Szerelemről

Ok és Okozat
 
Te csak besétáltál egy kitárt kapun,
Kezed nyújtottad, s köszöntél.
Szívembe léptél be azon a napon,
S ott maradsz elrejtve örökké.
 
Ismerni akartalak, nem megfejteni,
Nem vagy te rejtvény, "csak" emberi sors,
Mert szerelem lett az Okozat,
Csak tudnám s érteném mi volt az Ok.
 

Az én Hősöm

Hol van a hősöm,

Aki megment, ha összedőlne a világ

Aki megmászik értem

Ezer tornyot és sziklát.

 

Hol van a hősöm,

Aki gyöngéden a karjába zár

S elhiteti velem,

Hogy szép a világ.

 

Hol van a hősöm,

Akinek én vagyok a világ s maga az élet

Ki ezer csillagot hoz nekem,

Mikor csak egyet kérek.

 

Hol van a hősöm,

Ki rólam csillagot nevez el

S nem szégyelli kimondani,

A legszebb szót: Szeretlek.

 

Hol van a hősöm,

Kit mindennél jobban szerethetek

Ki mellet annyi év után,

Újra boldog lehetek.

 

Hol van a hősöm,

Ki előtt nem kell erősnek látszani,

S aki megtanít, hogyan kell

Nevetve az életet játszani.

 

Hol van a hősöm

Ki magamért szeret,

S életem néhol borús egére

Gyönyörű szivárványt festeget.

 

Hol van a hősöm,

Kit nekem szánt az élet

S ki be tudja bizonyítani,

Hogy nem hiába remélek.

 

Hol van a hősöm,

Ki a mélységből felemel

S kézen fogva az úton

Egy örök életen vezet

 

Talán az erős lányoknak

Nincs szüksége hősre,

Talán az én hősöm még

Nem érkezett erre a földre.

 

Találkozás…..

 

Találkozzunk a szivárvány alatt,

Hol a boldogság ezer forrása fakad.

 

Találkozzunk a csillagok között,

Minden gond és bánat fölött.

 

Találkozzunk a világ tetején,

Ahol egyek leszünk te meg én.

 

Találkozzunk egy vulkán peremén,

Hová elvisz minket az éltető remény.

 

Találkozzunk a világ közepén,

Hol csak reánk vár a boldogság és fény.

 

Találkozzunk túl a valóságon,

Ahol elkezdődik minden álom.

 

Találkozzunk egy régi fényképen,

Hol egyek lehetünk egy emlékben.

 

Találkozzunk egy másik világban,

Hol eddig még sohasem jártam.

 

Találkozzunk a csend hangjában,

Hisz az a mi helyünk a világban.

 

Találkozzunk egy elhullajtott könnycseppben,

Hol örökké élhetünk békében, s csendben.

 

Találkozzunk az óceánok határán,

Ha késnék, te akkor is ott várj rám.

 

Találkozzunk a hosszú út végén,

Öregen, fáradtan s gyengén.

 

Találkozzunk a jövő küszöbén,

Hol átölelsz, s átölellek én.

 

Találkozzunk bármikor s bárhol,

Világokon innen, világokon túl,

Most vegyél búcsút a küzdelmes mától,

S indulj, mert míg találkozunk, hosszú még az út.

 

 

Örökké

 

Mondd, szeretnél e ha idős volnék,
arcomon a ráncok sorba állnának,
s nem lenne már erőm, hogy szám szeretlek-et szóljék,
s hazatérve, gyönge kezeim várnának.

Elfogadnál-e ha az idő folyamán,
eltűnne arcomról az a vidám mosoly
ha már az idő betemette lépteink nyomát,
s boldog életünk már, oly sokszor komor.

Amikor majd idős leszek és gyenge,
a boldog kislány, ki bennem élt, mélyre veszett
s már nem az leszek, ki régen, ki mindent meg tenne,
s a boldog élet megfakult, mit régen eltervezett.

Még fiatal vagyok, és nagy döntések várnak,
kezemet nyújtom, segíts, rajtad a sor, hogy döntsd,
te ígéred, és én ígérem neked, előtted állva,
megtartjuk a szót -ÖRÖKKÉ- tövisek s virágok között.

 

 

Hazatalálsz

 

Csak a boldog órákban fájt még hiányod,
Cipeltem annyi érzés, melyet ma leteszek,
Egy múlt napig te voltál boldogságom,
De már nem te vagy jövőm s a jelenem.

 

Annyi borús nap után újra felkelt a nap,
Hátamon éreztem sugarának végtelen melegét.
Arcomat simítja, majd a szél hajamba kap,
Szívemből száműzve lépteid lágy neszét.

 

Múltam te magad vagy, de be kell, hogy lásd,
Tiszta érzésekre vágyom, ami volt nem kell többé,
Elengedtelek, így te se halogasd a változás,
Szerelmünk utolsó napjai nem tartottak örökké.

 

Nem kell...


