Maratonfutási élménybeszámoló, avagy szövegértési gondokkal színésznek jelentkezem

Elég rólam annyit tudni, hogy ha van elég időm és megfelelő helyem gondolkodni akkor hihetetlenül nagy ötleteim támadnak mindig. Így jutott eszembe például, hogy ellopjam egy barátom csekkjeit és befizessem, levelet írjak egy homoszexuális rendezőnek arról, hogy miért nem homoszexuális vagy legutóbb, hogy beszélgetős riportsorozatot indítsak a Nagy Sanyival. Mondhatom, egyik történetnek sem lett az a vége amit szerettem volna. Ahogy nagymamám mondaná, olyan ötleteim támadnak néha, hogy „a kutya megvész tőle”.
Tegnap volt épp elég időm és helyem ahhoz, hogy pihenjek és gondolkodjak. Aztán facebookon barangolva megláttam egy bejegyzést Lévay Vikitől: „Drágáim! Kellene holnapra egy beugró 7km-re a Játékszín csapatába! Valaki? Hilfe!!!
Szóval magamban elkezdtem értelmezni az üzenetet: A Játékszín a 7-km című darabjába egy Hilfe nevű (gondoltam lány) beugrót keres. Kicsit furcsa volt, hoyg nem hallottam a darabról, és a Hilfe is fura volt névnek, de hát mit tehetek. Szóval a tegnapi nagy ötletem az volt, hogy színésznek jelentkezzek a Játékszínbe. Gyorsan kommenteltem és megadtam a számomat, mire csörgött is a telefon: Aztán kezdetek kicsit gyanúsak lenni a maraton, futás, 7km, biztos csináltál már ilyet szavak. Azt hiszem túl sokat játszottam az FARM 11 improvizációs tréningjein az „Igen és „ játékot, szóval mindenre „igen és”-t mondtam.
Én és a futás: Szoktam futni buszhoz, néha a ligetben, tesiórán (ami sok éve nem volt már), ja és fiúk után….vagyis nem, fiúk után nem futunk. Viccet félretéve nem is mertem elmondani tegnap este a barátaimnak, hogy mire készülök, mert tudom, hogy kiröhögtek volna.
Szóval elérkezett a nagy nap. Egy bőséges reggeli után, mert ugye üres hassal nem futhat az ember elindultam. Nem a Margitszigetre, ahol gondoltam, hogy van ez az egész „szaladgálósdi”, hanem a Hősök tere felé. Kicsit félénken és izgatottan. Reggel azt a cipőt vettem, amit kilencedikes korom óta futásra használok. Be kell valljam utálom a zoknikat és a cipőket is. Mindig elszorítják a lábamat de most, ismeretlenek közé megyek, csak nem közölhetem velük, hogy én szandálba fogok futni. Odaérve Viki kedvesen fogadott. Az első futó Vanda már „kint volt”, én miután megkaptam az egyen pólót és a sorszámot szóba elegyedtem a csapat többi tagjával, akik a következők voltak: Pötyi, Laci, Viki, és Viki tesója….Hihetetlen, hogy milyen bizalommal és kedvességgel álltak hozzám, amit ezúton is szeretnék megköszönni.
Aztán eljött az én időm. Legnagyobb félelmem az eltévedés volt, ami igencsak jellemző rám amióta Pesten élek. Az első kilométer volt a legnehezebb. Kerestem a frissítőpontot, de sehol sem találtam, pedig már úgy éreztem, hogy nemsokára szomjan halok. Ez volt a pont, amikor komolyan elgondolkodtam, hogy jó-e az életfelfogásom, miszerint ha valaki azt kérdi miért, én azt felelem rá, hogy miért ne. Miért ne futhatnék csapatban maratont? Bőven volt időm gondolkodni ezen, ugyanis 7000 méter állt előttem. Persze térképen látva az útvonalat és a fejemet tettem volna rá, hogy az nincs 7000 méter, aztán amikor csak futottam és futottam, be kellett, hogy lássam igenis van.
A nagy gondolkodás közepette a 2 és 3 kilométert jelző táblákat nem láttam, csapattársaim elmondása alapján tudom csak, hogy volt. Már amikor a relatív idő elmélete alapján én úgy éreztem, hogy lassan a végére kell, hogy érjek megláttam a 4000 métert jelző táblát. Életem legnagyobb meglepetése volt. Vagy inkább legnagyobb érzéki csalódása és megdöbbenése.
De legalább már néhány frissítőponton túl voltam és a lelkes szurkolók buzdítására erőt kaptam. Azt a banánt talán nem kellett volna megennem de gondoltam, hogy ha a frissítőpontnál osztogatják biztos jót tesz a futóknak. Feltételeztem, hogy jobban értenek a hosszútáv futáshoz mint én. Szóval futás volt keményen. Fura módon néhány emberrel előzgettük egymást. Ezúton üzenném a két fehér pólós srácnak, hogy nem voltam rájuk tapadva és nem akartam tőlük semmit, csak valahogy mindig úgy jött ki a lépés vagyis a futólépés, hogy melléjük kerültem. Amilyen nehéz volt az első kilométer az utolsó pont ugyanannyira volt embert próbáló. A reális távérzéknek búcsút mondhattunk, és a Részégen ki visz majd haza című számnak épp azt a sorát visszhangozta a szurkolótábor, hogy „ez az út a pokolba visz.” Mire a két korábban említett fehér pólós férfi egyike megszólal: Az biztos!
Szóval mikor bekanyarodtam a célegyenesbe már láttam Lacit aki betegen is de eljött. Ő volt a váltótársam. Átadva neki a stafétabotot, nyugtáztam magamban: Megcsináltam!
Szóval így zárul a történet, ami azzal kezdődött, hogy színész akartam leni a Játékszínben. Őszintén szólva nem bánom, hogy így alakult sőt...a mai nap élményekkel, barátokkal, eredményekkel gazdagon értem haza és sokkal barnábban, mint ahogy elindultam. Végre egyszer valami jó sült ki abból, hogy túl sok szabadidőm volt.
Ajánlom ezt a cikket mindenkinek aki ott volt és lefutotta a saját távját, mindenkinek aki szurkolt és a Játékszín csapatának üzenem: „Hősök vagyunk” sőt 6000 méterrel többek mint hősök, mert az első kilométer után voltunk a hősök terén.