Majd ha angyalok leszünk! -Emberi beszélgetés egy felvonásban-

 

Tartalom:

Sára és Péter a húszak éveik végén járó fiatalok. Mindkettejük karrierje felfelé ívelőbe, a pesti élet központi alakjai. Együtt nőttek fel, útjaik mégis sokszor elszakadtad egymástól.

 Sára író, Péter színész. A forradalom sorra szedi az áldozatokat körülöttük, jó barátok, ismerősök, családtagok mind a forradalom oldalára állnak és elbuknak. Mindketten egy másik világban élnek, mely annyira különböző attól, ami az országban folyik. Ezért úgy döntenek, hogy visszatérnek a szülőfalujukba, egy Pest megyei kis településre, ahol kénytelenek végignézni a nyomort és a szenvedést, melyet a háború okozott és melyet a forradalom csak egyre fokoz. Egy magas pontról nézik végig, hogyan süllyed egyre mélyebbre az ember és az ország. Remélhetnek még valamit az élettől? Péter egyetlen mondatot ismételget, amióta eljöttek Budapestől: „Majd ha angyalok leszünk!”

Péter gyakran idéz verseket különböző szerepeiből, mely nagy hatással vannak Sárára, aki egyre jobban megszereti a férfit.

Szereplők:

Sára: vékony, beesett arcú, vidám és érzékeny író. Pályaelhagyó. A háború alatt tanítóként végzett és tanított. Mindenki ismeri, de igazán senki nem érti meg. Mindenkihez kedves, néhol naívnak gondolják, de nagyon művelt és jó emberismerő. Hűséges társa volt Bajusz egy keverék kiskutya.

Péter: lobbanékony természetű tehetséges színész. Kívülről rideg és érinthetetlen, néhol még Sárával is, azonban jó pillanataiban egy kedves és érzékeny, bár élet által meggyötört férfi.

 

Időtartam: Sára és Péter beszélgetése 1957 tavaszán. A darabot egyet kijelentés nyit, mely válaszra vár. A válasz a darab végére megérkezik, mely eldönti, folytatódik-e tovább a beszélgetés vagy örökre megszakad.

A beszélgetéseket egymástól egy le majd felkapcsolt lámpa választja el.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

1.jelenet

Péter:

Nézd az embert
Nyomorult
Ki él e földön
Nyomorult
S kérdi félőn
A nyomorult
Lesz-e holnapja!

Nincsen pénze,
Nincs hatalma,
Nincs esélye,
Nincs nyugalma,
Csak egy nyomorult.

Nincsen álma,
Nincs hazája,
Nincs imája,
Nincs barátja,
Csak egy nyomorult.

Nincsen hite,
Nincs reménye,
Nincs már szíve,
Nincs erénye,
Csak egy nyomorult.

Semmi sincsen ezen a világon,
Mi övé lenne túl a sötét gyászon,
Minden kincse bolond arany,
A halál felé boldogan rohan,
De ott is nyomorult.

Nyomorult itt minden ember,
Az ki harcol s az is aki nem mer,
Az ki szeret s akit nem szeretnek,
Az aki él s akit eltemetnek.

Nevük nincsen csak egy felirat,
Mi gyermeküknek utat mutat,
Egyszer voltak, éltek s haltak,
De valamit üzentek A Nyomorultak.

 

Sára: Péter, én szeretlek! Őszintén, igazán, úgy mint soha senkit. És ezen nem változtathat senki. Még maga Kádár János sem. Egyik ruszki katona sem veheti el tőlem azt, amit érzek ha veled vagyok vagy ha rád gondolok. Tudom, hogy nem ez a megfelelő hely és időpont. Lehet-e egyáltalán megfelelő hely és időpont kimondani, hogy szeretlek?

Péter: Majd ha angyalok leszünk!

Sára: Ne bolondozz Péter, én szerelmes vagyok beléd. Egészen azóta, hogy először mellém ültél az iskolában. És próbáltam elmondani neked, amikor sétálni voltunk a patakparton, amikor megmutattam neked egy versemet, amikor sütit ettünk a nagyinál, amikor kiderült, hogy más egyetemre megyünk, amikor először pillantottalak meg Pesten az Orfeumban, amikor ugyanarra a hazafelé tartó vonatra szálltunk fel, amikor együtt hallgattuk a rádióban, hogy leverték a forradalmat. Mindig és mindenhol amikor találkoztunk. Minden este, amit itt töltöttünk ezen a dombtetőn, amikor hullócsillagokat vártunk és kívántunk valamit, amikor együtt töltöttük az estéket a bunkerunkban és azt terveztük, hogyan tudnánk eltűntetni az országból az oroszokat.

Péter: Majd ha angyalok leszünk, Sárám.

Sára: Az idegeimre mész. Én éppen őszintén el próbálom mondani, amit érzek, ami nyomja a lelkemet, de te meg se hallassz.

Péter: Nekem is sok minden nyomja a szívemet, tudod! Lássuk csak, a legjobb barátaimat szitává lőtték az AVH-sok, majd engem is elfogtak és megkínoztak, csak mert egy színdarabban játszottam a szerintük árulókkal. Felégették a színházat, a lakásomat, a barátaim lakását. Kivégezték a szomszéd idős bácsit, csak azért mert a házmester azt mondta, hogy hazaáruló, aztán kivégezték a házmestert, mert a bácsi mielőtt lelőtték volna, azt mondta, hogy ő is az. Amit nem az AVH rombolt porig, az már romokban volt a forradalom előtt. Átgázoltak a szívemen, az érzéseimen. Tárgynak tekintettek és miután kihasználtak eldobtak. Földi pokol volt az élet a forradalom előtt is, de utána már csak fájdalmas beletörődés, hogy örökre így maradnak a dolgok. Nem tudom, hogy képzeled, hogy elém állsz és azt mondod, hogy szeretsz! Hogy veszed a bátorságot hozzá, hogy másokat választás elé állíts és ráerőltesd valakire az érzéseidet. Nem tudom, kinek képzeled te magad, de jobb, ha elfogadsz tőlem egy tanácsot, gyorsan gondold át az életed, mert nagyon jó felé haladsz, ha oda akarsz jutni mint én. Még hogy szeretsz! Fogalmad sincs róla, hogy ki vagyok! Agyatlan fruska vagy, soha nem voltál és nem is leszel több. Fogalmad sincs milyen az igazi élet, te elvagy a saját kis világodban, amit összefirkáltál magadnak, és áh…..nem is értem. Honnan veszed a jogot? A világ nyomorult, te meg szerelmes vagy?! Felfordul tőled a gyomrom, milyen ember vagy te? Nem most kellene beszélni, hanem akkor kellett volna, amikor kétoldalas cikkeket írtál a világról. Lett volna hozzá hatalmad, de gyáván hallgattál, te a nagy író, akit egész Budapest ismert és szeretett. Hol voltál, amikor égtek a házak, amikor lógtak az emberek a kötélről egy villanyoszlopra akasztva, amikor egy kisfiút lőttek agyon a szemem láttára, csak azért, mert kenyeret lopott egy orosz katonától? Akkor hol voltál te és az érzéseid? Méghogy szeretsz…. Hol voltál? Miért hallgattál? Miért hallgatott mindenki? Az egész rohadt világ csak állt és nézte, hogy szitává lőnek embereket, megkínoznak ártatlanokat és tesznek földönfutóvá ezreket példa statuálás és igazságszolgáltatás címen. Undorodom a szeretetedtől. Gyáva vagy, nem vagy te se különb, mint azok, akik ezt művelték az országgal, mert eltűrted minden szó nélkül, pedig lett volna hatalmad… Na most meg mi van? Miért sírsz?