Nem kell, hogy hívj, csak engedd, hogy én hívjalak,
Nem kell, hogy írj, csak engedd, hogy ujjaim Neked írjanak,
Nem kell, hogy keress, csak engedd, hogy megtaláljalak,
Nem kell, hogy várj, csak engedd, hogy megvárhassalak,


Nem kell, hogy beszélj, csak engedd, hogy én beszéljek,
Nem kell, hogy megvédj, csak engedd, hogy mögéd lépjek,
Nem kell, hogy átölelj, csak engedd, hogy hozzád bújjak,

Nem kell, hogy oktass, csak engedd, hogy Tőled tanuljak,
Nem kell, hogy ismerj, csak engedd, hogy én ismerjelek,
Nem kell, hogy kérj, csak engedd, hogy én kérjelek,
Nem kell, hogy velem légy, csak engedd, hogy veled legyek,


Nem kell, hogy lépj, csak engedd, hogy magam lépjek,
Nem kell, hogy vezess, csak engedd, hogy kövesselek,
Nem kell, hogy nevess, csak engedj, hogy nevesselek,
Nem kell, hogy megérts, csak engedd, hogy megértselek,


Nem kell, hogy aggódj, csak engedd, hogy én féltselek,
Nem kell, hogy érezz, csak engedd, hogy újra érezzek.
Nem kell, hogy mesélj, csak engedd, hogy meséljek Neked,
Nem kell, hogy szeress, csak engedd, hogy Én szeresselek.

 

Akarom, ne szólj!

 

Akarom, hogy keress, de reám ne találj, 

Akarom, hogy vigyázz rám, de börtönbe ne zárj,

Akarom, hogy kérdezz, de választ Tőlem ne várj,

Akarom, hogy hallj, de ne azt, amit mond a szám.

 

Ne vedd fel ha hívlak, csak hallgasd a dallamot,

Ne válaszolj ha kérdek, csak kívánj szép napot,

Ne kérdezd meg hogyan, csak tudd, hogy vagyok,

Ne mondd, hogy menjek, csak örülj, ha maradok.

 

Szólj, ha valami bánt, még ha semmit sem tehetek

Szólj, ha csak a világ, nem én kellek Neked,

Szólj hozzám, ha nem akarod, hogy Veled legyek,

Szólj, de ne várd Tőlem azt, hogy elmegyek.

 

S ha bármit, egy könnyel vagy mosollyal megszegek,

Akarom, ne szólj! Csak engedd, hogy csönded Én legyek. 

 

Csak mondd, hogy ma este

 

Csak mondd, hogy ma este ráérsz,

Hogy megiszunk együtt egy kávét,

Megbeszéljük az élet nagy dolgait,

Vagy csak egy napot, a mait.

 

Csak mondd, hogy ma este ott leszel, 

S mintha szép lenne, az élet úgy teszel,

Nagyokat nevetünk majd együtt,

Senki nem bánja majd, hogy eljött.

 

Csak mondd, hogy ma este várni fogsz,

Nem kérdezel, semmit csak átkarolsz,

Sétálunk együtt a dunai parton,

S lesz, egy emlék mi megmaradjon.

 

Csak mondd, hogy ma este nem búcsúzol,

Mikor elköszönsz, szorosan magadhoz húzol,

S egy ismerős dallamot a fülembe dúdolsz,

S ezt holnap és örökké elolvasod újból.

 

 

Ne várd, ne akard

 

Ne várd, hogy szeresselek, ennél jobban!
Ne akard, hogy tiszteljelek ostobaságodban!

 

Ne várd, hogy ébresszelek, legszebb álmodban!
Ne akard, hogy ne zavarjalak magányodban!

 

Ne várd, hogy mosolyogjak ennél szebben!
Ne akard, hogy szeretsz-e megkérdezzem!

 

Ne várd, hogy ellökjelek, magamtól távol!
Ne akard, hogy el ne szakadjak ebből a világból!

 

Ne várd, hogy boldog legyek, hamis mosollyal!
Ne akard, hogy egyedül küzdjek a nehéz valóval!

 

Ne várd, hogy ne akarjalak,
Ne akard, hogy ne várjalak.

 

Szerelem

 

A szerelem érzés,
A szerelem átölel,
A szerelem egy nézés,
A szerelem a "túlközel"!

 

A szerelem kellemes harc,
A szerelem emberi vágy,
A szerelem nem álarc,
A szerelem egy közös tánc.

 

A szerelem egy cél,
A szerelem az út,
A szerelem édes kétség,
A szerelem ajtó, de nem kiút.

 

A szerelem élet,
A szerelem virág
A szerelem édes,
A szerelem maga a világ.

 

S hogy mi az igazi szerelem?
Mindez s még más is vele,
Ha megmarad, mikor elvész
beteljesületlen szelleme.

 

 

 

Eljött ma hozzám

 

Eljött ma hozzám az árnyékod,
S megnevettetett.
Akárhova néztem mosolyod láttam ott,
Mint egy édes kisértetet.

 

Elmeséltem neki mindent,
Mit neked akartam.
Szavakat, melyeket szabad kimondani,
Mind neki adtam.

 

Az ő szemébe néztem,
De reád mosolyogtam.
Mintha te lettél volna mellettem,
Árnyékoddal olyan voltam.

 

Mint veled úgy nevettem,
Mint téged úgy szerettem,
Mint neked úgy meséltem,
Mint érted úgy réméltem.

 

Árnyékod add mától a világnak,
Hozzám holnap magad gyere,
S elmondok valamit, mit senki másnak,
Még saját árnyékodnak se lehet.

