Levél a régi mesékhez!

Levél a régi mesékhez!

Hol vagytok királyfik, szivárványok és mesék? Hol vesztetek el? Talán a régi játékos dobozban keresselek titeket? Talán a padlásra bújtatok vagy a pincébe, vagy talán átmentetek a szomszéd gyerekekhez? Hol vagytok álmok, remények és csodák? Mintha elbújtatok volna előlem. Már a mesekönyvek lapjai olyan üresnek tűnnek, régen annyi élet volt bennük, most mégis csak egy halom papír és tinta, néha színes képekkel vegyítve. Talán én változtam meg? Még mindig ugyanaz a mesék vége, de már nem érzem azt a megnyugtató nyugalmat, ami átjárt egykoron, mikor egy viharos estén édesanyám a becsben tartott meséskönyvből olvasott. Már az is megkopott régen, de miért nem vettem észre, és miért hagytam ezt? Talán én öltem meg a mesét azzal, hogy felnőtté váltam. De mégsem érzem hibásnak magam, csupán valamiféle ürességet. Az a hely, melyet egykoron mesebeli lények és nagy álmodozások töltöttek ki, mára csupán egy lezárt rész lett a szívemben. Mintha tudomást sem akartam venni, hogy volt valamikor egy ilyen időszak, végtére is felnőttem. Nem olvashat anyukám még mindig mesét nekem. Mégis néhány napja újra érzem a hiányotokat. Újra eszembe jutottak azok a fantasztikus történetek, az a különleges világ. Mindig szerettem volna köztetek élni. Én is mesehős akartam lenni, és mindig a rossz ellen harcolni. Sohasem akartam egyedül lenni, ahogy ti is mindig barátok között voltatok, így tudtatok erősek és bátrak maradni. Én hittem a mesékben és hittem bennetek is. Emberi értékeket adtatok, megtanultam általatok becsülni a másikat, küzdeni azért, amiben hiszek, és hinni is tőletek tanultam az emberek becsületében és a boldogságban. Most úgy érzem elfogyott a hitem, ezért van annyira nagy szükségem rátok. A hitemet akarom visszakapni az életben, az emberekben és a boldogságban. Újra hinni akarok abban, hogy igazak a mesék. Most mégsem tudok hinni bennetek. Mégis értetek kiáltok. Rátok van szükségem újra. Ti ismeritek azt a szőke cserfes kislányt, aki akkor voltam, most ismét azt szeretném, hogy életre keljetek. Gyertek elő a rejtekhelyetekről, bújjatok ki a könyvek lapjain. Játszatok velem újra. Játsszuk azt a játékot, melytől mindig óvtatok, mégis felkészítettetek rá. Játsszuk azt, hogy élünk. Látni akarom, hogyan birkóztok meg a való világ gondjaival. Mutassátok meg, hogyan kell boldogan élni. Bár ti csak mesehősök vagytok. Nem is értem miért titeket kérlellek. De tudom, hogy mikor minden este ti jártatok az eszembe könnyű és édes volt az álom. Most órákon átforgolódok, és újra rátok gondolok. Már nem tudok úgy aludni, ahogy régen, már másfajta szörnyektől rettegek. Nem a sárkányok tartanak rettegésben, hanem a magány és a fájdalom. Hol vagytok hát régi mesék, hogy megnyugtassatok? Még ha nem is tudtok segíteni, de tudjam, hogy mellettem vagytok. Nem a királyfit, a jó tündért és a csodát várom. Nem akarok újra gyermek lenni. Hanem barátaimra, családomra vágyok, újra boldog akarok lenni. Miként egy gyermeket szeretnek, azt akarom, hogy úgy szeressenek engem is. Igen felnőtt vagyok, de még hiszek a mesék valóra válásában. Hiszem, hogy akik a meséket írták, a való világot írták meg. Hinni akarok benne.