Sára: Terhes vagyok

Péter: Nagyszerű, gratulálok.

Sára: Péter, három hónapos terhes vagyok.

Péter: Mondom, hogy gratulálok. Remélem anyának jobb leszel, mint embernek.

Sára: (ordítva) Gondolkodj már Péter!

Péter: Már nem megy, ne haragudj!

Sára:  Emlékszel, amikor az állomáson találkoztunk? Mi volt az első mondatod hozzám?

Péter: Nem igazán.

Sára: Én pontosan emlékszem. Azt mondtad félig mosolyogva, hogy olyan rosszul nézek ki, mintha azzal a bizonyos fekete kocsival jöttem volna az állomásra.

Péter: Emlékszem, viccnek szántam… Mire te azt válaszoltad, hogy sokkal drágábban fizettél volna meg érte, mint egy taxiért.

Sára: Pontosan. Drágán megfizettem érte.

Péter: Nem értem mire akarsz kilyukadni. Hogy jön ez az egész ide, és áruld már el miért sírsz!

Sára: Arra emlékszem csak, hogy valaki csengetett, majd sötétség, hideg és egy lámpa, és egy mély férfi hang.

Péter: Az egész úgy hangzik, mint egy…...

Sára: Mert az volt!

Péter: De miért?..És ugye nem tették azt veled?

Sára: Péter, én terhes vagyok!

Péter: Nem, az nem lehet. Téged sose bántanának, neked soha semmi dolgod nem lehetett az AVH-val, mondd hogy nem igaz, könyörgök, Sárám, mondd, hogy csak egy rossz áprilisi tréfa. Nem történhetett meg veled az, mint….

Sára: Mint a legtöbb nővel, akit bevittek kihallgatni, és néhány felajzott katona miután megkínzott megerőszakolt? De igen, megtörtént.

Péter: Nem, nem, nem. Ez nem lehet igaz. Nem, ez nem igaz Sára. Nem lehet igaz. Téged nem…, veled nem….!

Sára: Mert én ki vagyok? Hogy is mondtad ostoba, szánalmas, undorító. Igen az vagyok, undorító. Minden nap, amikor tükörbe nézek, azt kívánom, bárcsak ne élnék. Egy ruszki gyerekével vagyok terhes, és ha ezt bárki megtudja meg fogják ölni ezt a szerencsétlent a szívem alatt, mondván, hogy ruszki fattyú.

Péter: Ne ilyenre még csak ne is gondolj!

Sára: Magam is sokszor játszadoztam a gondolattal, mi lenne ha…

Péter: Ne, ki ne mondd. Élned kell. Egy gyermek van a szíved alatt. Egy gyermek a legjobb dolog, ami történhet egy nővel.

Sára:  Kapj már észbe Péter. Egy orosz katona egy vallatáson megerőszakolt, és én teherbe estem tőle. Milyen sorsra van ítélve egy élet, amely így kezdődik?

Péter: Nem tudom…

Sára: Na látod.

Péter: Nem tudom, de biztos vagyok benne, hogy nem a halálotok a legjobb megoldás.

Sára: Tudom, hogy nem a legjobb, de néha úgy érzem, hogy az egyetlen.

Péter: És nem tudnád megmagyarázni valahogy? Például egy vőlegény Budapesten, mondjuk egy orvos vagy bankár.

Sára: Nem tudok hazudni, te is tudod. És nem akarok. Olyan mocskos ez a világ, nem akarom még én is mocskosabbá tenni.

Péter: Ne aggódj Sárám, megtaláljuk a megoldást. Élnünk kell tovább. Még ha minden ruszki katona szegez is rám fegyvert, akkor is megvédelek mindenkitől.

Sára: Istenem Péter, olyan mocskos ez a világ. Mondd, mikor lehetünk végre boldogok?

Péter: Talán majd ha angyalok leszünk!

 

2.jelenet

Péter: De miért?

Sára: Mit miért? Miért lettem terhes, miért vittek el vallatni vagy…

Péter: Te annyira más voltál.

Sára: A háborúban mindenki egyforma. Két tábor van, a győztesek és a leigázottak, semmi más nem számít.

Péter: De te…

Sára: Igen tudom, az előbb ecsetelted elég részletesen milyennek gondolsz.

Péter: Sajnálom, nem úgy gondoltam, csak…

Sára: Nem kell bocsánatot kérned.

Péter: De igen mert megsértettelek.

Sára: Sértettség? Ugyan, hol van már a régi büszkeségem.

Péter: Tudod, hogy értem.

Sára: Igen tudom, és igen bántó dolgokat mondtál, de nehéz időszakon vagyunk túl.

Péter: Szerinted túl vagyunk rajta?

Sára: Nincs más választásunk. Vagy itt és most belehalunk a fájdalomba vagy felállunk és magunk alá gyűrve minden kínzást, fájdalmat, sebet és rémképet eldöntjük, hogy élünk tovább.

Péter:  És élünk tovább dalolva, fütyürészve még vagy kétszáz évig.

Sára: Nem hiszem el, te….

Péter: Mindegyiket. Nem is nézted ki belőlem ugye? A szomszéd bácsinak mindig felolvastam esténként. Amikor a Shakespeare kötetem véget ért éppen indultam haza egy másik klasszikusért, akkor mondta, hogy van a kedvenc újságjában egy új rovat, és az újságosnál sorba állás volt, hogy megvegyék az újságot ezért az egy rovatért. És fel kellett neki olvasnom.

Sára: No és mi volt olyan érdekes abban az újságban:

Péter: Tudod te Sárám, hisz te írtad.

Sára: Valld be, hogy nem emlékszem.

Péter: Na jó tényleg nem. Csak az utolsó két mondatára. Most hogyan tovább? Élünk tovább dalolva, fütyürészve még vagy kétszáz évig.

Sára: Mekkora egy baromság. Istenem, ha akkor tudtam volna, hogy mi fog történni ebben az országban.

Péter: Nem tudhattad, ahogyan senki sem. És Sanyi bácsi elhitte. Minden egyes nap, amikor valaki feltette a hogyan tovább kérdést, Sanyi bácsi ezzel válaszolt. Hitte benne, ahogy benned is. Minden egyes cikket elolvastunk, egészen addig a napig.

Sára:  Péter jól vagy?

Péter: Igen, csak a régi emlékek…Tudod.

Sára: Igen tudom nekem is vannak. Az a rovat, amit olvastál….Az a rovat…

Péter: Mondd, mi van azzal a rovattal?

Sára:  Egy nap kopogtattak az ajtómon.

Péter: Az AVH?

Sára: Nem…vagyis nyíltan, akkor nem mondták ki, még ha azok is voltak. Azt mondták kell egy jó író nekik. Én mondtam, hogy nem újságíró vagyok, hanem meséket, novellákat és verseket írok, de azt mondták, hogy annál jobb. Még aznap délután munkába kellett állni… Aznap voltak utoljára külföldi hírek és gyászjelentések az újságban. Nekem kellett írnom.