 

A múzsa

 

Egyetlen múzsát kerestem a világban, 
Egyet, kit ma megtaláltam.

 

Ha rám mosolyog érzem, csak játék az egész, 
Csak egy szívdobbanás mikor megsimogat kezet a kéz. 


Ki érti szívem minden rezdülését és a szavakat,
Mik bensőmet feldúlták de mind torkomon akadt.

 

Csak egyetlen múzsát kerestem a világban 
S miután mindenki elhagyott e múzsát magamban megtaláltam!

 

Elmaradt búcsúzás

 

Te tanítottál meg igazán szeretni
S cserébe akkor nem akartalak felébreszteni.
Édes álmot álmodtál tudom,
Mert mosolyogtál egy tavaszi hajnalon.

 

Soha nem láttalak ilyen békésen aludni,
Hagytam a szívemet tombolni majd megnyugodni.

Tudtam külön utak várnak ránk,
Köztünk a csönd s az elmaradt búcsúzás.


Külön csatákat kell most vívni,
Harcolni, bukni s magunkhoz visszatérni.

Tudtam te elég erő vagy, hogy kibírj egy háborút 
Magamról csak reméltem
Hogy mindent túlélek, még ha nem is kapok koszorút.

 

Elindultam egy tavaszi reggel, a magam útjára
S csak remélni tudtam, hogy nem akkor látlak utoljára.

 

A Férfi és a Nő, avagy nevezzük csak kémiának

 

Nevezzük csak kémiának,
a legszebb dolgát a világnak,
mi nő és férfi közé szökik,
amikor tekintetük találkozik.

 

A férfié az erő,
becsület és hatalom.
A nőé a gondoskodás,
gyengédség és irgalom.

 

A férfinak kell a nőt óvni 
szeretni és védeni,
A nőnek kell a férfit tisztelni,
becsülni és félteni.

 

Vágyik a törékeny nő egy férfi karjába,
mi védelmet és biztonságot ad,
S keresi a férfi a nőben a szerelmet,
tiszteletet, békét és bizodalmat.


Vágyik a nő a férfitől a dicsérő szóra,
A férfi pedig egy meleg szerető otthonra.
Vágyik a nő bókra, mosolyra, simogatásra,
mit nem adhat meg csak a teremtés koronája.


Vágyik a férfi édes kacajra, s a női gyengédségre,
Hogy amíg ő szereti a nőt, a nő őszintén tisztelje.

 

A férfi az agy, a nő a szív,
Egyik a másik nélkül mit se ér.
Annyit hallgat a férfi,
amennyit a nő beszél.

 

A nő tisztelje a férfit,
A férfi szeresse a nőt,
Bár ellenkező nem,
egybehangzó igen a világ előtt.


Egyik se több, egyik se kevesebb,
a férfi a hatalom, a nő a szeretet.

Egymás nélkül sosem lesznek
teljesen egészek,


Ha valamit, akkor hívjuk ezt
az élet rendjének.
Ketten lesznek kerek egész, egységben,
miként a hegű és a vonó, a Mester kezében.

 

Szerelmes versecske

 

Énekelnék veled szerelmes duettet,
Táncolnék a sötétben karjaid között,
Szavalnék neked egy szerelmes verset,
Virágot adnék, mit előtte csokorba kötök.

 

De énekelni sajnos nem tudok,
S botlábat kaptam odafentről,
Hidd el verset is borzasztóan szavalok,
S nem vagyok, csak egy kétbalkezes, allergiás virágkötő.

 

A színpadon veled szerelmest játszanék,
Elfütyülnék madárként egy slágert te néked,
Felhoznám az óceán legszebb gyöngyszemét,
Szivárványt festenék életed kék egére.

 

De színészetet soha nem tanultam,
És nem vagyok egy füttyös madár,
Úszni is csak a magzatvízben tudtam,
S nem tudom milyen színű a szivárvány.

 

Szobor lennék, mi az utcán neked integet,
Bohóc, ki felvidít egy szomorú nap,
Festőként megfesteném gyermeki tekinteted,
S lennék veled teljes, utolsó, gyönyörű félhang.

 

De szobornak túl eleven vagyok,
A bohócorr is otthon maradt,
A papírra rajzolni csak pálcikaembert tudok,
S az a félhang vagyok, mit minden száj elharap.

 

Csak egy ember vagyok, ki bármivé lenne,
Hogy értsd s szíveddel érezd végre,
… hogy szeret.

 

Egy Nő ki nem mondott szavai

 

Reggel!
Ott vagyok valahol a térképen, 
Egy helyen, melynek nincsen neve, 
Egy világ láthatatlan közepében, 
Egy eldugott sarkában a mindenségnek.

 

Délben! 
Újra vágyik szívem látni arcodat,
Egy érzés, melyen megannyi 
néma csend sem változtat.


Újra akarom érezni ölelésed melegét,
Mert melletted, lenni sosem lehet elég.

Ma éreztem, hogy szívem érted újra dobban,
Szomorú napok után boldogságomban.

 

Este! 
Csak ültem veled szemben 
És nem értettem semmit, 
Mintha egy másik nyelven 
Beszélnél hozzám,
Nem tudtam s nem is
Akartam semmit sem tenni 


Miközben annyi mindent 
A szemembe mondtál.

