Meghívó titkos másolatban és egy plakàton- avagy Egy rózsaszál miről beszél

Amikor a Nemzeti Színházban véget ért a János Vitéz, azon gondolkodtam, hogy a két nappal későbbi előadás, mely a Józsefvárosi Galériában kerül bemutatásra, vajon mi újat tud nyújtani.
Azon is gondolkodtam, hogy a józsefvárosi előadást, mely az első János vitéz bemutatójának előzményeit és körülményeit mutatja be, az előtt vagy az után kellene megnéznem, hogy megnéztem magát a darabot. Vègül is úgy döntöttem, hogy az előadás után nézem meg az inkább történelmi bemutatásnak mondható daljátékot.

Az előadás előtt úgy három héttel egy titkos másolatban jött a meghívó a darab rendezőjétől, akivel tisztes tavólságtartásban vagyunk. Mind a mai napig nem kérdeztem meg, hogy miért kaptam azt a meghívót, de őszintén szólva lényegtelen is. Amikor elindultam jegyet venni, tartva attól, hogy az előadás napján màr nem fogok kapni, még volt kilenc nap az előadásig. A Galéria ajtaján már látható volt a plakát, de sajnos jegy helyett még csak egy nyugtát tudtak adni, mellyel beengedtek az előadásra.
Az átlagéletkor jóval ötven fölött volt, még úgy is, hogy én húsz éves vagyok. Hatalmas meglepetés volt tisztességben megöregedett emberek között végigülni egy darabot.
A meghívó szövegezésében az írók valószínűsítették, hogy ismeretes előttünk néhány, a daljáték betétdalúl szolgáló nóta. Én személy szerint egyet sem ismertem, de az előadás alatt nagy hatást tettek rám. Ahogyan az is meghatott, hogy a daljáték címadó Egy rózsaszál miről beszél című szám mennyire meghatotta az őszhajú nézőtársaimat. Tudtam, hogy ők ismerik ezeket a számokat, sőt valószínűleg életük szép emlékei kötődnek hozzá.
A darab furcsán ugrálva a János vitéz egyes részei és az akkori való életben történő dolgok között, megszínesítette az amúgy száraznak mondható szöveget.
Az elején egy kicsit megijedtem, amikor olvasópróba hangulat kezdett kialakulni, hiszen a mindössze három szereplő nyomtatott papírból kezdett olvasni. Szerencsére ez segítségére volt a nézőnek megérteni a valóság és a színház történéseinek váltakozását.
Az előadás játékával kísérő zongorista a negyedik színésszé vált a darabban.
Számomra kicsit illúzióromboló volt a rendező öltözéke, és az, hogy a szünetben ő nyitogatta az ablakokat, de az időseknek ez emberközeli volt mintsem furcsa. Színház volt, mégsem színház.
Apróbb hibák becsúsztak, például a rúdról leszakadó zászló, egy mondat értelmének teljesen ellenkezőjét mondó, de később korrigáló színésznő.
Mégis mindezek ellenére a daljáték az adott körülmények között a maximumot hozta.
Az előadás után egy kedves invitálást kaptam egy opera-estre, de erről majd egy másik cikkben.
A rendezővel azóta sem vagyunk túl jóban, de elismerem, ez a darab nagyon ott volt.