Péter: Álhíreket?

Sára: Nem, hanem azokat a szerelemről, barátságról, hitről, reményről és békéről szóló cikkeket, melyeket a Sanyi bácsi féle ártatlanok emberek elhittek. Nem tudtam máshogy írni, csak ha bezárkóztam az irodámba, hogy ne halljam a kiabálást, lövöldözést és sírást majd sikítást az utcán. Egy külön világot teremtettem magamnak, melyben ezrek kezdtek el hinni. Ezért szerettek. Egy olyan világot hazudtam az embereknek, melyben élni akartam, és amelyre vágytak. Ezt az egyet hagyták az oroszok, hogy megmaradjon, mint olyan dolog, melybe kapaszkodni tudnak a nyomor és terror közepette.

Péter: De legalább hitet adtál.

Sára: Ugyan Péter, milyen hitet? Volt akinek azzal az újsággal tömték be a száját kínzás alatt, melyben az én rovatom volt a címoldalon. Ilyen reményt tudtam én adni az embereknek, ami megölte őket. Én öltem meg őket. Sanyi bácsit is én öltem meg.

Péter: Ne mondj ilyeneket, nem te ölted meg őket.

Sára: De igen. Ugyanolyan gyilkos vagyok mint a AVH-sok.

Péter: Nem igaz!

Sára: De igen! Nekem kellett volna elviselni a kínzásokat helyettük, de én csak ültem az irodába és úgy tettem, mintha minden rendben lenne.

Péter: Nem tehettél mást, különben téged is….

Sára: Mi engem is? Engem is megkínoztak volna? Így is megtették!

Péter: De akkor..

Sára: Akkor hamarabb? Igen akkor valószinüleg ott helyben agyonlőttek volna. És talán jobb is…

Péter: Ki ne mondd! Ki ne merd mondani! Bármilyen élet jobb, mint a halál! Bármilyen.

Sára: Ne légy képmutató. Ne mondd, hogy nem akartál kiszállni ebből a mocskos és nyomorult világból. Hogy nem kívántad, hogy legyen vége mindennek és jöjjön a halál megváltása?

Péter: Dehogynem, akartam és próbáltam is.

Sára: Micsoda?

Péter: Én bátrabb voltam, mint te és meg is próbáltam meghalni, de nem akartam eléggé. Nem sikerült. És rájöttem, hogy nem bátor, hanem gyáva lettem volna, ha kiszállok az életből. Emlékszem november eleje volt.  A színház romjai között járkáltam egész nap, és megtaláltam egy kötelet. Hazavittem és órákig bámultam. Próbáltam felidézni azokat az estéket, amikor teltházzal játszottunk a barátaimmal és vidáman tértünk utána nyugovóra. De egyszerűen nem ment. A fejembe égtek azok a képek, ahogy elviszik őket a fekete autóval. Soha nem jöttek többé vissza. Minden este mást vittek, és én nem tehettem semmit. Végül engem is elvittek, de én túléltem. Miért éppen én! Miért én éltem túl és nem a Felföldi vagy a Simon? Akkor is ezen gondolkodtam, amikor bámultam azt a rohadt kötelet. Akkor is ezen járt az eszem, amikor feldobtam a kötelet, hurkot kötöttem rá és bedugtam a fejemet.

Sára: De ez őrültség, azért te mert te nem csináltál semmit.

Péter: Hát éppen ez az, talán ha csináltam volna akkor még most is élnének. Talán ha én is fegyvert fogok.

Sára: Ugyan, ostobaság. Soha nem lennél képes lelőni senki.

Péter: Akkor csak ha segítek, amiben tudok. Diákokat toborozhattam volna a szónoklataimmal, felvonulhattam volna én is a Parlament elé. Bármit tehettem volna, de nem tettem semmit.

Sára: Milyen irónikus az élet. Te azt bánod, amit nem tettél, én meg azt, amit tettem.

Péter: Ez nem vicces.

Sára: Ne haragudj. Én már csak fájdalmamban nevetek.

Péter: Sanyi bácsi is ezt mondta. Ő szedett le a kötélről. Éppen akkor akartam véget vetni az életemnek, amikor a te cikkedet kellett volna felolvasnom neki. Öt percet késtem és ezért átjött, hogy megnézze, miért nem vagyok már ott. Tulajdon képpen ha jól belegondolok….

Sára: Igen?

Péter: A te cikked mentette meg az életemet. Ha Lord Byront olvastam volna szegény öregnek, tuti nem siettetett volna, hogy menjek át elkezdeni a felolvasást. Te vagy a megmentőm.

Sára: Ez nem vicces, nagyon nem.

Péter: Lehet, hogy nem de igaz.

Sára: Régen nagyot nevettem volna ezen, de most…

Péter: Mi van most?

Sára: Tudod, ez az egész ami van körülöttünk.

Péter: Soha ne az határozzon meg, ami körülötted van, hanem ami benned.

Sára: Nahát, milyen irodalmár veszett el benned

Péter: Ezt mondta Sanyi bácsi, amikor megkérdezte miért akartam meghalni. Nem mondtam el neki, de pontosan tudta, hogy mi a baj és mit kell mondania ahhoz, hogy észhez térjek.

Sára: Lehet, csak hamar talpra akart állítani, hogy felolvashass neki.

Péter: Te sem vagy valami jó humorista.

Sára: Író vagyok, vagyis voltam, vagyis nem tudom….

Péter: Író vagy, még mindig. A forradalom nem változtat azon, hogy mihez van teheséged. A legjobb író vagy akit ismerek.

Sára: Nem is ismersz mást.

Péter: Na látod. Így vagy te a legjobb.

Sára: Őrült vagy. Idejét sem tudom mikor nevettem utoljára. Valahogy azt éreztem, hogy nem illik vagy nincs itt az ideje még. Úgy éreztem ha jól érzem magam, akkor meggyalázom azok emlékét akik meghaltak néhány hónapja.

Péter: Lehet, hogy így van, bár szerintem nincs. Azt gondolom, ha nem nevetsz akkor saját magadat gyalázod meg azzal, hogy elveszed magadtól a boldogságot. Amúgy is egy kismama legyen mindig vidám.

Sára: Kismama. Soha nem mondták még rám, hogy kismama. Furcsa ezt így hallani.

Péter: Végül is az vagy!

Sára: Forradalom után, egy vallatótiszt gyerekével vagyok terhes, akit nem is akartam, és félő, hogy ha megtudják ki az apja, akkor még kisbabaként megölik.

Péter: Nono, egy vallatótiszt? Ki kérem magamnak. Én egy tisztességes egyetemet végzett színész vagyok. És akárki akármit mond ez az én gyerekem!

Sára: De Péter..

Péter: Erről nem nyitok vitát. Az a gyerek az enyém és kész, ebben biztos vagyok, ki vagy te, hogy jobban tudod?

Sára: Mondjuk az anyja?

Péter: Jogos, de nem engedem, hogy a forradalom még egy ártatlan ember életét tönkre tegye. Ő lesz az első akit megmentem attól, amit én átéltem. Vagyis megmentjük attól, amit átéltünk! Persze csak ha te is akarod!

