Néha elveszünk

 Néha elveszünk
2021.02.22

Néha elveszünk. Percekre, órákra, napokra. Nem a testünk tűnik el, hanem az akik vagyunk. Ez az elveszettség legijesztőbb formája, mert nem találhatnak ránk, csak mi önmagunkra. Van, hogy emlékekben, érzésekben kell kutakodnunk, hogy megtaláljuk önmagunkat de van, hogy ezek teljes hiányában minden maradék erőnket összeszedve a világmindenség egy elrejtett szegletében bukkanunk önmagunkra. Tudom, talán nem értik miről beszélek.(...) Én elvesztem. Hónapok óta keresem önmagamat, egy darabkát, amiből elindulhatok valamerre, egy foszlányt, de sajnos semmi. Ma egy kopott fapadon ülve az arcomat melegítette a nap s egy galamb szállt le mellém. Ma éreztem először, hogy a nap melege egy emlékképet hoz elő, mely először idegen volt, de aztán rájöttem, hogy a saját emlékem volt. Ma újra megtanultam, hogy szeretem a napsütést. Csupán egyetlen dolog abból, aki voltam de kapaszkodó, ami az élethez köt, mert újra alkothatom magamat. Egy dolgot tudok, hogy nem leszek az, aki voltam egykoron bármennyire is szeretnék az lenni, de más leszek. Eltűnt egy darab a szívemből s egy másikat magam dobtam el, de még ez a szív nem akarja feladni. Ezt az egyetlen szabályt kapta a szív az elmétől, a végsőkig ragaszkodni az élethez. A szív ezt a szabályt meg akarta szegni, de lássuk be a szabályok emlékeztetnek minket arra, hogy mennyire gyarlók is vagyunk. Gyarló szívem gyógyulásra vár.(...) Emlékszem kislánykoromban a füvön fekve néztem, hogy repülnek a messze a madarak. S azt hiszem ezúttal én is úton vagyok velük. Hideg és sötét égbolt alatt repülünk, beleremeg a szívem, de legalább tudom, hogy még él. Néha, mint ma is, előbújik a nap és felmelegít. Mintha tudná, hogy mennyire fáj, sugaraival a szívemet keresi, hogy sebeket gyógyítson. Magam nem tudom merre is járok, de amíg látom a Napom, az én gyógyító napomat addig él a hit. A hit, hogy egy hosszú út végén ott vagyok valahol. Én vagyok, igazi vagyok és beforrott a szívem. 

Olvass tovább: https://szekelysara.webnode.hu/