Potyka

Potyka

Budapesten esik. Én tulajdonképpen szeretem az esőt, de nem ma. A villamoson hazafelé tartottam és magamat sajnálva azon gondolkodtam, hogy mennyire fáradt is vagyok. Négy fiatalt bámultam s azon gondolkodtam, hogy valaha voltam én is olyan fiatal.

A nagy gondolkodás közepette egy apró kéz nyúlt a kutyám felé, majd még egy.

-Nem bánt látod. - mondta az egyik kislány a másiknak. A hölgy közéjük és a kutyám közé állt. Édesanyjuk forma is lehetett volna, de mint kiderült a nagymamájuk.

Ha minden nap ilyen lenne, akkor nem hétre kellene hazaérünk, hanem ötre. Úristen még csak tizenöt óra harminckettő van. Segíthetnél ezzel anyának.

A lányok olyan ötödikes és harmadikos formák lehettek. Egy-egy pár szakadt edzőcipő volt rajtuk. Elképzeltem, ahogy ázott zoknijuk szépen lassan felmelegszik a lábuk melegétől. Nem értettem miért volt egy esős napon félcipő rajtuk.

Aztán néhány megállóval arrébb az édesanyjuk szállt fel a kisöccsükkel.

Anya, képzeld kaptam a Jézuskától (-…) Már nem tudta befejezni a mondatot a lány, mire ez anyja reagált rá. – Gyere Potyka ide mondd el az öcsédnek. Majd egy határozott mozdulattal a nagymama felé ment. A kisebbik lánynak Jeninek egy videót mutatott, nem láttam ugyan de azt elmondták, hogy ő és a nagymama készítette. Egy videó. Ennyiért cserélte el a lánya kitörő örömét.

Képzeld, kaptam a Jézuskától egy nagy tábla csokit. - fejezte be Potyka a mondatot a kisöccsének. Potyka megpróbálta elmondani, hogy a nagymamával azt beszélték, hogy ha gyakrabban jönne értük akkor (…) de ezt a mondatát sem tudta befejezni. Ekkorra már az édesanyjuk neilonzacskóba kiporciózott csokis gabonapelyhet és brióst vett elő, hogy egyenek a gyerekek. Jeni gondosan a kezébe vette majd megszagolta a gabonapelyhet.

Egyél Potyka, ez gabona. - szólt csilingelő hangon.

Majd arra lettem figyelmes, hogy a négy fiatal közül az egyik rajzol az ablakra az ujjával végig a párás üvegen. Csak úgy, mint én tettem anno. Aztán leszálltam s szomorúan tapasztaltam, hogy Budapesten még mindig esik.