Levél valakinek, aki már nincs!

Levél valakinek, aki már nincs!

Kiabálj velem a hibáimért, sírj ha megbántottalak, fuss el ha nem akarsz velem beszélni vagy csinálj bármit, csak tudjam, hogy még élsz. Érezzem finom illatát a frissen mosott hajadnak, és érezzem, hogy karod felemel, ha elbukni készül a gyenge testem. Hol vagy most? Hol voltál, amikor nehéz döntéseket hoztam? Amikor éjszakákat zokogtam és nem volt, aki megvigasztaljon akkor hol voltál? Felnőtt lettem, ahogy te mondanád ember, és te hol voltál? Hol vagy most? Emlékszem még a régi mesékre. Ezer mesét tudtál, mégis mindig ugyanazt az egyet kértem, és ezerszer mesélted el mégsem untam meg soha, mindig valami furcsa és új érzés töltött el engem. Hazug volt a meséd…. aljasan hazudtad, hogy boldog leszek, hogy örökké mellettem leszel, és hogy minden nap minden percben szeretek majd élni. Elhagytál engem, de mit bánod már te, neked már nem fáj semmi. Te, aki utáltad a változást, most olyan helyen, vagy ami állandóbb, mint a legállandóbb helyed az életben. Most boldog vagy? Egyedül küzdök azóta, hogy te itt hagytál. Nem jött a megmentő a mesékből, nem jöttek a jó tündérek, a manók de még csak koboldok sem. Átverés volt a mese, te voltál a legnagyobb átverő, te, aki meséltél nekem olyan csillogó szemmel, hogy az égbolt fénylő csillagainak a fénye eltörpültek pillantásod fénye miatt. Hazug szemek voltak azok mind. Elmaradt az annyira szeretett boldogan éltek rész, csak az, amíg meg nem haltak maradt. Csalfa egy mesét meséltél nekem, és én szüntelen csak azt kérdem miért. Mi haszna volt egy gyermeket olyan mesék világába vinni, ahonnan már nem tudtad hazavezetni, csupán magára tudtad hagyni, hadd találja meg az utat hazafelé. Te tudtad, hogy ez lesz a vége, mégis minden estén újra és újra elmesélted nekem. Mond mire volt ez jó? Így van mire emlékeznem, mikor a sírköved előtt állok és csendesen hullnak a könnyeim lemosva a sarat, mit egy vihar az arannyal színesett vésetekre hordott. Kezemet lassan végighúzom a betűkön, egy név, melyet halkan suttogok. Mennyi emléket és érzést takar ez a név. Olyan könnyen dobálózunk a nevekkel, még az eredetüket is vizsgálgatjuk, a jelentésük alapján adjuk egy gyermeknek, de ezek csupán betűk. Egymás után rakott, értelemmel megtöltött szavak, csupán ezek a nevek. Aztán teszünk még életünk során elé különböző jelzőket. Így lesznek a doktorok, a grófok, a professzorok. Az idő is formálja a neveket, így lesznek a nőkből nék, akik lemondanak arról a névről, amit leánykorukba viseltek. Neked nem volt hangzatos neved. Egyszerű volt de nekem sokat jelentett. Tudtam, hogy bár nem voltál híres, mégis mindenkinél értékes ember voltál a számomra. Jó munkás ember voltál, tisztességes és becsületes. Többre tartalak, mint a világ nagyjai közül egyet, nekem az életet jelentetted. Te voltál az én szuperhősöm. Bár tested meggyötört volt, amit éreztem, mikor az öledbe ültettél és úgy meséltél nekem. Szavaidból azonban éreztem azt az erőt, mellyel egy egész világot meg tudtál volna változtatni… De mégis hazugnak bizonyultak a szavak. Én kerestem a helyeket, melyről meséltél és néha felfedezni véltem Csoda ország egy-egy darabját, néha egy tündér jött velem szembe, és koboldok szaladgáltak az ablakom alatt, legalábbis én így hittem. Aztán egy esős napom magamra hagytál, milyen ember tesz ilyet? Válaszolj, élvezed, hogy kínozhatsz engem hiányoddal? …… Bocsáss meg kérlek, nem rád haragszom, hanem az Időre, annyi mindent szerettem volna megkérdezni tőled, még tanulnom kellet volna tőled az életet, de most az élet tanít engem, és kegyetlen ezt viselnem nélküled. Lassan megfakul az írás a sírkövön, de az emlékeim még életben tartanak téged. Egyszer, majd ha nekem is gyermekeim és unokáim lesznek, a mesékben miket tőled tanultam, mindig benne leszel. Hiszen te voltál az, aki boldogan élt, amíg meg nem halt.