Nem gondoltam másra, 
Csak arra a srácra, 
Ki a körúton szembe jött velem,
Vidám volt, fiatal és bátor, 
Azon a tavaszi délutánon
Megváltozott az életem.

 

Éjjel!
Gyere el hozzám, csak ne ma!
Ölelj meg, csak ne itt!
Sírj, csak ne úgy hogy lássák!
Szeress, csak ne tudják meg kit!

 

Ha kimondtam volna...

(Egy kapcsolat hanyatlása)

 

Azt mondtad elkenődött a sminkem, 
De láttam, hogy rám se néztél.
Azt mondtad semmihez sincs kedvem,
De semmit meg nem kérdeztél.


Azt mondtad rideg vagyok hozzád,
De te sosem ültél mellém.

Azt mondtad nyugodjak meg,
De nem dühös voltam, hanem szomorú,


Azt mondtad, mint az ég, oly változó vagyok,
De a napsütést nem vetted észre csak a néhány perces borút.

Azt mondtad ideje, hogy felnőjek végre,
De a múltam hegeit arcomon nem vetted észre.


Azt mondtad a szakadék köztünk egyre mélyebb,
De én az égieknek mondtam köszönetet érted.

 

Azt mondtad gyönyörű a mosolyom,
De soha sem hallottál önfeledten nevetni.
Azt mondtad nem szeretlek igazán,
De soha nem értetted, számomra mit jelent szeretni.

 

Azt mondtad mást mutatok, mint ami vagyok,
De boldogságon kívül mást nem akartam s akarok.

 

Azt mondtad jöjjek be az esőről,
De csak táncolnod kellett volna velem.
Azt mondtad nem tudod, mit miért csinálok,
De csak hinned kellett volna nekem.

 

Azt mondtad nem figyelek rád,
De én bensőddel együtt láttalak,
Azt mondtad legyen enyém inkább a világ,
De én mindenkorra téged választottalak.

 

Azt mondtad magam se tudom, mit akarok,
De már az első pillanattól tudtam pontosan,
Azt mondtad öröm könnyei vannak a szememben,
De csak a fájdalom néz vissza rád, mert tudom, hogy vége van.

Azt mondtad..bár már oly mindegy mit mondtál,
Mert nem ismertél s megismerni nem is akartál.

 

 

A Nő!

 

Kicsit lökött, nem buta.

Érzékeny, nem hisztis liba.

Fáradt, nem lusta.

Feláldozta magát, nem a rövidebbet húzta.

 

Bizakodó, nem naiv.

Nem ízléstelen, hanem kreatív.

Nyugodt, nem érdektelen.

Kalandvágyó, nem féktelen.

 

Türelmes, nem lassú.

Alázatos, nem buta tyúk.

Bölcs, nem okoskodó.

Segítőkész, nem fontoskodó.

 

Szorgalmas, nem kihasználható.

Nem mártír, hanem önfeláldozó.

Magabiztos, nem egoista.

Céltudatos, nem karrierista.

 

Bátor, nem vakmerő.

Jól gazdálkodik, nem nyerészkedő.

Beszédes, nem szószátyár.

Érzelemdús, nem házisárkány.

 

Szelíd, nem alamuszi.

Szeretetből enged, nem megalkuszik.

Különleges, nem földönkívüli.

Erkölcsös, nem maradi.

 

Tiszta, nem rendmániás.

Nem ingó vagyontárgy, hanem egy társ.

Néha szótlan, de nem hamis kártyás.

Nem földi átok, hanem égből küldött áldás.

...a Nő!

 

 

A titok

 

Elárulok valamit,
tudom a titkodat.
Kár, hogy nem látod,
a huncut mosolyomat.

 

Legyen a kettőnk titka,
mi örökre összeköt.
Kezemet adom, ha megtanulsz 
olvasni a sorok között.

 

Ugyanaz a titkunk,
csak én elárultam Neked,
te vársz, hogy rájöjjek,
de már tudom, ezért értelek.

 

Titok vagy sem én már tudom, 
te is magamfajta vagy.
Ezért is szeretlek a magam módján,
s ezért őrzöm féltve a titkodat.

 

Emlékszel az első közös esténkre,
Ha nem az se baj,
És arra a forgó szélvészre,
mivé változol, ha másvalaki vagy.

 

Tudom mit jelent kétarcúnak lenni,
Hidd el, harcol majd a szív meg az ész,
de két szívet két ésszel is lehet szeretni,
csak szólj, s veled tartok akárhova mész.

 

Csak nézni egy másikat

 

S te elmentél a villamossal,
Integettél pedig kértelek, hogy ne menj.
Te csak annyi mondtál gyermeki mosollyal.
ígérd meg, hogy mindig rossz leszel.

 

Te elmentél s már nem láttad,
Hogyan keltik életre az esti fényeket.
Pedig ezt a csodát vártad,
Jelként, mit küldenek az égiek.

 

Néztelek a szökőkútnál szótlanul, hosszasan,
más világ voltál, mely egykor közel hozzám,
de most mégis tùl messze van.

 

Akkor és ott megértettem,
mit jelent egymást szeretni.
Te átölelsz, mert szeretsz,
S ha szeretlek, akkor hagylak elmenni.

