Portré: Riskó Gáspár

2015.06.03 21:07

Portré: Riskó Gáspár!

Az Andrásin sétálva, kezemmel gyűrögetve a 168 óra magazint elgondolkodtam azon, hogy mi is történt velem az elmúlt három órában. Három és fél év után találkoztam Riskó Gáspárral, akit sokan Gazsinak szólítanak, mégis azt hiszem már túlnőtte ezt a nevet. Már sokkal több, mint a 168 óra fotóriportere. Mondjuk úgy: művész. Amolyan közvetítő, ahogyan ő mondaná. Bevallom, nem ezt vártam. Egy nagyvárosi fotós, akinek jelenleg két kiállítása is van Budapesten, és külföldön is láthatók képei. Valahogy egy menő, túlzottan magabiztos, celebfotóst képzeltem. Mekkora szerencse, hogy pozitívan csalódtam. Amikor elkezdett mesélni a képekről, mintha én magam is ott lettem volna ahol készültek a képek. Végtelen nyugalom. Gáspár pedig egy hihetetlen ember, mérhetetlen alázattal, régies, félszárú bőrcipőben és kabátban, jelezve, hogy ő maga nem ennek a rohanó és zajos városnak a része. Valami más, mondjuk ki. Valami sokkal jobb és emberibb.

Néhány szó a művészről:
„Budapesten születtem, a 2000-es évek elején. Sydneyben a School of Visual Arts Kollégiumban tanultam cinematográfiát. Onnan hazatérve sajtófényképezéssel kezdtem el foglalkozni. 2006 óta szabadúszó fotográfusként tevékenykedem. 2012-ben hosszú távú sorozatokon kezdtem el dolgozni. Kutatási területem a természet, emberiség, környezet, pszichológia és a spiritualizmus összefonódó kapcsolata.”

Régies, félszárú bőrcipő és kabát, gyönyörű fehér mosollyal. Nem szeretném puszta tényekkel és adatokkal bemutatni őt, mert azt hiszem nincsenek azok az évszámok, helyek és események, melyek jól leírnák egy ember egyéniségét. Mégis említésre méltó, hogy alkotásai jelenleg a milánói világkiállításon, egy genfi galériában is megtekinthetőek, valamint a közeljövőben drezdai és hamburgi tárlatokban is megtalálhatóak lesznek. Elvégezte az iskoláit, neki is vannak mesterei, ahogyan az összes nagy művésznek voltak, mégis a képei mind-mind tükrözik azt a ritka mentalitást, amivel éli az életét. Ha jobban megnézzük a képeit, akkor megláthatjuk benne azt a fiúcskát, aki Budakeszin számháborúzott, fogócskázott és dobálta a fácánokat (zárójelbe téve: egyet sem fogott). Nem készít sok képet, hogy a több tucatból választhassa ki a legjobbat, kirakott képei széleit pedig gondosan vizsgálgatja, hogy nem sérültek-e meg. Ő az, aki beszélgetés közben nem felejtette el megkérdezni, hogy vagyok.
Ja, és ha valaki szóba elegyedik vele, ne lepődjön meg, hogy fog hallani olyan szavakat, melyek elsőre talán furcsának tűnnek. Gáspár valami furcsa módon ötvözi beszédében az irodalmi nyelvet az idegen eredetű szavakkal és a népies kiejtéssel.

Néhány szó a képekről:
Ahhoz, hogy valaki a legmesszebbmenőkig megértse a kiállításait, ismernie kell őt magát. Szerény egy srácról beszélünk. Mégis hihetetlen erőt közvetít a képeivel. Soha nem találkoztam még emberrel aki így vissza tudta volna adni azt a világot, melybe nyugalmat keresni megy. Képein keresztül az a cél vezérli, hogy kiszakítsa az embert a hétköznapok rohanásából főként ami a városi emberekre jellemző. Ő az, aki minden végletben zseniálisat alkot. A ködös misztikumot ábrázolva elgondolkodtat, mennyit mutat a napóra, a falusi élet realitását elénk tárva pedig emlékeket hív elő kristálytiszta képeivel.
„Képeket keresek, melyek a mély rétegekben rést ütnek, és új perspektíva segítségével világítják meg összetett helyzetünket.”
Nem szeretem a szabályos képeket, mégis az ő szabályossága lenyűgözött. Képei szabályossága hihetetlen módon adja vissza a vidéki élet realitását, mindezt úgy, hogy ő maga bevallása szerint és néhány együtt töltött óra után levont következtetés szerint is kicsit elvarázsolt ember. De nincs mit tenni, hiszen elmondása alapján édesapja és testvérei is kicsit elvarázsoltak, ezért hihetetlen számomra az, hogy amikor a képeit látom, mintha újra otthon járnék -mondjuk úgy- vidéken. Furcsa, hogyan tudja átadni azt a nyugalmat, amit akkor érez, amikor készülnek a képek, úgy, hogy mi csak évekkel később láthatjuk, mégis ugyanazt érezzük mint ő ott és akkor.
Mindent elmond a képeiről, még el is nevezi, és a kiállításhoz még megértést segítő rövid leírást is ír, mindezek ellenére mégis ott marad valami sejtelmes érzés, ami csak az övé. És ez az, ami művésszé teszi.

