Novella a csend hatalmáról
Ma éjjel a csenddel takaróztam. Nem kívántam jó éjszakát senkinek csupán átengedtem magam a csendnek. A világ leghatalmasabb ereje a csend. Felépített szavak nélkül egy birodalmat, ahol mindenben ott rejtőzködik. Mert igen is lakhat a csend a világban, és lakhatnak világok a csendben.
Gyakran érzem magamban a csendet. Érzem, ahogy a szívemtől indulva lassan áramlik minden egyes porcikám felém. Estére mindig csend szökik az ujjaimba, melyek egész nap, mint fürge kisegerek úgy szaladgáltak mindenfelé. Estére a csönd mindenemet eléri. Végtagjaim csöndjét akkor érzem, amikor lefekszem. A csend szalad végig a gerincemen és érzem, hogy mázsás súlyok kerültek le rólam. Elcsendesedik minden csontom, minden érzéken, a szívem végül az elmém, legutoljára elcsendesedem magam is. A csend takarója alatt gondolom végig, miként lopakodott a csend az életembe.
Reggel a csend cseppjei mosták tisztára előző nap koszossá vált, leizzadt testemet. Arcomat a csend puhaságában törlöm meg, s egy csendből szőtt vászont veszek magamra ruhaként. Csenddel töltöm meg gyomromat, hogy aztán ne korogjon néhány órát. Csomagolok magamnak egy kis csendet, hogy ha sokáig lennék távol az otthonomtól, akkor se bántson a csend hiánya. Kilépve az ajtón csenddel zárom az be, az idegenek előtt. Egész nap csendben élek. A csend munkáját végzem és cserében csendet kapok fizetségül. Néha keresztezi utam más emberek útját. Olyankor csak csendben mosolygunk egymásra. Ismerősökkel csenddel kérdezünk és csenddel válaszolunk egymás között.
Egy fárasztó nap után nem vágyom másra, csak a csendre. Hogy hol találom meg? Egy másik ember szemében, ha mellette ülök; figyelve, hogy játszanak a madarak; tekintetemmel elmerülve egy sebes folyó fodrai vagy a felszínen táncoló napsugarak között.
Hazaérve a csend szavait olvasom, vagy megpróbálom magam leírni, lefesteni vagy egyszerűen csak rímbe fogni. Néha próbálkozom azzal, hogy lefényképezem a csendet. Olyankor magam felé fordítom a kamerát, mert tudom, hogy a csend ott van az arcomon. Ott lobog a szememben és ott ül a mosolyomon. A csend könnyei hullanak olykor a szememből is.
Mondhatnám, hogy maga vagyok a csend, de még sokat kell tanulnom róla. Egész nap csendben figyelem hátha meghallom a csend hangjai. Ma éjjel is ezt a hangot figyeltem. A csend néhány perce telt csak el, mire maga a nagybetűs Csend halkan fülembe súgják: „Nem csend ez, hanem fájdalom!” Mire szívem csendje válaszol: „Nem csend ez, hanem Élet!” Majd elaludtam.