Sára:  Nem is tudom.

Péter: Te mondtad, hogy szeretsz?

Sára: Tudom, de…

Péter: Semmi de. Akarod, hogy az én gyerekem legyen a szíved alatt vagy sem?

Sára: Igen, akarom.

Péter:

Mesélj nekem egy másik világról,

Hol boldogan lehet élni,

Mesélj nekem arról a világról,

Hol könnyebb remélni.

 

Mesélj nekem arról a helyről,

Ahonnan az álmok fakadnak

Mesélj nekem a helyről,

Hol újult erőt adnak.

 

Mesélj nekem a mesék világról

Hol tudnak hinni még a csodákban

Mesélj nekem arról a különös világról,

Hol kisgyermekként annyiszor jártam.

 

Mesélj nekem a régi szépekről,

Mikor még más volt a világ

Mesélj nekem a megkopott képekről,

Legyél az, ki a festéken túl lát.

 

Mesélj nekem arról a régi számról

Mit az élet dallamára írtak

Mesélj nekem, arról az elmúl máról,

Hol bukás után még felállni tudtak.

 

Mesélj nekem, valami szépet,

Csak mesélj s én hallgatok,

Mesélj nekem, csak arra kérlek,

S míg mesélsz, én itt maradok.

 

 

3.jelenet

Péter: Szóval?

Sára: Mi szóval?

Péter: Kitértél a kérdésem elől?

Sára: Nem tettél fel kérdést!

Péter: Dehogynem.

Sára: Igen, és mit?

Péter: Miért vittek be vallatásra?

Sára: Emlékszel még milyen volt normálisan élni? Amikor azt hittük, hogy miénk az egész világ? Amikor álmodoztunk sikerekről, szerelemről, családról, békés nyugdíjas évekről, utazásról és békéről? Én még emlékszem. Azt hiszem, amikor megszületünk, akkor kezdünk el felépíteni magunkban egy olyan világot, amiben élni szeretnénk. Olyan igazságtalan ez az egész Péter. Valaki csak pár napot él, mert olyan helyre születik, ahol nem tudnak neki és az édesanyjának élelmet adni, valaki egy balesetben fiatalként meghal, míg másokat a háborúk ragadnak el. De miért is háborúzunk? Nevetséges kimondani, de tényleg a békéért háborúznánk? S mi lenne, ha senki nem fogna fegyvert? Béke, akkor lenne igazán béke. Emlékszem még, éppen a munkába tartottam, a tanév utolsó napján.

Péter: Tanév? Mit kerestél te egy iskolában? Hiszen te író vagy!

Sára: A forradalom tett íróvá, vagyis az a két férfi akik azon a napon becsöngettek hozzám és a szerkesztőségbe kísértek. Emlékszel még a kis Dávidkára?

Péter: Persze, hogy van a kis bajnokom?

Sára: Meghalt. Az édesapja elé ugrott, amikor emlékeztetőül csak lábon akarták lőni.

Péter: Azon a mocskos állatok!

Sára: Hagyd, nem segít…Tudod, amikor Pestre kerültem Dávidka apukája állást ajánlott nekem, mint tanító az iskolában, ahol igazgatóként dolgozott. Édesanyám mindig azt mondta, hogy rendes szakma nélkül nem viszem majd semmire, és hogy az író az nem szakma. Ezért is, és azért mert szeretem a gyerekeket Pesten a tanítóképzőbe felvételiztem. Imádtam tanítani. A gyerekek között soha nem kellett szégyelnem magam. Amikor pedig hazaértem dolgozat javítás után írtam. Mindent, amit éreztem, amit átéltem és amit tanultam aznap, azt kiírtam magamból. Először csak az iskolaújságban jelentek meg, majd az egyik szülő elvitte egy kiadóhoz, akik kiadták az összes versemet. Így történt, hogy ismert lett a nevem Budapesten. De soha nem akartam otthagyni a tanítást. Aztán azon a napon…

Péter: A tanév utolsó napján?

Sára: Igen, azon a napon egy fekete kocsi állt meg az iskola előtt. Azt mondták, hogy a szomszédok gyanús, rendszerellenes tevékenységre utaló dolgokat tapasztaltak az iskola felől éjjelente. Az egyik elővett egy fegyver, majd azt mondták, hogy azt a parancsot kapták, hogy statuáljanak példát. Az egyik kisgyerek felismerte az apukáját az egyenruha mögött. Szalad az édesapjához, akinek a kezében ott volt a fegyver. A tiszt az igazgatóra szegezte a pisztolyát. Könyörögtünk neki, hogy ne bántsa, főleg ne a gyerekek előtt, de ő csak kacagott. Célzott és lőtt. Aztán Dávidka egy kiáltás után a földre esett, minden tiszta vér volt, már nem tehettünk semmit.

Péter: És a tiszt?

Sára: Aznap este már nem ért haza! Nem tudjuk, hogy mi történt. Talán nem tudta magának megbocsátani, hogy a saját fia szeme láttára lőtte le annak a legjobb barátját.

Péter: Vagy a vezetőség nem tudta megbocsátani, hogy elvétette a célpontot. Megérdemelte.

Sára: Milyen furcsa, hogy így rámondjuk valakire, hogy megérdemelte a halált. Milyen furcsa módon tud kiforgatni embereket önmagukból egy fegyver és egy tűzparancs. És a sok száz és ezer ember akire rásütötték az áruló bélyeget? Soha senki nem kért bizonyítékot egy vádra, mely alapján véget vetettek egy emberi életnek. Milyen bosszúálló lesz az ember, ha jogában áll mások élete felett dönteni?!

Péter: Már ne tépelődj ezen. Mások helyet nem dönthetünk.

Sára: Nem csak másokról van szó!

Péter: Hanem?

Sára: Azon a napon megfogadtam, hogy bosszút állok. Nem érdekelt, hogy mibe kerül, de bosszút akartam állni. Szemet-szemért, és fogat-fogért.

Péter: De miért? A bosszú csak bosszút szül!...mondom ezt én, aki forradalmárnak akart állni.

Sára: Attól tartok, mi jobban hasonlítunk, mint gondolnád.

Péter: Lehet, igazad van. Tudod Sárám, azt hiszem mindenki bosszút akart állni, és meg is tették. Mindenki más módon, de megbosszulta a saját kis forradalma által az őt ért igazságtalanságot. Valaki lincselt, közelharcot vívott, valaki külföldre ment, valaki pedig a halálba. Mindenki döntött valahogy, és mindenki azt hitte, hogy a döntése lesz a leghatásosabb bosszú a megtorlás ellen. Mi volt a te bosszúd?

