Néha annyi fájdalmat cipelünk legbelül.

Néha annyi fájdalmat cipelünk legbelül. Nem is tudom igazán, hogy nem vesszük észre, hogy miközben éljük a jól megszokott mindennapjainkat a fájdalom, szomorúság csak gyűlik valahol legbelül. Mintha egy végtelen sírgödör lenne a szívünk, melybe eltemetünk mindent, amit nem tudunk szép emlékként megőrizni. S néha elég egy mozdulat, egy hang, egy szó egy bármilyen inger s feltámadnak eltemett fájdalmaink. Nem tudom melyik volt a legelső dolog, amit megpróbáltam magamban eltemetni, de azt tudom melyik volt az első alkalom, amikor az élet megragadta a két vállamat s addig rázott, míg fel nem támadt minden bennem. Az volt az első alkalom, hogy tollat ragadtam. Talán egy toll s egy papír elég ahhoz, hogy elhamvadjanak fájdalmaink. Talán, de nem vagyok benne biztos, mert annyi millió leírt szó után is van még bennem következő. Fájdalmak sora várja, hogy békében nyugodhasson. Aztán itt az Idő. Valami meghatározhatatlan fogalom, mely utat tör a fájdalmainknak. Annyi mindent teszünk meg minden nap, hogy ne legyen időnk megállni s gondolkodni. Belegondolni mennyi szörnyűségen mentünk már át, mennyi veszteség ért minket s mennyire magányosnak is éreztük magunkat. És bele gondolni abba is, hogy előttünk az élet. A végtelen idők birodalma, melyben annyi jó dolog között ott lapul az eljövendő fájdalom. S az ember csak remélni tudja, hogy lesz elég tintája, papírja és könnye, hogy mindezt kibírja.

Olvass tovább: https://szekelysara.webnode.hu/