Levél egy gyermekhez!

Levél egy gyermekhez!

Furcsa tréfája vagy te az életnek. Talán egy leckéje is. Néha már félelmet keltő, mennyire hasonlítasz rám. A mosolyod a mozdulataid és az arckifejezésed, amikor rám nézel, mintha fiatalkori önmagamat látnám. Nem vagy a rokonom mégis mintha egy testből és vérből lettünk volna összegyúrva. Mintha kettőt készítettek volna belőlem, vagy mintha a követed lennék, aki tanulni jött a világra, hogy majd megossza veled azt, amit tanult. Sokszor furcsállom a gondolataidat, érzéseidet és céljaidat, mégis mindig eszembe jut, hogy én is pont ilyen voltam egykoron. Ma már felnőttem és vallottam, hogy semmin nem változtatnék azon, amit és ahogyan tettem. Talán erre akar megtanítani az élet, hogy lássam be, hogy vannak dolgok, amit igazán másképpen kellett volna tennem. Meg akarja tanítani, hogy mit és miképpen kellett volna tennem dolgokat. Amikor látom, hogyan éled az életedet mindig valamiféle vészcsengő szólal meg bennem. Én is pontosan ugyanezeket a hibákat követtem el, mint te. Mégis a saját bőrömön érezni a dolgok következményeit teljesen más volt. Most én védenélek téged minden erőmmel, mint ahogy egykor engem akartak védeni. Mikor látom, milyen törékeny és értékes vagy legszívesebben egy burokba zárnálak, hogy megvédjelek a világ minden szennyétől. Nem akarom, hogy ugyanazt kelljen átélned, mint nekem. Én sokat viseltem el az élettől és az emberektől, de téged megvédelek. Erős támaszod szeretnék lenni, megvédeni téged a világtól. Még őszinte mosolyt látok az arcodon, ezt a boldogságodat vigyázom én, ha már a sajátomat nem tudtam megőrizni. Védőbástya leszek, igaz barátod és tanítód. Mindent elmesélek neked, mit nekem az élet tanított, de csak a szép részeket. Nem akarom, hogy tudd milyen kegyetlen tud lenni néha az élet. Majd azért figyelmeztetlek, történetbe foglalom, milyen veszélyek leselkednek rád. De nem önző bosszúálló és gerinctelen emberekről beszélek majd neked, sárkányokról, boszorkányokról és gonosz mostohákról, de csak úgy, hogy rémülj meg az élettől. Eléd állok majd, amikor a falnak rohannál, és elkaplak, ha elesnél…. Mindig magamat látom benned. Boldogságom egy apró darabját visszahoztad, mikor is eszembe jutattad a régi önmagamat. Azt a boldog és mosolygós kisgyermeket. Akkor még hittem, ahogyan te hiszed most, hogy a jó emberek élnek boldogan, hogy egy napon, ha felnősz kitárul eléd a lehetőségek kapuja. Még hiszed, hogy szép odakint a világ. Nem tudom pontosan, mikor jöttem rá, hogy ez nem így van. Mikor éreztem először azt a pusztító fájdalmat itt belül, amikor rájöttem milyen naiv is voltam. Azért vagyok most itt, hogy neked ne kelljen ezt érezned. Ne kelljen megtudnod milyen az, amikor kigúnyolnak mások, csak, mert nem vagy olyan, mint ők, amikor nem tehetsz meg mindent, mert nem születtél „csak” egy munkáscsaládba. Ha rajtam múlik soha nem fogsz csalódni, megóvlak téged azoktól a szörnyű dolgoktól, melyek miatt minden nap az üresség és a sírás fojtogatják a torkomat. Megtanítom neked mindazt, amit nekem nem tanítottak. Próbálkoztak tanítgatni, mégis én makacsul ellenálltam neki, és most itt vagyok, csak nézz rám. Egyet tanultam meg de azt nagyon jól, színészkedni. Mosolyogni akkor is, amikor levegőt venni sincs erőd, és hazudni, amikor megkérdezik, hogy vagyok. Tudod minden „hogy vagy” kérdésnél a könnycseppek sokasága gyűlik a szemembe, mégis erős vagyok, nagy levegőt veszek, és csak annyit mondok: Köszönöm, jól. Soha nem fogom engedni, hogy színészkedj. Érezni fogsz jó dolgokat, néha kevésbé jókat, de fájdalmat sohasem, azt nem engedem. Megtanítalak téged boldogan élni. Azt, hogy miként azt még nem tudom, de ígérhetem, hogy nagyon igyekszem, talán időközben a boldogság titkát én is megtanulom.