Sára: Harcoltam és, akit csak tudtam harcra buzdítottam. Azon az éjszakán, amikor Dávidka meghalt visszamentem az iskolához. A portás könyörgött, hogy ne menjek be, mert ha besétálok azon az ajtón vagy az AVH-sok hoznak ki vagy pedig egy napon a lelkiismeret fordulás. Abban a pillanatban tudtam, hogy soha nem leszek többé az az ártatlan és naív falusi tanárnő, aki akkor voltam, amikor aznap reggel felkeltem. Ott megváltozott minden és már nem volt vissza út. Úgy gondoltam a lehető legjobb lehetőség, hogy a legolvasottabb pesti napilapnál dolgozom, mert ez biztosítja, hogy nem tűntethetnek el nyomtalanul. Akkor egy értelmetlen bosszúhadjáratba kezdtem. Az iskola alagsorában meglepő látvány fogadott. Mindenki a tantestület ott volt és leszigetelt falak mögött mindenféle plakátot és lázadásra ösztönző papírt gépelt. Amint beléptem az ajtón megfagyott a levegő, majd mindenki tapsolni kezdett.

Péter: Tapsolni?

Sára: Igen, azt hiszem megtapsolták, hogy feláldoztam a lelkemet a bosszú oltárán, ahogyan ők is. Szörnyű érzés volt ott állni és belegondolni abba, hogy kiskoromba milyen életre vágytam, és hogy az milyen hamar szertefoszlott. Aztán miután legyőztem a lelkiismeretemet megkérdeztem, hogy miben segíthetek. Attól kezdve minden egyes éjszaka plakátokat gépeltem és ragasztottam velük tele a várost.

Péter: Ezért vittek el?

Sára: Nem, minél többet dolgoztam a rendszer ellen, annál jobb cikkeket írtam egy másik világról, amiért harcoltam. Aztán egy este éppen az alagsor bejárata felé igyekeztem, amikor egy AVH-s tiszt lépett elém. Abban a pillanatban átfutott az agyamon, hogy mindennek vége és lebuktam. De nem ez történt. Az alagsort és az iskolát másnap földig rombolták, miután aznap éjjel mindenkit hidegvérrel kivégeztek, még a portást is. Mindenkit, érted mindenkit, akit szerettem és tiszteltem aznap éjjel elveszítettem. Október közepe lehetett, amikor hazafelé tántorogtam és észrevettem, hogy valaki követ. Azt hittem egy AVH-s, a kapualjban elbújtam és megvártam.

Péter: Te normális vagy? És ha megöltek volna, vagy még rosszabb?

Sára: Nem tiszt volt, hanem Anna, az egyik volt diákom. Alig ismertem rá. Koszos volt, nagyon gyenge és terhes. Nem kérdeztem kitől, de az oroszok iránt érzett gyűlöletéből tudtam, hogy nem önszántából vállalta a gyermeket. Nem tehettem mást, befogadtam. Társra találtam. A magány és reménytelenség legalább olyan gyilkos volt akkoriban, mint egy puskagolyó. Sokszor beszélgettem Annával, gyakran puskaropogás közepette. Olyankor mindig feltettem valami zenét játszani a gramofonon. Vivaldi tavasza volt a kedvence. Még csak tizenhat éves volt. Péter, még csak tizenhat és őt is megerőszakolták ezek az állatok. Hogy tehették vele ezt! És hogy tehették ezt velem is?

Péter: Nyugodj meg, már nincs semmi baj, biztonságban vagy. Vigyázok rád!

Sára: Szombat este volt tíz után. Anna vacsorázott én pedig fürödtem. Azt hittem lemoshatom magamról mindazt a mocskot, ami Budapest utcáin ragadt rám. Mintha sírást hallottam volna, de azt hittem csak a fáradtság idézi vissza a fejembe mindazt a sok szörnyűséget, amit hallottam. Aztán fegyverropogást hallottam és Anna sikítását. Ahogy tudtam rohantam le, de amikor a kapualjba értem valaki rám kiáltott, hogy ne menjek, különben én is úgy járok, mint az a szerencsétlen. Egyszerűen csak lelőtték, mint egy kutyát. Mire összeszedtem minden erőmet, hogy visszamenjek már virradt és a tilalmat feloldották. Egyedül voltam a temetésen. Azt hiszem csak én emlékszem Annára.

Péter: De miért ment ki?

Sára: Nem tudom. Nem akarom tudni! A lemez csak forgott körbe-körbe. Rendet rakott és hagyott az ágyon egy üzenetet. Szép álmokat! Ennyit írt csak! Szép álmokat. Azt hiszem elfáradt, feladta és nyugalomra vágyott. Nem bírta már a földi poklot.

Péter: Ne aggódj jó helyre került!

Sára: Te hiszel ebben?

Péter: Miben?

Sára: Ebben a menyország pokol dologban?

Péter: Abban, hogy létezik menyország abban igen! Hogy oda kerülünk, amikor meghalunk? Abban nem. És a pokol? Hogy lenne odalent valahol egy tüzes hely, ahol kínozzák az embereket? Nem. Az emberek pokoli kínokat élnek meg, de itt a Földön. Nem okoz semmi nagyobb kínt, mint a harc és a megtorlás!

Szeretném feledni a múltat,

S hinni jön még szebb holnap.

Mint egy firkás lapot kitörölni mindent,

S élni úgy, mint akinek múltja nincsen.

 

Szeretnék feledni minden bánatot s könnyet

Mindent eldobni s élni könnyen

Újra rátalálni arra, aki valójában vagyok

S hinni, hogy múltam foglya nem maradok.

 

Szeretnék csak a jóra emlékezni s a szépre

Küzdeni azért, hogy szép legyen az élet,

Szárnyra kapni minden régi jótól,

S elszaladni a rémítő valótól.

 

Szeretnék új ember lenni, valaki más,

Szeretném hinni, van még számomra megváltás.

Egy második esélyre várok, az utolsóra

S vágyom rá, hogy álmaim váljanak valóra.

 

Szeretném újra kezdeni távol,

remélem leszek hozzá elég bátor.

Még ha mindent fel is kell adjak

Emlékek nélkül, igen, úgy maradjak.

 

Szeretném feladni a múltam,

Jót s rosszat is feladok

Ideje, hogy megtanuljam

Bármi történjen, erős maradok.

 

Szeretném egyszer érezni a tüdőmben

a szabadság nyugtató illatát

Szeretnék utazni az időben,

S megtalálni az igazi hazám.

 

Szeretnék egy napon úgy felébredni,

Hogy nincsen többé fájdalmas múlt

De sokat kell addig még harcolni,

Hisz ember vagyok, ki örökké tanul.

 

 

4.jelenet

Sára: Szerinted azok után, ami történt lehetünk még boldogok?

Péter: Boldogság! Mi az a boldogság?

Sára: Élni úgy, hogy nem fognak rád fegyver, hogy nem lőnek le az utcán, ha este tíz után mész ki, hogy nem kínoznak halálra, csak mert valaki azt mondta, hogy áruló vagy. Boldogság, amikor talpra tudsz állni, miután egy kínzás után kidobnak az autóból, amikor találsz elég pénzt a zsebedben, hogy mindent hátrahagyva vegyél egy vonatjegyet valahová, ahol valamikor boldog voltál. És boldogság az, amikor egy napon úgy kelsz fel, hogy már csak egy halvány emlék mindez, mintha egy rossz rémálom lett volna.

Péter: Igen, boldogok leszünk!

Sára: De engem ez a baba emlékeztetni fog mindig arra, ami történt. Mindig ott lesznek a névtelen sírok a temetőkben, a golyónyomok a házfalakon és a hegek a testeken.

