Levél a visszatért baráthoz!
Levél a visszatért baráthoz!
Barátnak nevezzelek-e téged, vagy csak egy önző régi ismerős vagy nekem? Még nem tudom, de szavaid egyre fülembe járnak. Miként egy gyönyörű vásznon megfestet képre balga indulatból ráfestett fekete folt, olyanok nekem ezek a szavak. Barátságunk gyönyörű festménye volt az, ami erőt adott nekem. Bármennyire távol is voltál tőlem, bármennyi ideje is nem kaptam hírt felőled, tudtam, hogy vagy és tudtam, hogy mindig mellettem leszel, mert barátok voltunk. És most, mint hatalmas fekete foltok égnek elmémbe szavaid, hogy milyen egy önző ember vagyok, csak, mert azt szeretném tenni, amit te is megtettél velem. Pedig neked volt rá okod, szerinted volt. Lehet e ok arra, hogy egy barát elhagy egy másikat, csak azért, mert ezt kell tenni. Van e olyan szó a barátságban, hogy kell. Hosszú időkön át egyedül voltam a nagyvilágban, csupán létezésed tudata segített nekem, túlélni a napokat. Hiszen te mondogattad mindig, van, hogy a napokat nem megélni hanem túlélni kell. És én ezt tettem hosszú hónapokon át. Éltem, bár célja és oka nem volt létezésemnek, mégis felkeltem és tettem, amit elvártak tőlem. Hasznos tagja voltam a társadalomnak. Míg gyötrő érzéseim egyre csak emésztettek, én megtanultam harcolni nélküled. Szépen, ahogy a találkozásunk ideje közeledett, érzéseim úgy távolodtak el tőled. Aztán egyszer csak ott álltál az ajtóban. Meggyötörten és mégis vidáman. Visszatértél hozzám… vagyis visszatértél, mert muszáj volt. És én már nem merem megkérdezni tőled, hogy akkor is visszajöttél e volna, ha nem az lett volna a legésszerűbb és legszükségesebb döntés. Talán tudom a választ, de már régen nem számít, a lényeg, hogy újra itt vagy. Újra mellettem vagy, és újra van, aki olvas a gondolataimban és ugyanúgy látja a világot, ahogy én. Mintha a percek, amiket együtt töltünk felejtetnék velem a hosszú magányos és rideg hónapokat, amit nélküled vészeltem át, magányos harcosként. Visszatérésednek mindenki örült, körbevettek és úgy üdvözöltek, mintha soha nem is mentél volna el, mintha soha nem hagytál volna itt minket. De talán csak én érzem ezt idebent, hogy elhagytál engem és úgy tértél vissza, mintha csak egy hétre hagytál volna itt engem. Nem kérted a bocsánatomat, azokért az átsírt éjszakákért, amikor hiányod és dühöm harcot vívott az elmémben. Talán nem érezted szükségesnek. Való gaz az igaz barátok megértik egymást, most mégis én vagyok az önző és kegyetlen, amiért változásra vágyom. Szeretnék én is világot látni, új embereket, tájakat és új életet megismerni. Mind ahányszor találkozunk a szememre veted, hogy mi lesz veled. Én is kérdeztelek téged, emlékezz csak vissza, kérdtem, hogy mi lesz velem nélküled. Jól figyelj drága barátom, túléltem megerősödtem és talpra álltam távozásod után. Most ideje, hogy kövesd a példámat.
De ne aggódj, még egy darabig itt leszek veled, hogy lemossam a barátságunk gyönyörű festményéről azt a fekete tintát, amit az Élet ráfestett. Aztán amikor a kép újra gyönyörű lesz, elmegyek. Nem nyugodt szívvel veszek tőled majd búcsút, hanem a viszontlátás reményében, hisz tudom, hogy amikor majd újra látjuk egymást nem kell, hogy bocsánatot kérjek azért, mert itt hagytalak, hiszen jól ismerlek. Te is eltemeted majd magadban a rossz érzéseket irántam, hiszen én is pontosan ezt tettem, és azért vagy a legjobb barátom, mert pontosan ugyanolyan, vagy mint, én. Makacsok vagyunk mind ketten, olyan lázadó félék, de ennek ellenére, mi vagyunk a világ két legjobb színésze.