Jelenleg két kiállítása látható Budapesten. Mondhatni csupán néhány percnyi utazás által már egy másik világban érezhetjük magunkat. A TOBE galériában lévő Ellensúly nevet viselő kiállításának középpontjában a víz áll. Miért pont a víz? Kevesen tudják, de Gáspár 15 éven keresztül vízilabdázott, és bárhova ment is a nagyvilágban, mindig víz mellé keveredett. Itt láthatunk egy meglehetősen különös önarcképet is. Bizton állíthatom, sokkal élethűbb az a kép- ami mellesleg az én kedvencemmé vált- mint néhány festő önarcképe vagy mint egy modern selfiebottal készített selfie. A tárlatot nézve életemben először éreztem a hiányát a fizikatudásomnak, amikor is nem tudtam meghatározni, hogy mennyi is az idő azon a napórán, ahol a víz megtöri a mutatót. Pedig annyira szerettem volna.
„A realisztikus értelembe vett tértől és információáradattól mentesített időtlen közegben a képzelet korlátoltsága feloldódik. Álom, fantázia, tudatalatti világ és a valóság keveréke jelenik meg ebben az imaginált dimenzióban.”- írja Gáspár a kiállításról.

A másik számomra kedves kiállítása a FUGA Budapesti Építészeti Központban található Holtpont elnevezést viselő tárlat, mely a Magyar Fotóművészek Szövetsége és a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójának közös szervezésében létrejött 2014-es FOTÓPORTA Nemzetközi Portfólió Konzultációjának fődíjazott sorozata, mely május 31- ig látogatható.
Nem sok embernek jutna eszébe elhagyott ipartelepeket és ódon, már nem használt tárgyakat fényképezni. Még ha eszükbe is jut, akkor sem az az eredmény születik általában, mint amit vártak. Sosem gondoltam, hogy egy régi üveg uborkát le lehet úgy fényképezni, hogy azt művészetnek lehessen nevezni. Márpedig Gazsi bebizonyította, hogy lehet. Gáspár szereti a hagyományokat, talán ezért is választotta az ország keleti részét a nyugalomkeresés fő területének. Olyan területeket, ahol mintha megállt volna az idő, mégis olyan vidékeket, amelyek valakinek az otthont jelentik. Olyan tájak ezek, ahol még számít a tisztesség és a hagyomány; jobban, mint a pénz és a karrier. Egy másik életet mutat meg a fotóival, mely annyira más, mint a mi felgyorsult, gyakran mókuskerékszerű életünket.
„A múltbeli cselekvések nyomai, a használaton kívüli tárgyak, személyes történetüktől megfosztott emberek egyvelege társadalmi jellegű mintatípusok tág értelemben vett elemzését szolgálják. „- fogalmazott a Holtpont kiállításról az alkotó.
Képei túlmutatnak az országhatáron. Nem találunk nemzetszín lobogót egyik képén sem. Ha nem árulja el, talán több ország is eszünkbe ötlene arra a kérdésre, hogy hol készülhetett a kép. Hiszen nem is ez számít, egy valódi művésznél nem az a lényeg, hogy melyik országban készít egy képet hanem, hogy milyen mértékben tudja átadni a mondanivalóját.

Ezek a kiállítások sokaknak Gáspár új arcát mutatják, hiszen legtöbbször sajtófotók aláírásaként olvashatjuk a nevét. Akár a vizek, akàr a vidéki szántóföldek, legelők kerülnek a lencse végére, a hatás ugyanaz marad. A valóságból kiragadva a nézőt a valóság mögötti mélyebb rétegeket megmutatva, elfelejtett szokásoknak, eldugott falvaknak és tanyáknak, valamint tanyasi embereknek állít örök emléket.

Végezetül, hogy mikor találkoztam először a Gazsival? Azt hiszem három és fél éve. Nem sokra emlékszem Gazsiból, csak a sapkájára és arra, hogy nem jöttem rá az első találkozásunkkor, hogy mi lehet az igazi neve, hogy ha Gazsinak szólítják. Most már tudom, hogy hivatalosan Riskó Gáspár néven fut. Ha valaki kételkedne, hogy létezik-e , akkor bizton állíthatom, hogy a tárlatvezetése alatt hangoztak el olyan dolgok, melyek után zárójelbe téve ott volt, hogy „de ezt ne írd bele”. Mielőtt bárki is megrökönyödne, bizton állíthatom, hogy nem súlyos dolgokról van szó, hanem egyéni vonásokról, melyek bizonyítják, hogy ő is hús-vér ember.
Most pedig, hogy stílusos legyek, soraimat a leghagyományosabb mese végszavával zárom: „Aki nem hiszi, az járjon utána! ”