Péter: Tudom, de meg kell tanulni élni ezekkel az emlékekkel. Mi lehetünk azok az emberek, akik megtanítják a felnövő generációnak, hogy milyen nagy ára van a békének. Mi örök leckét kaptunk egy forradalomból, és csak imádkozni tudunk azért, hogy ilyen többé ne történjen senkivel.

Sára: Vasárnap volt Anna temetése. Még egy napja se volt halott, amikor kopogtattak az ajtómon és elvittek. Információkat akartak, de én nem tudtam semmi számukra hasznosat mondani. Azt hittem meghalok. Sosem felejtem el azt az undorító mosolyt, amivel a vallatótiszt nézett rám.

Péter: Kérlek, ne folytasd. Nem vagyok elég erős végighallgatni.  Komolyan mondtad, hogy szeretsz? Képes leszel minden sebbel együtt szeretni?

Sára: Tudod régen nemet mondtam volna, de egy forradalom megváltoztat mindent egy emberben. Egy forradalom megtanít szeretni, értékelni másokat és azt, hogy melletted vannak. Egy forradalom után, mert nem számít a pénz, a tudás és a hatalom, mert minden olyan gyorsan múlik el, ahogyan jött. Amikor találkoztunk a vonatállomáson nem a kínzástól fájtak az ujjaim, hanem attól, hogy minden éjjel plakátokat gépeltem; attól fájtak a csontjaim, hogy éjjelente tolvajként jártam a várost rendszerellenes plakátokkal borítva be a véres falakat, nem pedig attól, hogy eltörték a vallatáson. Attól fájt a lelkem, hogy elvesztettem mindent és mindenkit, akiket szerettem; nem pedig azért, mert elbukott a forradalom, melyet megtorlás követett. Szóval, hogy ha azt kérded, hogy te vagy az egyetlen az életemben, aki mellett biztonságban érzem magam, és akihez foggal-körömmel ragaszkodom, aki mellett fel tudnék nevelni egy gyermeket, aki erőszakból született, akkor igen. Azok az érzések, melyeket nem ölt ki belőlem a kijárási tilalom és a géppisztolytűz, azok összes erejével szeretlek.

Péter: Majd ha angyalok leszünk! Ezt mondták a fiúk a színházban, amikor megkérdeztem, miért kell forradalmast játszaniuk, miért nem élünk úgy, ahogy suhanc korunkban azt elterveztük. Mindig azt mondták, élünk majd akkor, ha angyalok leszünk! Olyan ostobák voltak. Valami ócska plakáton olvasták. Rímbe szerve, miért jó a forradalom. ”S ha egyszer a harcban elveszünk, élünk majd akkor, ha angyalok leszünk.”

Sára: Péter, ez én írtam!

Péter: Nem, ez nem lehet igaz, de te nem írnál ilyet, te ezt nem írhattad, nem küldhettél halálba egy ilyen ostoba verssel százakat a halálba! Nem használhattad ilyenre a tehetségedet!

Sára: Értsd meg nem volt más választásom!

Péter: Ne hazudj, mindig van más választás!

Sára: Nem volt, értsd már meg. Mindenkit elvesztettem, nem tudtam mihez kezdjek.

Péter: De hiszen nem is hiszel az angyalokban!

Sára: De jól hangzott!

Péter: Jól hangzott! Te hallod magadat! Tudod kinek számított, hogy jól hangzó mondatokat és szavakat skandáljanak? A ruszkiknak!

Sára: Ne légy igazságtalan!

Péter: Csak őszinte vagyok! Több ezer ember olvasta ezt a rohadt plakátot minden nap. Olyan emberek, akik gyűlölték a rendszert, és akiket az értelmetlen halálba rohanástól és a fegyverfogástól csak egy hajszál választott el! Az ilyen fajta propaganda szöveg írói ezreket küldtek a halálba!

Sára: Ne mondj ilyeneket! Ez csak egy vers!

Péter: Nincs olyan, hogy csak egy vers. Forradalom van.

Sára: Már nincs, csak volt.

Péter: Hát nem érted. Minden reggel, amikor felkel a nap ott az esély, hogy kitörjön egy forradalom. Minden egyes nap milliók dolgoznak azon, hogy békében feküdjön le mindenki aludni, hogy ne legyen kijárási tilalom és ne lőjenek le ok nélkül. Sok év múlva az unokáink és gyermekeink a mi példánkból fognak tanulni, nem lesz béke, ha mi nem őrizzük meg azt.

Sára: Sajnálom, érted sajnálom. Rohadtul sajnálom. Nincs már, akitől feloldozást kaphatnék. Életem végéig azzal a tudattal élek majd, hogy volt egyszer egy forradalom, ahol arra használtam azt, amit tudok, amitől óvtam azokat a gyerekeket, akiket egykoron embernek lenni tanítottam. S már nincs aki feloldozna. Senki és soha. Még ha egy bíróság nem ítél is el, még ha az AVH nem is öl meg, a lelkiismereted örökre ott fog vádolni, egészen a halálod napjáig.

Péter: Ne haragudj igazságtalan voltam! Csak okolni akartam valakit, amiért minden barátom értelmetlen halált halt.

Sára: És könnyebb lenne neked, ha tudnál valakit okolni?

Péter: Nem tudom.

Sára: Akkor itt vagyok én, okolj engem. Gépeltem és terjesztettem a forradalmi propagandát.

Sára: De okolj csak engem. Neked sokkal jobb lesz, nekem meg már mindegy. Már régen nesz számítok én, mint ember!

Péter: Ne mondj ilyeneket. Sajnálom, hogy veled kiabáltam, de egyszerűen elviselhetetlenül fáj, ami történt. Mégsem öl meg a fájdalom. Bárcsak egyszerűen megölne a fájdalom, de nem! Minden egyes nap, amikor kinyitom a szememet, azokra gondolok, akik már nem élnek. Egy napon csak nevek lesznek valami emlékfalon, de nekem a barátaim voltak. Érző és álmodozó emberek voltak. Szerettek, morgolódtak, csalódtak, küzdöttek, de belehaltak, mert harcolni akartak valamiért, ami elérhetetlen az emberiség számára. Értelmetlen halálok.

Sára: Értelmetlen halálok, értelmetlen életek. Nem tudom, melyik a rosszabb.

Péter: Talán ideje lenne elengednünk a múltat.

Sára: Én félek.

Péter: Mitől? Az újrakezdéstől?

Sára: Attól, hogy kivé tett ez a forradalom.

Péter: Anyává, semmi többre nincs szükséged ahhoz, hogy tovább élj!

Miként ezer pillangó táncot jár,

A vad sötét éjben,

Mikor kietlen s elhagyott a táj,

Ott várok rád egy fa tövében.

 

Miként hulló csillagok az égbolton,

Mit ha meglát a világ, kíván valamit,

S akkor hiszi, hogy lehet még boldog,

Képes a forró hullócsillagot kezében tartani.

 

Miként a földre hullott hópehely,

Minket milliárd társa között párja nincsen,

Otthona mégis egy mocskos, durva hely,

Lábbal tiporják ezt az égi kincset.

 

Miként szél dobálta ócska ladik,

Ki maga a meztelen való,

Reménye, hogy már nem sokáig sodródik,

Szégyenli, hogy hitével felhagyott.

