pitypang a vörös rózsák között

• Anya, szerinted én csúnya vagyok?- Kérdezte a kislány kisírt szemekkel miközben alig látszott k a kezeslábasából és a sapijából. Szipogott, az orra majd elcsöppent, de nem érdekelte csak egy választ akart.
  Szerette az életét, boldog volt s soha nem gondolt arra, hogy valami baj lenne vele. Igaz míg minden kislánynak azt mondták, hogy milyen szép, neki annyit mondtak, hogy milyen aranyos. Ez jól esett neki, mert kétféle embert ismert aranyosakat és nem aranyosakat. Szeretett aranyos lenni. Számára a világ kellemes hely volt, ahol sok kedves barátja volt, szerette az embereket és az állatokat. Rajongott a kutyájáért és a cicáiért. Sokat mosolygott rajtuk. Vasárnaponként kifeküdt s az eget bámulta és leste, hogyan repülnek ide-oda a madarak, a fecskéket szerette a legjobban s a manővereket, ahogy hihetetlen gyorsan irányt váltanak, hogy neki ne menjenek az ablaknak. A szája tátva maradt ezt látva. Hazafelé az iskolából élvezte az évszakok váltakozását s csodálta a természet szépségét. Szépség. A hóembertől kezdve, a gesztenyefigurákon át a mezei virágokig szép volt az élet. Szép és szabad. Nem tudott sok dolgot a társadalomról, a normákról, az esélyegyenlőtlenségről és a kő kemény valóságról. A világ, ami élt benne még mesékről, álmodozásról s a természetről szólt. A családról, barátokról és a szép emlékekről. Mert még ha voltak is sebek, -ahol édesanyja szerint- ott jött ki a jóság, azok hamar begyógyultak s egy-kettőre nyoma sem maradt. Mi is a szépség? Az édesanyja nem tudta, hogy magyarázza el, hogy hogyan is működik egy igazságtalan világ, mely a külső alapján ítél meg.

Volt egy vicces mondás, amit a kislány jól ismert de sosem értett. Szép, szép de ló se csúnya. Már hogy lehetne egy ló csúnya, hiszen olyan vicces, amikor vicsorít vagy vigyorog vagy Isten tudja mit csinál. Szóval ezt a mondást nem értette a lány, azt hitte, ha ezt mondják, akkor megdicsérik. Nem tudom, hogy bárcsak e vagy szerencsére nem, de nem tudta mekkora lélekbe taposás ez a mondás. Aztán ott volt a -ha szép nem vagy, hülye ne legyél.- Igazából mindig kitűnő tanuló volt, nem tehetett róla, szomjazta a tudást s meg akarta ismerni a legtöbbet a világból, melyben él. Talán ezért is tolerálták az osztálytársai, annak ellenére, hogy ő volt a legszegényebb. Mégsem érdekelte, ha ezért bántották, soha nem akarta gyötörni azzal az anyukáját, hogy elmondja, hogy mennyire kinézik e miatt a dolog miatt. Elég nagy fájdalom egy szülőnek az, hogy nem tud mindent megadni a gyerekének, amit szeretne, hát még ha tudná, hogy mennyire gonoszok a gyerekek s ezért bántják a gyermekét.

Az édesanyát meglepte a kérdés. Arra gondolt, amikor lánya önfeledten csak kapkodta össze a mezei virágokat s futott vele hozzá. Boldog gyerek volt az édesanyja szárnyai alatt. Tudva azt, hogy a lánya mennyire hangosan kacag amikor elfújja a pitypangot;  hogy mennyit gyönyörködik benne. Így szól a kislányhoz.
 

• Tudod rengeteg virág van a világon. Az én kedvencem a százszorszép, az én nagymamámé a kék nefelejcs volt. A tiéd a pitypang. Pedig sokak szerint nem is virág, hanem csak egy gaz, de tudom mennyire szereted. Mint  a virágok olyanok vagyunk mi emberek. Sokfélék. Annyi mindenben különbözünk, pedig „egy emberből vagyunk megalkotva.” Másak a tulajdonságaink, a belső világunk de más a külsőnk is. Valakinek nagyobb az orra, elállóbbak a fülei, szabálytalan a fogsora.
• Pont mint nekem- felelte a kislány érdeklődve, hogy az édesanyja mit szeretne ezzel neki mondani.
• S te ilyen vagy, valaki akit mindennél jobban kell szeretned bárhogyan is bántsanak a külsőd miatt, elfogadnod és gyönyörködnöd önmagadba. S ha azt éreznéd, hogy mindenki más olyan szép mint egy vörös rózsa, ne feledd valakinek te leszel a leggyönyörűbb-  egy gyermekláncfű a vörös rózsák között! Ahogyan nekem is!