Levél egy megfáradt tanárnak!

Különös érzés tölti el a szívemet, ha rád gondolok, olyan vagy nekem, mint egy apa, mint egy barát, és mint egy testvér egy személyben. Bár sohasem volt rendes apám, ha lehetett volna azt kívántam volna, hogy olyan legyen, mint Te. Soha nem ismertem nálad értékesebb embert. Ha ezt mondtam neked, mindig az volt a válasz, hogy nem ismerek még eleget, de tévedtél. Annyi év eltelt már azóta, hogy nem lesem éles tekintettel a táblát, mit te írtál tele az élet bölcsességével, és ennyi idő múltán is biztosan mondhatom, te vagy a legértékesebb ember számomra. Nem voltál sohasem gazdag, ahogy ismerem még ma is ugyanabban az elnyúzott táskában hordja az össze-vissza gyűrt feljegyzéseit és a dolgozatokat, ha ugyan el nem veszítette valahol. Kíváncsi lennék változtál e sokat, bár nem hinném. Talán csak a hajad ritkult meg…. Bár arra is biztosan találna magyarázatot, hogy hogyan jelzi a hajritkulása azt a mérhetetlen tudást, ami a fejében van. Bevallom kicsit furcsán írok most Önnek. Tudom, hogy mondta tegezük nyugodtan, de valahogy mégsem megy, pedig én megpróbáltam…. Néhány sorig még ment is, de Ön nekem mindig a Tanítóm marad. Hiszen Ön is mindig magázott minket. Sosem felejtem el, hogy fiatal suhancok voltunk, és mégis magázott minket. Míg a többi tanár a felsőbbrendűség érzését sugározta, Ön megadta nekünk a tiszteletet. Most elképzeltem egy pillanatra, hogy milyen arcot vág, amikor ezen sorokat olvassa. Kitalálom, hogy most a fejét csóválja és egy hirtelen mozdulattal nemsokára bólint egyet. Bólintson kérem, ha így van. Biztos vagyok benne, hogy most is ugyanazt mondja arra a dologra, hogy nem tudom magázni önt, mint régen a fogós kérdéseire adott „ez nekem akkor sem nem megy” kifogásaimra. Ha nem tudja, akkor tanulja meg. És most gondolom bőszen bólogat.

Bevallom a legtöbb tanár megmondta inkább a megoldást, mintsem lett volna elég türelme megtanítani minket. Ön nem csak a feladatok megoldására tanított. Nem csak papírra írható tudást adott nekünk, az életre tanított minket. Ezért örökre hálás leszek Önnek. A minap találkoztam a régi csapat néhány tagjával, tudja azokkal, akik repülőt hajigáltak kifelé az ablakon, amikor is bejött a diri, és Ön azt a magyarázatot adta, hogy a gravitáció létezését szemlélteti. Az igazgató nem értette miért kell azt bizonyítani, mire Ön közölte vele, hogy ezután a tanári asztal megy, hogy lássuk a gravitáció függ a testek súlyától…. Mindenki nevetett, bár az igazgatónak ez nem tetszett, sosem volt humora. De nem is a humoráért szerették Legyen úgy Igazgató Urat. Azt hiszem ez volt az egyetlen eset, amikor nem bólintott rá a kísérletre. Máig sem felejtem el, hogy ne torkolt le minket, ha esetleg nem hittünk a gravitációban, hanem bebizonyította, hogy létezik, úgy hogy magunk is elhittük.

Drága barátom. Biztosan Ön felett is eljárt az idő, hallottam néhány rossz hírt, amik önt is érintik. Levelemmel tiszteletteljesen kérem, ne adja fel. Az országnak, sőt a világnak is szüksége van olyan emberekre, mint Ön. Akik a gyermekeknek a tudást és a lehetőséget adják, nem csupán a számok és betűk tömkelegét. Tudja, hogy még ha nem is mondtuk, szívből értékeltük, amit értünk tett. Önnek köszönhetően nem lettünk egy utolsó aljas tróger nemzedék. Azok is lehettünk volna, de Te nem engedted, hogy azok leszünk. Egy élet munkáját ajánljuk neked munkád gyümölcsekén. Tudd, hogy érted és miattad lettünk azok, akik vagyunk. Emberek.

Látja hamar megtanultam, hogy tegezzem Önt. Tegezzelek téged. Hiszen mindig emlékezetembe idézem szavait: „Ha nem tudja akkor itt az ideje, hogy megtanulja.