 

Miként egy árva hang a fagyos csendben,

Mit nem hall senki, pedig oly gyönyörű.

Hiszik süket módon, hogy így van rendben

Hogy így lesz a világ gömbölyű.

 

Mégis nem olyan az, mint ahogy képzelik,

Hisz van két apró horpadás,

Ilyen az élet, bárhogyan is hitték,

Küzdés, bukás, mégis embernek maradás.

 

Miként néhány szó egy fehér papíron,

Életünk ennyi csupán, semmi több,

Van, hogy néha a szavakat mások, nem én írom,

S nem tehetek mást, mosolyogva megköszönöm.

 

Miként egy érzés egy remegő szívben,

Mit ha nem mondanak ki tova száll,

Aprócska fénysugár a sötét éjben,

Mi egy szerető szívet keres, reméli, talál.

 

Miként egy felötlött, kósza gondolat,

Mi tudatja több vagy mint, megannyi csoda.

Mert küzdés az élet, nem ócska tombola,

S mint ezer táncoló pillangó, úgy repül tova.

 

5.jelenet

 

Sára: Ígérd meg, hogy soha nem beszélünk többet erről.

Péter: Ha ezt szeretnéd!

Sára: Igen ezt. Lezárni itt és most.

Péter: És neki mit akarsz majd mondani? (megsimogatja a hasát)

Sára: Azt még nem tudom.

Péter: Mi legyen a neve?

Sára: Ezen még nem gondolkodtam. Attól félek, ha nevet adok neki megszeretem, és történik valami, akkor…..

Péter: Ne aggódj, minden rendben lesz, majd én vigyázok rátok.

Sára: És nem bánod?

Péter: Mit?

Sára: Hogy nem egy mindent elsöprő szerelemből születik egy gyermek és nem azt a nőt veszed feleségül, aki életed szerelme.

Péter: Ki mondta ezt? Én nagyon szeretlek. Sanyi bácsira emlékeztetsz. Amikor mondtam neki, hogy ismerlek téged, akkor mesélnem kellett mindig valamit rólad. Azt mondta az öreg, hogy ha fiatalabb lenne, akkor biztosan minden nap egy szerelmes verset írna neked, egészen addig, amíg maga mellett nem tudna. Azt hiszem, nagyon szeretne téged ha ismerne.

Sára: Ezentúl majd te mesélsz nekem róla

Péter: De azt ígértem, hogy nem beszélünk többet arról, ami elmúlt.

Sára: Azt hiszem, ha Neked így könnyebb, akkor lesz erőm elviselni az emlékeket.

Péter: Kettőnknek lesz.

Sára: Hármunknak.

Péter: Ja tényleg, el is felejtettem, hogy van valaki a hasadban. Hogy is hívják?

Sára: Először is nem a hasamban van. Emlékszem, hogy soha nem voltál jó biológiából. Egyébként nem tudom, még nem gondolkodtam a nevén.

Péter: Kisfiú lesz vagy kislány.

Sára: A szomszéd néni szerint olyan kisfiú alakja van a hasamnak.

Péter: Nem a hasadban van, ha elfelejtetted volna!

Sára: Tudod, hogy értem. Félek Péter, nagyon félek. Mi lesz ha nem tudok majd rá vigyázni? Ha neki is át kell élnie azt, amit nekem, amit nekünk,

Péter: Mindenki átélte, aki szembe jön veled az utcán. Mindenki, aki próbál reggelente rád mosolyogni átélte a forradalmat és a bosszút is. Nem vagy egyedül, nem csak te élted át a szörnyűségeket. Ne félj beszélni az érzéseidről, meg fognak érteni.

Sára: De én nem szeretnék, szégyenlem magam.

Péter: Nincs miért.

Sára: Mi lesz, ha soha nem leszek a régi?

Péter: Hagyj időt magadnak.

Sára: Nem arról van szó, amire te gondolsz. Tudod én azelőtt…

Péter: Mi előtt?

Sára: A kihallgatás előtt. Én soha nem voltam férfival. Mi lesz, ha ezek után soha nem tudok majd senkit úgy közel engedni magamhoz.

Péter: Istenem Sára, nekem ez eszembe se jutott. De ne aggódj, remélem nem akarsz túl sok férfit magadhoz közel engedi, miután nemsokára az én feleségem leszel. A miatt meg ne aggódj. Türelmes ember vagyok. Akkor is melletted leszek egész életemben, ha egy újjal sem érhetek majd hozzád!

Sára: Komolyan mondod?

Péter: Azt hiszem. Legalábbis. Tegyünk egy próbát. Csukd be a szemedet. (lassan Sára kezéért nyúl, majd megöleli) No? Érzel valami rosszat? Nem fáj? Szólj ha túl szorosan ölellek, nem akarom, hogy bántódásod essen. (Sára zokogni kezd) Most miért sírsz?

Sára: Mindenért. Mindenért, ami történt velem és azokkal, akiket szeretek. Mindenkiért, akiket nem ismertem, de a szemem előtt oltották ki az életét. Mindenért, amit tettem és mindenért, amit nem. Igazából nem tudom, de belül valami iszonyatosan fáj, de nem akarok már ordibálni és tombolni, csak csendben sírni.

Péter: De nem azért mert rossz emlékeket idézek benned?

Sára: Nem. Itt biztonságban érzem magam. Lehetne, hogy így maradunk pár pillanatig.

Péter: Örökké, ha azt szeretnéd. Áuu.. Valami apró nyomást éreztem.

Sára: Istenem Péter, tedd ide gyorsan a kezedet. Megmozdult. Eddig soha nem csinált ilyet.

Péter: Azt hiszem, szeret engem! Ugye szeretsz engem? (szól oda Sára hasának) Tudod mire gondoltam. Ha kisfiú lesz hívhatnánk…

Sára: Én is pont erre gondoltam.

Péter: De még nem is mondtam senkit.

Sára: Sándor. Szép név. Sanyika.

Péter: Honnan tudtad?

Sára: Az titok.

Péter: Na már titkolózunk is egymás előtt.

Sára: Tudod azon gondolkodom, mi lett volna ha nem így alakul minden?

Péter: Ha nem elégeli meg valaki, azt ami ebben az országban történik, hanem kezdenek a diákok szervezkedni, ha nem dördül el az első fegyverlövés, és ha nincs valaki, akire elsőre rásütik, hogy hazaáruló? Ha győz a nemzet és egy másik ország lenne most Magyarország?

Sára: igen! Sokat gondolkodom ezen, ha az első lépés után nem lett volna második, ha egy lövésre nem lett volna visszalövés, ha valaki az első feljelentett mellé áll és azt mondja, hogy ártatlan.

Péter: Nem tudom. Csak azt tudom, hogy soha nem találkoztam volna veled, most nem állnék egy olyan jövőkapujában, amire mindig is vágytam.

Sára: Milyenre vágytál?

Péter: Egy nőre, akit szeret, és akit szeretek. Egy kisgyerekre, aki emlékeztet azokra, akiket szeretek. Igen, erre vágytam, és nem pazarlom olyanra az időmet, hogy azon gondolkodom, hogy mi lett volna ha! Csak azt tudom, hogy most a lehető legboldogabb vagyok, ahhoz képest, amit átéltem. Lesz egy gyermekünk Sára, fel tudod ezt fogni?

