Portré: Pozsgai Zsolt!

Fejes Endre azt mondta egyszer, hogy a skizofrénia egy fajtája a drámaírás. Aki ki tudja írni az pénzt kereshet, mint drámaíró, aki nem az bekerül a bolondok házába. 
A drámaírás első évei után rendezésre kellett, hogy adja a fejét. A darabok mindig megtalálták őt, nem ő törekedett erre. Az első rendezése is annak köszönhető, hogy a rendező akinek először odaadták a darabot azt mondta, hogy ez egy rossz darab így visszaadta. Így kapta meg élete első rendezői munkáját Pozsgai Zsolt. 
„Szerettem volna szakképzett mentőápoló és mentőorvos lenni, ezért megtettem mindent, aztán szerettem volna vadászrepülő pilóta lenni, amire minden esélyem megvolt, mert olyan helyen katonáskodtam, ahol erre fölhívták a figyelmemet. De minden egyes esetben a színház visszarántott magához. Az hogy a színház lesz az életem az akkor kiderült amikor tizenvalahány évesen már ezzel foglalkoztunk. Azóta tulajdonképpen megállás nélkül forog ez a kerék.”

Élete legemlékezetesebb pillanata, bevallása szerint az volt amikor megtudta, hogy második lánya azon az éjszakán fogant, amikor az első bemutatója volt Zalaegerszegben. Az egyik legviccesebb pillanat abból ered, hogy nagyon nehezen tud arcokat és neveket megjegyezni, még akkor is ha nagyon sokat dolgozik velük. Egyszer amikor a kecskeméti színházban rendezett, lejött egy díszlettervező és Zsolt mondta, hogy nagyon jó a díszlet, mire a díszlettervező közölte, hogy nem ő dolgozik most vele. „Ez olyan vicces pillanata volt az életemnek. Ebből aztán nem is jöttem ki jól.”

Hevesi Sándor magyar író 1919-ben megírta a Császár és komédiás című négyfelvonásos drámáját. Hogy jön ez most ide? Arra a kérdésre, hogy melyik színpadi karakterre hasonlít a legjobban ez a válasz érkezett. „ A függetlenedni vágyó művészember és a hatalom mindenkori örököse és rabszolgája”. Ebben a figurában találja meg önmagát. Legszívesebben Svájcban élne. Hogy miért? „nem a Genfi tóért. Ott mindenféle nációk élnek együtt rendesen, boldogan békében. Feketék, sárgák, ilyen-olyan rangú férfiak és nők.” Hogy melyik korban élne a legszívesebben? „Most…ebben a felgyorsult korban sokkal többet élünk mint máskor, és ez engem vonz.”

Tizenkét éves volt, amikor megnézte Pécsen Szikora János rendezésében Henrik Ibsen „A tenger asszonya” című darabját. Ez volt az első olyan felnőtteknek szóló színházi darab ami megfogta. „ Akkor határoztam el, hogy vagy színház, vagy semmi...Amikor az első darabomat elküldtem Zalaegerszegbe egyből be is mutatták. Akkoriban nagyon nehéz volt nem bemutatódni. Aztán vagy megbukott a darab vagy legfeljebb sikert ért el.”

Gyermekkorának egy részét falun töltötte. 28 évesen költözött egy Pécsről Pestre. „ Egészen más úgy felnőni, hogy az ember látja a tehenet ellenim és még a lábát is húzza.” 29 évesen már egy könyvkiadó igazgatója volt. „ A szegényebbik és a boldogabbik végét kaptam el a dolognak.” hihetetlen érzés lehetett, amikor a mostani Könyvhéten találkozott például Konrád Györggyel akinek a rendszerváltás után ő adta ki a könyvét. „Nagy boldogság volt megölelni egymást, függetlenül attól, hogy ki hova tartozik.”
86 színdarabot írt, melyből csupán kettő nem került közönség elé. De ennek is ok van. Az egyik, egy rendszerváltás utáni darab, melyben egyszerűen csak azt írta amit gondolt, de egyik politikai rendszernek sem volt jó. A másik pedig a Visegrádi négyek, melyben kiáll valami mellett amit hisz, újból, mint ahogy szokása tenni valamit, ha valami fájdalmat lát ebben a szakmában.

Legnagyobb kritikusai között a feleségét említhetnénk. Ezen kívül vannak még mások is: „Abban a korszakban éltem, amikor az embernek még volt mesterképe. De így ötven fölött az ember nem azt keresi, hogy ki lehet a mestere, hanem hogy kinek adhatja át amit tud.”