Aznap este szívből tudtam nevetni,
Viccet meséltem, megéltem a pillanatom.


Újra önmagam tudtam lenni...
Kettőnkön már csak éjjel gondolkodom,
Csak tudnám mit éreztél nélkülem a villamoson!

 

 

Első látásra 


Beleszeretni egy pillanat
Egy köszönés, mosoly, 
egy megemelt kalap,
Egy kézfogás csupán,

mibe beleborzongsz.

Egy kedves szó, egy pillantás, egy kedves hang,
S máris egy másik ember lángoló rabja vagy.

 

Egy bók, ajándék, s egy ígéret, 
S kiáltanál a világba, 
Mert most először te is megérted, 
Mi az a szerelem első látásra.

 

 

Szerelmeink

 

Vele ébredek minden reggel,
Egész nap fogja a kezem,
Meg mégsem érinthetem,
Nincs kéz mely összefogja a végtelent.
Csak egy árnyékszerelem!

 

Mosolyt csal az arcomra,
Vidám dalt dúdolok neki,
Hajamat finom kezével fonja,
Szívemet szavaival melengeti.
Csak egy emlékszerelem!

 

Boldog percek elillannak,
Régi álmok messze vannak,
Reményeid magadra hagynak,
Mégis érvel még a szív az agynak.
Csak egy sose volt szerelem!

 

Tán sose volt, vagy csupán mint árnyék, 
mostmár emlékké szelidült.
Szerelmünk, mi egymástól eltaszított,
mert tőlünk távol menekült.

 

 

Elmélkedés

 

Éreztek ezen a nagy költők, bánatot, s magányt
fel tudtak e állni, s fényt keresni vihar után.
Szerettek e, mint én téged, s őket szerették viszont
riadtak erre az arra, hogy szerelmük vesztették, egy hűvös hajnalon.

 

Rímeiket tanítják, s kérdik, vajon ezzel mit üzen?
Talán semmit nem éreztek, csak így jött ki az ütem.
Olyan szépen tudtak írni Ady, Petőfi s Arany,
de érezték e, hogy szavaiknak mekkora súlya van?

 

Bár én is úgy tudnék a szavakkal játszani,
hogy értsd, balga tetteimmel nem akarlak bántani,
csak érezném, hogy még szeretsz,
s elmondanád miért tetted, miért tettük ezt.

 

Ahogy a nagy költők egykor, Pest utcáin lépkedek,
s próbálom felidézni megtalálni a régi Ligetet.
Sötét az utca, hűvös van s én fázom,
már nem lehet, de még karjaidba vágyom.

 

Remény volt valóság vagy álom, már nem számít,
most vihar után napfény helyett a fagyos szél szárít.
Elvesztettelek.......s ha szeretnem téged többé nem lehet,
kérlek, engedd, hogy a magam módján elfelejtselek.

 

Halk muzsikát játszik idekint az este
Én már csak elképzelni tudom 
talán álmodom is még ma este,
hogy hozzád bújva, veled lassúzom

 

 

Mint a kámfor

Csupán egy kártyavár,
mi egy üres szobában állt.
De az ajtót nyílni hagytad,
s a szobán szél suhant át,
mikor elmentél, összedőlt ez a Világ.

Kérted, hogy a kezedet nézzem,
de tudom szemfényvesztő voltál,
Én csak a szemedbe bírtam nézni,
míg szépen lassan kámforrá változtál.

Hittem Kedves oly titok vagy,
mely boldogsággal tölt, ha megismerem,
de titok maradtál, olyan
mely felfedhetetlen marad keresztül egy életen.

Te nyerted kettőnk között a háborút,
de egyet Kedves, soha ne feledj.
Hiába vagy most Te a győztes,
E háborút te is örökké szenveded.

 

 

 

Dunai percek

 

Én ültem a folyóparton,
Hol reám ezer csillag nézett,
Hol minden mi él, minden téged idézett.
S te már régen máshol voltál.

 

Mint hajó keltette hullám,

 mi felém közelít,

 csupán ennyi voltál,
Lábamhoz már nem értél,

fodros hullámként kisimultál.

És akkor elengedtelek.


Még láttam rólad egy utolsó képet,
Még engedtem egy percig,

Hogy szemem reád visszanézzen
De aztán elengedtelek egészen.

 

Szakadt volna szívem bele inkább,
Mintsem az legyen, mit most érzek,
Mikor annyi szerelem után

A lágyan fénylő folyónkra nézek.

 

Mert a mienk volt,
Igaz, szent és való,
De egy érzés megfeneklett rajta,
S most ott egy süllyedő hajó.

 

Minden változik.

Most vizes lábbal járok,

Mit felsebzett egy gyönge cipő,
S mi élünk tovább dalolva,

 Fütyörészve még vagy kétszáz évet,
Várva, hogy újra összesodorjon

Minket a folyónk, az Idő.

 

 

 

Csillagos éjszaka

 

Én vagyok a csillag, ki a sötét éjszakán rád ragyog,
Az aprócska virág miben gyönyörködsz, az is én vagyok.

Én vagyok a levegő, mivel tüdőd megtelik,
Minden e világon, mihez közöd van, én szeretnék lenni.

 

Arcodra mosolyt csaló kósza gondolat voltam,
Reményként szavaidból csilingelőn szóltam.

