Magány

Kiskoromban volt egy játékunk, ami arról szólt, hogy ki miben fog meghalni. Én mindig azt mondtam, hogy rám egy repülőgép fog zuhanni és összenyom. Ez egy olyan halál, amivel menő lennék, de tévedtem. Ide stova fél éve minden nap eszembe jut a halálom. Van, hogy becsukom a szemem és látom a saját temetésemet, s valami hátborzongató, hogy mindenki csak némán áll és senki nem sír. Mégis megnyugtató, mert nem akarom, hogy miattam sírjanak. A minap olvastam egy gondolatot, miszerint gondoljunk arra az űrre, amit a halálunk hagyna másokban. Rengeteg embert ismerek és szeretek a magam módján nagyjából a 3-4 szeresét annak, mint egy átlagember, és mindenkihez emlékek fűznek. Tegnap rájöttem, hogy nem egy repülő hanem a magány fog megölni. Belegondolva mekkora űrt hagynék magam után nekem sokkal nagyobb űr van a szívemben, mert hiányzik valaki mellőlem, egy társ egy legjobb barát, egy szövetséges, egy ember akinek a kiegészítője lehetek. Az agy nagyon furcsa dolgokra képes. Éjszakánként mély beszélgetéseket folytatok valakivel, akinek gyakran az arcát sem látom. Hogy milyen a magány? Fullasztó és bénító, elkeserítő és minden energiát elszívó. A boldog pillanatokat elrabolja a rossz pillanatokat az elmébe vési. Ide stova 10 éve élek együtt egy diagnózissal mely a személyiségem része s mely tönkre tett minden létező kapcsolatomat, melyben esélyem volt nem magányosnak érezni magamat. Most olyan mintha a magány itt ülne a szemközti fotelbe és várná, hogy mikor adom fel. Tudom, hogy kifelé egy erős és független felnőtt nőt kommunikálok, de vigyázat, csalok. Olyan régen vágyom valakire, akivel megoszthatok jó és rossz pillanatokat, hogy belefáradtam a várakozásba. Vonszolom magam napról napra, mert csak ennyire van erőm. Aztán amikor az ember azt hinné már nem lehet rosszabb történik valami s rájövünk, hogy bizony lehet. Jön valaki akiben ott az ígéret, akivel végre azt érzed, hogy végre legyőzheted a magány, de egy nap ő is eltűnik s újra ott ül s reggel amikor felkelsz megsimogatja a fejedet s köszönt régi barátod a Magány. S te kezded elfogadni, hogy neked csak ő jutott, mert függő vagy s mindig függsz valakitől, de az aki mindig ott ült a Magány volt, s te magzatpózban összegömbölyödve csak sírsz mert egyedül vagy annyi millió között, s mert mást már nem tudsz tenni csak sírni. S hogy hol van ilyenkor Isten? Ő is ott ül mellettem, s pontosan látja azt, amit annak idején Ádám szívében látott, hogy nem jó az embernek egyedül.(…)