Levél az utcabéli romokhoz!

Levél az utcabéli romokhoz!

 

Mi ma valakinek az életet jelenti sok-sok év után már csak egy romhalmaz lesz. Leomlott falakat, beszakadt tetőket és összeomlott kerítéseket látni ma ott, ahol valamikor élet volt vidámság és boldogság. Szörnyű érzés látni, hogy válnak semmivé életünk meghatározó helyszínei. Néha-néha elgondolkodom, amikor egy aprócska házat látok az utcában. A gyönyörű naplementében a sugarak átszűrődnek a valamikori ablakon, minek már csak a kerete maradtak meg. Csak a fal omlott le körülötte. Elképzelem néha a friss festék illatát, amikor befejezték a házat, látom magam előtt azt a boldog családot, akik jövőjüket és boldogságukat látták abban az aprócska házban. Néha eljátszom a gondolattal milyen lehetett az a kis ház, amikor gyermekek szaladgáltak a kertben az aprócska diófa körül, ami mára már elkorhadt az öregségtől. Aztán elgondolkodom. Hogyan mehet valami ennyire tönkre, ami magát az életet jelenti valakinek. Vajon az éj otthonommal is ez fog történni? Ezer és ezer ilyen házat láttam már leomlottan elhagyottan végtelen reménytelenséget sugározva. Azok a falam mik egyszer a boldogság frissességét zárták magukba mára összedőltek vagy omladozófélben vannak, míg köréjük épülnek az újabbnál újabb otthonok. Aztán kezdődik az egész elölről. Jól mutatja ez, milyenek vagyunk mi emberek. Amikor valami eltűnik az életünkből egyszerűen csak elfelejtjük. Hogy miért azt nem tudom. Talán mi emberek sosem fogunk megtanulni úgy túllépni a dolgokon, hogy ne fájjon, mégis megőrizzük azt a maga valóságában és szépségében. Ezt mutatja az a sok-sok üresen álló romos ház, ami valamikor otthon volt. Valahol a világban élnek azoknak az embereknek a rokonai, akik egykor ott éltek. Bár pontosan tudom, hogy mindenki a saját otthonát keresi meg mégis szörnyű látvány egy rom. Bár lényegében csak a valóságot mutatja, az élet múlandó. Ahogyan az épületek elhagyatottá és romossá válnak úgy maradunk szépen lassan egyedül életünk végére. Szüleink nagyszüleink után barátaink hagytak magunkra. Az évek során elvesztettük tanárainkat, gyerekkori ismerőseinket és a legtöbb embert, aki velünk élt és lélegzett az évek folyamán. Idővel egyre nehezebb lesz levegőt vennünk. Ahogyan a háznak is egyre nehezebb tartania magát. Róla is lehullott a vakolat, megrepedezett és egyre több helyen beázik, akárcsak a mi tökéletlen testünk. Egy napon már csak egy ismeretlen rom marad a naplementében, ami mellett a legtöbb arra járó elsétál és tudomást sem vesz róla, és csupán néha-néha lesz valaki, aki gondol azokra az emberekre, akik egykoron ott élték le az életüket. Úgy van ez, mint amikor temetőben jár az ember, elolvassa a neveket még ki is számolja talán, hogy hány évet élt egy ember, de a legtöbben nem gondolunk bele, hogy milyen ember is letett, Boldog volt e, mivel foglalkozott, szerette valaki, szeretett, voltak gyermekei… és annyi minden van, még amin elgondolkodhatunk. Én egy ilyen ember vagyok, olyan elgondolkodó féle. Megpróbálok elképzelni egy régi világot, emberekkel és otthonokkal együtt. Felépítem gondolatban a múltat. Soha nem tudom meg, hogy miben tévedtem, mégis olyan jó dolog. Megtanítja értékelni azt, amid van, és azt az időt és életet, amit kaptál. Az élet rövid, ezért élj úgy, hogy minden nap hagyj valamit magad után: egy mosolyt, egy ölelést, egy szép emléket. Így ha már nem leszel, akkor is tudni fogják, hogy ki voltál.