A féltve őrzött régi emlék én vagyok,
S míg felnézel az égboltra, addig én maradok.

 

Sötét múltad nem én voltam, csupán benne egy fénysugár
Jelened sem én vagyok, csupán benne egy szó: Talán.
Jövőd lehetek még, de oly messze vagyok, akár az a csillag,
A világ másik oldalán.

 

 

Tartozás

 

Tartozol még nekem egy tánccal,
Éjjel, hogy a világ meg ne lássa,
Tartozol még egy vallomással.

 

Tartozol még egy fényképpel,
Mellyel lezárul, mit együtt kezdtünk el,
Tartozol még egy érzéssel.

 

Tartozol még egy szóval,
S már nem elég csak egyetlen sóhaj,
Tartozol még egy gondolattal.

 

Tartozol még egy tollvonással,
Tagadd meg életünket egyetlen áthúzással,
Tartozol még egy pillantással.

 

Tartozol még egy búcsúzással
Elköszönni attól az úttól, hol megvetetted a lábad,
Tartozol még a maradással.

 

Tartozol még egy köszönettel,
Az időért mit érted áldoztam fel,
Tartozol még egy régi pengővel.

 

Tartozol még egy dallal 
Hogy búcsúzz, egy hátra arccal,
Tartozol még nekem, vigyél magaddal.

 

Tartozol még valamivel,
Már nem hozzám tartozol csupán nekem, 
Menj, tartozásod örökre elengedem.

 

 

Csak a véletlenen múlt

 

Csak a véletlenen múlt, hogy nem találkoztunk, 
S az is csak a véletlen, ha igen,
Ha lábadra léptem véletlen volt, 
S én csak egy véletlen idegen.

 

Csak véletlen volt, ha utunk egyszer találkozott,
S az is, ha híredet sem hallottam soha,
Véletlen csupán, hogy mindenem a tiéd lett,
S az is véletlen, hogy semmit nem adtam Neked oda.

 

Minden csak a véletlenen múlt,
Most nem tudom, élsz e, nem tudom hol,
S te nem tudod, hogy valamikor, valahol
Véletlenül egy költő neked dalol.

 

 

 

Egy sanzon után

 

Már játszottak a zenészek,

De te féltél énekelni.

Melléd kellett, hogy lépjek,

Kezed fogni s egy kezdő hangot adni.

 

Talán nem én kellettem melléd,

Csak az erő, mi bennem lakik.

Mert lélek facsarva egy sanzon után,

Éreztem kezed arrébb taszít.

 

Én némán kiléptem a fényből,

Szívedből s az egész életedből.

 

 

Miért szeretsz?

Egy perce még szerettem élni,
Egy perce még akartam remélni,
De most már nincs erőm, hogy legyek,
Már nincs….de várj, kérdezhetek?
Csak had’ vegyek egy mély lélegzetet…

…Most jó! Most áruld el, miért szeretsz!

Szemeimért nem szerethetsz, mert szomorúan néznek,
Mosolyomért nem szerethetsz, mert elveszett már régen,
Kezeimért nem szerethetsz, mert gyengék ölelni Téged,
Külsőmért nem szerethetsz, mert nem teremtettek Szépnek.

Sikerekért nem szerethetsz ennyi kudarc után,
Gazdagságért nem szerethetsz, hisz tengődök az utcán,
Hírnevemért nem szerethetsz, mert a legkisebb vagyok,
Semmiért nem szerethetsz, mert semmit sem adok.

… Most felelj Nekem légy bár idegen vagy a Kedvesem,
Áruld el, miért szeretsz! Tudod az őszintét ne csak a kedveset!
Míg gondolkodsz, elárulom Neked, mivé tett az életem,
Mely miatt könnyű szerrel: Nem szeretlek! feleled.

Az élet sötét szobájában járva,
Érzem a létemet a bőrömön,
S reményem egy pislákoló lámpa,
Fényét látni egyetlen örömöm.

Sokszor buktam s jártam görnyedten, 
Sötétben ütött s bántott a félelem,
Fáradt vagyok s szemem nem lát semmit,
Csak patkányokat érzek lábam alatt járni s kelni.

Kezeim horzsoltak annyi keresgélés után,
Az élet hagyta fájó sebektől vérzek csupán,
Megégetett annyi csalfa remény s emberi lény…

…Most válaszolj: Mennyi szeretetet érdemlek Én?!

 

 

Egy vízesésről

 

Csak néztem hogyan omlik le,
Fenséges vízoszlop terhe alatt,
Míg tűnő csodában téged,
Utolsó vízcseppként megpillantottalak.

 

Lassan kúszott az égfelé e földi csoda,
Vízesés mely fátyolként tűnik tova,
Erőt ad annak, ki nézi csendesen,
Egy pillanatnyi létet, keserédesen.

 

Csupán néhány pillanat míg él egy vízesés,
Helyébe mindig valaki más költözik,
Először s utószor önmagad voltál,
Mikor vízcseppből örökre óceánná váltál.

 

 

 

A szerelemről…

 

...egy filozófus

Mi más lehetne az ember szerelme,
Mondotta a filozófus elme,
Mint érzelmetlen érzelme,
Mint értelmetlen értelme!

