Minden vonat elé kimentem

Minden vonat elé kimentem. Alig lehettem tizennyolc előttem állt az egész élet, mégis minden órában vártam a nagybetűs vonatot. Azt gondoltam egy pillanat, nem fáj és soha többé nem fáj. Nehéz eldönteni, hogy a fájdalom vagy az üresség tud pusztítóbb lenni. Akkor azt gondoltam, hogy nem fájhat már jobban, de tévedtem. Elveszíteni szépan lassan mindent és mindenkit a legpusztítóbb dolog a világon. Amikor először vesztettem el valakit úgy, hogy fel tudtam fogni, hogy nincs többé magam is meg akartam halni. (…) Aztán az ember valahogy túléli. Még ha húzza is beleit, de megmarad s próbál túlélni. Nézegeti ugyan a vonatokat, de mindig eszébe jut valami szép emlék, valami pókfonálnyi, ami az élethez köti, ami az élethez köt. Aztán egyszer elkezdtem nézni az emberek arcát s rájöttem, hogy valahol mélyen mindenkinek fáj, csak nem mutatják, talán mert már megszokták a fájdalmat, talán csak nem akarnak gyengének tűnni. Sok éve nézem az emberek arcát s néha rájövök, hogy a magam végtelen szomorúsága mellet is boldogabb vagyok, mint bárki, mert emlékezem. Volt idő, amikor megállt a vonat s emberek érkeztek a világból az életembe, mindegyik hozott valamit, egy leckét, egy ölelést, egy csókot, vagy csak valami újat. (…) Aztán az ember megtanulja az elengedés művészetét. Hagyunk embereket felszállni a vonatra, mert menni akarnak; vagy mert menniük kell valahová, ahol nem árthat nekik többé sem élet, sem halál. A mindennapok része lesz az elengedés, próbáljuk megtanulni, hogy erősek legyünk, amikor elmegy valaki, de nem lehet. Az emberi élet és az épp ész felfogni nem akarja és nem képes azt, hogy valaki nincs többé. Valaki, akit szerettél és szeretett. Csak a könnyek maradnak nekünk, az üres órák, amikor keressük magunkat olyan hiába, mert elveszünk, mi is odaveszünk, meghalunk egy kicsit s újra hallani kezdjük a zakatolást. Évek hosszú sora telik el és mi szépen lassan felnövünk. Felnőni annyit tesz, mint a fájdalmak kereszttüzében megpróbálni először csak túlélni aztán megélni a napokat. S amikor egy gyermekre pillantunk mindig eszünkbe jut majd, hogy kik voltunk s fájdalmas mosollyal visszaintegetünk egy fel-felkacagó kisgyermeknek, mert nem tudja még mennyi fájdalom vár is rá. Mert volt idő, amikor rajongtunk a vonatokért, a mozdonyért és a robogásért, amikor „tűzoltók akartunk lenni és vasutasok”, nem pedig fáradt, összetört végtelenül mély fájdalommal, emberek.

Olvass tovább: https://szekelysara.webnode.hu/