Levél egy megfáradt tanárnak!

Levél egy boldogtalan barátnak!

Állj elém és mondd, hogy nem igaz. Hogy tévedek. Hogy valójában majd kicsattansz a boldogságtól, csak éppen ezt nem veszem észre. Mondd, hogy nincs jogom beleszólni az életedbe, vagy vágd a fejemhez, hogy én is pont itt rontottam el az életem. Mondd ezek közül bármelyiket, vagy valami ócska kifogást, hogy miért állsz előttem összetörten és boldogtalanul, mondd hát, ha meg tudod magyarázni…. Vagy inkább ne mondj semmit. Ismerlek már. Gyermekkorom óta a barátom vagy, nem tudsz átverni. Ha megpróbálod, akkor pedig nem vagy méltó arra, hogy barátnak nevezzelek. Minden rezdülését arcodnak jól ismerem. És téged is ismerlek. Mikor őszinte a mosolyod és mikor erőltetett, mikor érzed boldognak magad és mikor színleled, csak azért, hogy meg ne bánts valakit, aki nem tud téged boldoggá tenni. Látom mikor vagy ideges és mikor csupán egy hisztis egy kicsit. Mikor fáj ha valamit a fejedhez vágnak és mikor törnél-zúznál legszívesebben magad körül. Ismerlek. Bármennyire is ellenkezel ez ellen, mondhatni még a gondolataidban is tudok olvasni. De ezt ne bánd….. magamra emlékeztetsz egy kicsit. Én is ilyen törékeny és mégis makacs ember vagyok. Ezt használta ki az élet, ha látta, hogy fejjel rohanok a falnak, egy puha vásznat feszített a fal elé, hogy ne sérülhessek meg annyira, hogy belepusztuljak. Már azt hittem a barátom lesz a Sors, elhúzta előttem a mézesmadzagot, és én hittem, hogy mindezt a jószívűségéből teszi, de meg kellet tanulnom a leckét. Amikor emberi érzéseim után mentem, mintha rohantam volna a tengerpart forró homokján, az Élet egy hatalmas hullámot korbácsolt, mely felkapott és nekivágott a fájdalom szikláinak. Akkor és ott úgy éreztem, belepusztulok. De fel kellett állnom. Köröttem álltak az emberek és néztek, nyújtották a kezüket, hogy segítsenek felállni, de mindegyiket ellöktem magamtól. Tudtam, ezúttal egyedül kell felállnom. És most itt vagyok…. és én nyújtom feléd segítő kezemet. Csak arra kérlek ne lökd el magadtól. Bármennyire is tiltakozik szíved az ellen, hogy beismerd, de az eszed mégis tudja, hogy boldogtalan vagy. És látom… az a gyönyörű szempár, ami régen a napnál is szebben ragyogott, mára csak a hajnali köd tükörképe lett. Boldogtalan lettél. Hiába mondod, hogy boldog vagy… én tudom és te is tudod, hogy nem igaz. Emlékszel, egyszer azt mondtad, hogy törődöm veled, ez így igaz, de azzal, hogy veled törődöm magammal is törődöm. Hidd el, ha a múltban, amikor még én is felhőtlenül boldog voltam, valaki figyelmeztetett volna, hogy milyen a való világ, hidd el drága barátom, akkor az én arcomon sem a meggyötörtség látszana. De nekem nem volt senki…… de neked itt vagyok én…. és tudom, és érzem és remélem, hogy a mostani boldogtalanságod csupán egy lecke neked, van hova tovább, lehetsz még ennél boldogabb. Csak azt ne hidd, hogy amit most érzel, azt érdemelted ki vagy az jutott neked, mert tévedsz. Van kiút hidd el, csak ne állj elém és mond „Boldog vagyok”, mert lehet, hogy a szád mosolyog hozzá, de a szemed nem, és a szemed sohasem hazudik.