 

... egy tudós

Világos, mint egy tanyasi éjjel,
Sötét, miként az utolsó napsugár,
Keserű, mint a cukorkristály mézzel,
Édes, mint halál elleni orvosság,
Egyszerű akár a végtelen,
Bonyolult akár az egyszer egy,
Hideg, mint a kéz mely a világtól védve van,
S meleg mint egy antarktiszi éjszaka.

 

... egy író

Nem gyűlöl úgy senki téged mint én, 
De nem is szeret annyira,
Nincs a földön nálam bölcsebb,
De nincs is olyan ostoba.

 

...egy utazó

Nem érdekel már, csak egyetlen álmom, 
Nem érdekel más ezen a világon,
Csak, hogy nem álmodjak soha többé,
Szerethessek inkább valakit örökké.

 

...egy mesterember

Volt régen a szerelem, csupán tükör,
Mi csalfán mindenkinek tündökölt,
Mostanra más lett, maga a cél,
Feledve önmagad képét, élni egy másikért.

 

...egy álmodozó

Csak a szívem aludna át az életen,
Túl minden nappalon, keresztül annyi éjjelen,
Mert azt álmodom, hogy szeret,
S én bár ezerszer tört szívvel, de viszont szeretem.

 

...egy szuperhős

Ha már nem számít se az idő, se a tér,
Csupán, hogy megpróbáltad magadért s valakiért.
Jobb hellyé akartad tenni a világot,
S jobbá magadat, mert szerelmed legnagyobb bátorságod.

 

...egy Ember
Ha szerelem volt az életed, akkor az is lesz halálod.
Szerelmed jelenti sírodat, s a rajta növő gyönyörű virágot.

 

 

 

 

Érted vagyok

 

Egy csodát vártam egész életemben,
Most napról-napra itt van mellettem,
Nem hős, nem herceg, nem színész, nem királyfi,
Nem tudós, nem költő, s nem is utazó, olyan nagyvilági.

 

Szimpla ember, sors mardosta szívvel,
Keresve a boldogsághoz vezető jó utat,
De mikor mosolyogva néz szemeimbe,
Tudom, segíthetek túlélni a kudarcokat.

 

Szürkék most a napok s hidegek az esték,
Ó én Csodám, bárcsak melletted lehetnék,
Hozzád bújva ölelnélek át,
Tavaszra cserélve egy téli éjszakát.

 

Talán csak mosolyod emléke marad,
Örökre, emlékül, ha létünk kétfelé szalad,
Egy mosoly, mit nem látott a világ,
Egy nem kért, megváltásként kapott Csodát.

 

 

 

 

Tán' szakadt húr

 

Tán' ha kimondtam volna azelőtt,
Mit rólad gondolok,
Egy égi Isten s ember előtt,
Most együtt élnék egy más napot.

 

Tán' nem csak a vonó hibája,
Egy elszakadt húr a hegedűn,
Te voltál, aki játsza,
Ócska dallamát rendületlenül.

 

Tán' csak egy szakad húr az egész,
Egy hegedűn s a szívemen,
Most hallom jövőnk lépteinek neszét,
Odébb ált, miután szívemen megpihent.

 

Tán: több vagy, mint minek látlak,
Tán' jóval kevesebb,
Tán' más bolygón, életben s világban,
Tán' keserűbb lenne sorsunk, de tán' édesebb.

 

 

 

 

Utazó

 

Utazó voltam ebben a világban,
Ki át meg át járja Budapestet,
Föld felett s alatt, csendes magányban,
Seholsem kiszállásban élet helyett.

 

Csak kinéztem mindig az ablakon,
Hangosan olvastam egy megálló táblát,
Mindenkinek nekiadtam életem s mosolyom,
Elhagytam a szerem, hit s erő állomását.

 

Kiszállni soha nem akartam
Tudtam odakint hideg a világ,
Választva a meleg magányt lankadatlan,
Mintsem egy társat, s éltem visszakapott mosolyát.

 

Most mégis fagyoskodom egy megállóban,
Egy helyben, feladva az utazás,
Mert mikor Téged megláttak tudtam,
Nekem te vagy a végállomás.

 

Nemsokára Veled együtt indulok,
S mostmár a nevünk kötelez,
Miként a megállót jelzik a táblák,
Fejünk fölött a szó: Szerelem.

 

 

 

A hajnal vívódása

 

Tán a lenyugvó hajnal varázsa,
Mi átölel s el nem ereszt,
Köt oly szorosan gúsba s magányba,
Hogy egy percig nem veszek lélegzetet.

 

Tudnom kellene, hogy létezik valahol,
Egy szív, mely néma csendben nekem dalol,
Egy kéz, mely cselekszik szüntelen
Egy szív, mely harcol, hogy itt legyen.

 

Érdemre adják vagy csupán jutalom?
Már nincs erőm bárkitől választ várni,
De hinnem kell s hini akarom,
Hogy elég egy lét a másikat megtalálni.

 

Néha álmodom, hogy boldog vagyok,
S akkor mosolyogva ébredek,
Mert ott és akkor egy világ 
Értünk nem vesz lélegzetet.

 

Ezer világ múlik el felettünk,
S a hajnal mindannyiszor meghasad...
Álmodod még, hogy egyszer szerettünk?
Akkor te vagy e Földön a leggazdagabb.