Sára: És téged nem fog zavarni, hogy nem Te….

Péter: Hogy nem én vagyok a vér szerinti apukája? Nem! A végén még hasonlítana rám, de ha olyan édes lesz, mint te akkor én leszek a legbüszkébb apuka. Ha kisfiú lesz, akkor Sándor, ha kislány, akkor pedig legyen Anna. Úgy érzem ezzel méltó emléket állítunk azoknak, akik közel álltak hozzánk.

Sára: Olyan szép lenne, ha minden születendő gyermek olyan nevet kapna, amivel emléket állít egy értékes embernek, aki a forradalom áldozata lesz.

Péter: Sajnos múlandó az élet. Hidd el Sárám, egy napon ránk sem fog már emlékezni senki. Ezek a percek, amiket mi megélünk, csak a miénk marad. Egy napon csak két kopott név leszünk egy sírkő sáros felületén. Ez az élet rendje. Aztán vannak dolgok, melyek hirtelen, villámcsapás szerűen történnek, mint egy forradalom. Minden egyes háború után megfogadjuk, hogy soha nem fogunk többé fegyvert, de ezt mindig megszegi valaki egyetlen lövéssel.

Egy napon majd tananyag leszünk a történelemkönyv lapjain, évszámok, események és helyszínek, akárcsak nekünk a mohácsi vész. De te és én, Sára és Péter és a születendő gyermekünk, aki egy megszálló katona aljas tettének következménye, soha nem lesz ismert. Talán a nevünk fent marad, de az életünk nem. Azok a pillanatok, amiket együtt élünk meg csak a miénk lesz. Aztán, ha meghalunk….

Sára: Majd ha angyalok leszünk?

Péter: Nem. Tudod Sanyi bácsi gyakran mesélt nekem arról, amiben hitt. Egyszer majd elviszlek egy temetőbe, mely kapujára egyetlen szó van írva. Feltámadunk!

Sára: Bárcsak… (fényt csak Péterre)

Péter: Sára gyakran zokogva ébredt éjjelente. Nem sokszor beszéltünk arról, ami 56-ban történt, amikor mégis szóba jött, szorosan hozzám bújt. Azt hiszem egész életében az a megtört, fiatal lány maradt, aki azon a napon szembejött velem a vasút állomáson. Abban a percben szerettem belé. Néhány hónappal később egy gyönyörű kisfiúnak adott életet. A kis Sanyika kiköpött Sára. Ha látnák…! Sok év telt el, amíg közel engedett magához, de mindig éreztem a belőle áradó szerelmet, melyet érzett. Soha többé nem jártunk Budapesten. A szülőfalunk csendességében éltünk boldogan, már amennyire boldognak mondhatja magát két ember, aki túlélt egy forradalmat. Hogy mit tanítanak majd a történelem könyvekben, azt nem tudom, de bármilyen dicső célt is tüntetnek majd fel, emberi életekről volt szó. Túl a békén és szabadságon, emberekről, életekről és sorsokról volt szó. MI szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert túléltük. Sára sokáig küzdött lelki furdalással azért a sorokért, mellyel másokat bátorított a harcra. Jól csengő sorok voltak bevallom, mert annyi év után is a fülembe csengenek, „majd ha angyalok leszünk.” Soha nem írt többet. Tanítóként dolgozott. Többé én sem álltam a világot jelentő deszkákra. Egész életemben mellette dolgoztam tanársegédként. De semmit nem bántam meg. Az élettől és Tőlem egyetlen verssel búcsúzott.

 

Ma este felvettem a legszebb ruhámat, 
S gyorsan bebùjtam a meleg ágyba, 
Mert újra hiszek a csodákban, 
Mióta találkoztam veled egy álombéli bálban.

Becsuktam szememet, csak rád gondoltam,
S féltem, hogy elaludni nem tudok, 
De csak egy pillanat és az álmok világában voltam, 
S azon kaptam magam, hogy a bálban veled táncolok.

Elfelejtetted, hogy ma találkozunk, 
S te pizsamában aludtál el, 
Kicsit viccess, ahogy táncolunk, 
Én, mint aki ünnepre készül, 
Te mint aki véletlenül aludt el.

Nem tudtam soha csak csárdást táncolni, 
De egy álomvilágban, ahol veled, 
Úgy éreztem, mint aki élete keringőjét járja,
Akkor és ott megváltozott az életem.

Emlékszem valami megriasztott álmomban, 
S én rohantam menedéket keresve, 
Egy aprócska sarkon neked futottam, 
S te mosolyogva feküdtél már földön fekve.

Ezerszer kértem bocsánatot tőled, 
De te nem akartál felállni, 
Azt mondtad, megbocsátasz nekem, 
Ha melléd fekszem a sárba angyalt rajzolni.

Valami megváltozott bennem, 
Aznap éjjel először jó volt álmodni, 
S reméltem örökre együtt marad, 
A lökött leány, és a sáros királyfi.

De eljött a hajnal és felébredtem,
Még bùcsuzni sem volt időm Tőled, 
S egy napon át a föld felett lebegtem, 
Vártam az éjjelt, és az álmot, amikor újra találkozom véled.

Minden éjjel vártalak egy álomvilágban, 
A sarkon, ahol szó szerint beléd botlottam, 
Te lettél az, kivel az álmok birodalmát bejártam, 
Kócosan, smink nélkül, pizsamában és fáradtan .

Nem beszéltem rólad senkinek, 
Csak azt látták, hogy újra boldog vagyok, 
Egy álombéli szerelem, 
A földön talán a legfurcsább titok.

Szeretni valakit, kivel csak álmodban találkozhatsz, 
Ugyanolyan fájó mint győnyörű dolog, 
Minden hazugság nélkül, ahogy alszik az ember, 
Annyi csalódás után, az álmában lehet újra boldog.

Annyi együtt szőtt álom után, 
Egy éjjel nem jöttél többé, 
S én hiába kerestelek,
Már éppen feladtam a reményt, 
Mikor mosolyogva szembe jöttél velem.

Nem tudtam álom e vagy valóság, 
Őszintén, nem is érdekel, 
Csak átölelni akartalak semmi mást, 
Megfogni a kezed s el nem engeni keresztül egy életen.

Hosszúra nyùlt aznap éjjel az álmom,
Mert minden titkom, félelmem elárultam neked,
S te türelmesen végig hallgattál, 
de tudtad, hiába félek attól, hogy felébredek.

Aznap amikor újra találkoztunk,
Az álomnál is valóságosabb voltál, 
Mikor hajnalban búcsúzni akartam, 
Akkor árultad el, hogy ez a valóság.

Nem értettem semmit csak álltam szótlanul, 
S nem tudtam miféle furcsa tréfa ez.
Te megcsiptél, hogy lássam nem álmodom, 
S engem kerestél mikor, 
Nem jöttél el annyi éjjelen.

Most csendben alszol mellettem, szelíd mosollyal az arcodon, 
Tudom vársz rám egy álombéli bálban, 
S ma éjjel, mint először, 
Fáradtan, kócosan, mindegy milyen ruhában, 
Újra angyalt rajzolunk, kacagva a sárban.