Zsoltra és szakmai munkájára pontosan ráillik az emberközeli jelző. Hogy mi ennek a titka? „Akkor tud az ember emberközeli lenni, ha elfogad mindenkit, aki őszintén és tehetséggel csinálja amit csinál. Azokat szeretem akik a saját útjukat járják...Azt mondta rólam egyszer egy író, hogy én nem vagyok érdekes ember. Nem csinálok nagy zajt. Szépen csendesen teszem a dolgomat és amíg erre van vevő addig nincs baj. Rendkívül családcentrikus vagyok. A családomért bármit megtennék. Nagyon szeretem a barátaimat megtartani.

Mégis valamikor valahonnan elérkezik az ideje a távozásnak. Az Újszínháztól való búcsúról ezt mondta: „Eljöttem, pedig épeszű ember nem jön el egy belvárosi színházból. Azt választottam, hogy feladatról-feladatra élek. Nehéz a családomnak, de hála Istennek feleségem mindig mellettem áll. amikor kell.”

Mit mond íróként a darabokról?„Vannak olyan darabjaim amik Magyarországon nem valósulhatnak meg de külföldön igen. Ha két igazságot ütköztetünk az a tragédia vagy dráma, ha három vagy négy vagy több az a vígjáték. Legalábbis én ezt tanultam az eddigi drámairodalomból… Az írás közben elkezdenek beszélni a figurák és nem mindig azt mondják, amit te elterveztél. Van, hogy írás közben ellentétbe kerülsz saját magaddal...Minden darabomból érződik, hogy nőpárti vagyok. Három nővel élek együtt. A feleségem szokta mondani és a gyerekek is, hogy visszahallották a mondataikat a színpadról. Kitapasztaltam a női lélek mindenféle bogarait. Meg vagyok győződve, hogy a nő egy minőségibb kategória mint a férfi… Darabot nem szoktam átírni, de volt olyan eset, hogy az olvasópróbán derült ki, hogy ez nem jó. Láttam a színészeken is. Akkor írtam egy másik hasonlót nekik. Abszolút színészközpontú vagyok”

A nagy kedvencek: Szerintem senki sem ismeri Dino Risi Fehér telefonok filmjét, ami elkísér egész életemben. Mindig megnézem ha adják a tévében.” Zsolt egyik kedvenc írója Hernádi Gyula aki a magyar szürrealizmus megteremtőjének mondható. A 60-as, 70-es években ugyanazt csinálta, mint a szürrealista költők a verseiben, csak ő a novelláiban. Sajnos erről az íróról egy nyilvánosság elé kerülő vélemény, mely Zsoltot joggal elszomorította, így hangzott: „ Azt a kókler, szerencsétlen Hernádit el kéne felejteni.” Kedvenc írói közé sorolható még Ady Endre, hogy miért arra maga Zsolt adja meg a választ: „ minden versében van valami lázadás, és egy olyan fajta szépség, mely nagyon közel áll hozzá.”
Az íróknak is vannak kedvenc színészeik. „Amikor fel kellett hívnom Szakácsi Sándort, annyira szerettem, hogy nem mertem felhívni. Nem tudtam mit mondjak neki. Hogy én őt rendezzem? Sajnos nagyon korán meghalt, de a híre itt maradt.”

Az élet Zsolttal is tréfát űzött néha: „Egyszer amikor Szegeden rendeztem a Kölyök című darabot, a főpróba héten hétfőn derült ki hogy nincs meg a díszlet. A színház nem tudta megvenni. Leültem a fővilágosítóval és megbeszéltük, hogy megoldjuk fénnyel. Lett belőle egy másféle előadás.”

Hova tovább? „Kortárs írókkal 10-15 éve próbálunk egy kortárs színházat létrehozni. Minden nagyvárosban van szinte egy.” Ez a színház nem csak utánpótlásról gondoskodna, hanem újra előhozná a 60as, 70-es, 80-as évek nagy íróit, akiknek a drámái a mai napig nem évültek el. Ez nem kerülne sokba és nagy erőfeszítésbe.

Egy kellemes kertvendéglői beszélgetés pillanatai voltak ezek, mely részletek csupán halvány kontúrvonalai egy élet művének. Zárszóként Zsolt egy mondatát választottam, mely választ ad az összes felmerülhető miértre.
„Boldog vagyok attól, hogy valamit létrehozhatok”