Mese az első hópehelyről

Egyetlen dolog van a Földön, amit egyik embertől sem vehetnek el, az érzés amikor minden évben először hull a Földre hó! Valami leirhatatlan érzés. Sok évet éltem már meg, de még mindig olyan  boldogsággal és nyugalommal tölt el, amikor szakadó hóesésben forgok-forgok, majd a földre esve, angyalt formálni karjaimmal és lábaimmal. Na ez a legcsodálatosabb érzés a világon.
- Hóembert akarok építeni!- írtam neki, akkor azt hittem életem nagy szerelmének.
Ő csak mosolygott.
- Bármi történik, én holnap hóembert fogok építeni!-folytattam.
De ebben az évben nem volt fehér karácsonyunk. Én csak vártam és vártam türelmetlenül. Vártam az elsó hóra. de akárhogy akartam, akárhogy kívántan, akárhogy vágyódtam utána minden téli reggelen csalódnom kellett.
Emlékszem gyermekkoromban minden este összejöttek az utcánkban a gyerekek és szánkóztunk, hógolyóztunk és megannyi más játékot találtunk ki. A nagy jókedvnek csak az elszomorító mondat vetett vége, amikor a szülők kiáltottak utánunk, kiskamaszok után, hogy holnap iskola,és ideje aludni. De mindig reméltük, hittük és elképzeltük, hogy ha felnövünk már semmi akadálya nem lesz az éjszakába nyúló játékoknak.
De szörnyű dolog történt velünk, felnőttünk. Lassan szétszóródtunk a nagyvilágban.Már nem vágyunk ki hűvös téli estéken. Már hűvösebbnek tűnnek az éjszakák mint gyermekkorunkban.
De ezen a télen nagyon sokat váratott magára a hó.ezért minden esték úgy telt el, hogy beszélgettünk, már nem is emlékszem miről, csak arra, hogy nagyon sokáig. Emlékszem amikor a család közösen játszott, a kiscicák ugrándoztak az ölünkben, és anya meleg kalácsot sütött. De mégsem ez volt a nap fénypontja. Alig tudtam kivárni, hoyg végre nyolc órát üssön az a bizonyos ketyegő. Leültem a számitógép elé és vártam. Csupán néhány percbe telt, és máris megjött az első üzenet. Tőle kaptam. Attól a gyönyörű barna szemű, magas vékony fiutól, aki mint egy szerelmes kislányt elbűvölt egyetlen szavával. Nyugtató zene volt fülemek minden egyes szava.MInt száncsengő csilingelése a szélben, melegséggel töltött el, amikor üzent nekem. Bár néhány egyszerű betű volt látható a számitógép képernyőjén, ez jelentett nekem a megnyugvást egy hosszú fárasztó nap után.
Nem volt híres ember, de az én szememben a legnagyobb ember volt akit ismertem, és akit láttam. Szerény családból származott, már fiatalon dolgoznia kellett.
Emlékszem, egy jégpályán pillantottam meg, amikor éppen a megszokott gyors kört tettem a korcsolyával. Annyira elterelte a fiygelmem, hogy hibáztam , ami azelőtt soha nem fordult elő velem. Megbotlottam, és elestem. Ő azonnal odasietett, kezét támaszként nyújtotta, és támogatott, míg el nem jutottam a pálya melletti padra. bemutatkoztam neki, azthiszem ő is zavarban volt, mert amikor a nevéről kérdeztem csupánt azt mondta, hogy elfelejtette.
ezután elválaszthatatlanok voltunk. nem telt ugy nap,hogy ne hallottam volna felőle.Azthiszem ő volt életem szerelme.
Miden este ugy búcsuztam el, hogy holnap hóemberet fogok építeni, ő mindig csak azt mondta, hogy ha hiszek benne sikerülni fog.
Aztán egy este különös dolog történt, egy üzenetet kaptam tőle. Még ma is emlékszem pontos szavaira: Nem a te hibád, sajnálom, Isten veled!
Ezek voltak életem legfájdalmasabb szavai.Nem tudom, hogy a sors iróniája-e vagy csupán a véletlen műve a másnap. Kora reggel amikor kinyitottam a szemem valami furcsa ragyogást láttam az ablak felől. A hó tiszta, élettel teli ragyogása szűrődött be a szobámba.
De én már nam akaratam. Nem akartam ezt az egészet, a telet, a havat, a hideget, az emlékeket, az életet.
Már éjfél felé járt az idő, amikor a meghitt családi estéken az ölembe alvó kiscicám, aki időközben egy felnőtt édesanya lett, az ágyamre ugorva nyávogott, és szaladt az ajtó felé. Azt akarta, hogy kövessem. Nem nagy kedvel, de felvettem a bakancsomat és elindultam kifelé. Nagy pelyhekben hullott a hó.
Széttártam a karomat. Tenyeremre ekkor egy hópehely esett rá. Ahogy közelebb hozatam akaromat az arcomhoz, hogy jobban megvizsgáljam, rájöttem ,hogy menyire tökéletes lehet egy ilyen picike dolog a széles nagyvilágban. És ott volt, az enyém volt, a kezemben volt. Ekkor mint kislánykoromban elkezdtem forogni körbe-körbe, majd a földre esve karjaimmal és lábaimmal angyalt kezdtem formálni a hóban.
Ekkor eszembe jutott ő. Ekkor késztetés éreztem, hogy megkeressem és elmondjam neki,hogy menyire szeretem. De nem tettem. Vidám mosoly után, egy könycsep gördült végig az arcomon, majd mégegy és mégegy. Egy perc múlva már zokogva forogtam körbe körbe miközben szakadt a hó! Az első hópehely a kezemben olvadt el. Így rájöttem, hogy semmi nemtart örökké. De egyet megtanultam csoda minden egyes dolog, mely olyan tökéletes mint egy hópehely. Az első hópehely!!
Róla soha többé nem hallottam, egy este mikor hazafelé tartottam láttam őt a vonatból. Fáradtvolt, megviselt és kimerült.Sajnáltam, de tudtam,hogy én megpróbáltam. Emlékszem ez is egy téli este volt, hosszan néztam őt. Ő is felismer engem. Majd a magas égből egy aprócska, tökéletes hópehely esett a tenyerébe. Ekkor eszembe jutottak a régi emlékek.
Bárki is állitja nem lehet kitépni a szivedből valakit akit szerettél, csak elhalványulhat a szerette, ahogy elolvad a kezedben az első hópehely!