 

 

 

 

Álmaimból raklak össze

 

Álmaimból raklak össze,
Törött lelkem, tökéletes másik felét
Egy kicsi minden ismerősből,
Ki megtalálta szívemben a helyét.

 

Kész voltam fogadni, hogy lényedet
örökké csak magam mellé képzelem,
Aztán egy napon
- egyszer csak-
szembejöttél velem.

 

Mert nem álom volt hanem emlék,
Miből Téged össze gyúrtalak,
S tán nem is én gyúrtalak össze,
Hanem Téged ajándékba kaptalak.

 

 

Ő, a délibáb

 

Kézen fogott egy délibáb.

Keze meleg volt, s megnevettetett.

A pustztaságban önmagam voltam,

Mert nem kérdezte, miért jöttem s honnan.

 

A kacagástól könny szökött a szemembe.

Pont úgy mint azelőtt soha,

Egy délibáb juttatta eszembe,

Hogy édesebb az élet, mint amennyire mostoha.

Tán csak tanítani aart, nem szeretni.

S kézen azért fogott, hogy el ne tudjak veszni…

 

Kérdeztem a nagy kérdésekről s ő válaszolt,

Majd hiretelen eltűnt mellőlem,

S már csak egy elnyúlt hosszú árnyék volt,

Az, aki kullogott mögöttem.

 

Elnézést!

Elnézést! A szívem vissza kérem,
Csendben, míg nem figyelt észrevétlen
A zsebébe tettem.

Hogy? Írjam le, milyen volt pontosan?
Kicsit törött, s voltak benne sokan,
Talán nem is odavalók.

Tudom, hogy maga soha nem kérte,
De látom ott a halomba, s tudja nékem
Nagy szükségem lenne rá.

Szív nélkül nem él az ember- konstatálom.
S nekem pedig meg kellene találnom,
Azt, ki már nem fér bele.

Elnézést!  A szívem visszakérem.
- Mert valaki, aki nem fér bele-
Talan hordozná a tenyerében.

Jobban mint...

Egy hópehelyben látlak újra téged.

Ártatlan mosolyod, reményem.

Kezem kitarto, hogy érkezésed

Gyönge kezem melegébe érjen.

 

Egyetlen hópehely a kezemben,

milliárd teszi boldoggá a földet,

de én csak egyetlen egyet szerettem,

Mi hozzám érkezett, majd földe hullott csöndben.

 

Egy percnyi boldogsaág van e történetben,

Egy mosoly mely Tőled származott.

Lettél hópehely mely csak nekem mesélte,

Hogy jobban szeret, mint a legfényesebb csillagot.

 

Ma könnyű volt

 

Ma könnyű volt élni.

Csípős levegő játszott az orromon,

Imhol egy vicces gondolat az életről…

Az egész világ az otthonom.

 

Ma könnyű volt szeretni.

Bár távol mégis bennem, az emlékekben,

S álmodni ha akarnék s tudnák szebbet.

Az egész szívem az otthonod.

 

Ma könnyű volt nevetni.

Levegő a tüdőmben, vér a szívemben,

Álmom az elmémben, én pedig….

Magamon kívül.

 

 


 

Szerelem

Mint kövek, mit gyermekek dobálnak az égig,
S útjukat tágra nyílt szemmel követik végig,
Földre hullva két kő egymás mellé került,
S két gyermeki szempár egymásban elmerült.
Mostmár e két kő alkot egy egészet,
Jó s jobb részét egy szerető szívnek.
Viheti már tombóló óceán a köveket,
Örökre megmarad két "gyermek" s a szerelem.

 

Jutalom

Ki szívből szeretni vágyik,
Örökké, nem csupán halálig,
Az úgy fogadja s szeresse párját,
Mint élete útjának örök útitársát.

 

Kéz kezet fog, pillantás pillantást ölel,
Szív küldi szívnek, lélek léleknek üzen,
Közös útra lépő lábak,
Egy cél, egy díj, egyazon vágyak.

 

Jutalom, mit Atyádtól kaptál, 
Örökké tartó igaz szerelem,
Hármas kötelék mit szerettel fontál,
Összekötve Jehovát, társad szívét, s a Tiedet.

 

Szerelem ez?

 

szerelem ez?

szerelem e a fájdalom a szívben,

mikor tekinteted üres, kimért, rideg

válaszul egy kedves mosolyra?

 

szerelem ez?

egyszerre akarni átölelni s ellökni téged,

miközben tudom, hogy nem vagy más, csak kisértet

s árnyéka elmúlt szerelmeimnek?

 

szerelem ez?

magamat okolni a te hibádért,

bizonygatva, én vagyok a nap, te meg csak árnyék,

mely miattam változik?

 

szerelem ez?

szótlanul mondani, remélve, hogy hallod,

várni egy napsütéses napra, melyen bevallod,

s mutatsz egy másik szerelmet..

 

a hit, hogy nem ez a szerelem

csak az maradt nekem kedvesem

s mivel te már nem vagy velem,

e hit fogja kezem, keresztül egy életen.

 

Házassági évfordulóra

 

Két összeillő ember, a ködben két fénysugár,

Ilynek voltak ők, kiknek útja találkozott.

Talán már ők sem tudják, hol volt a határ,

Mikor szívükben valami megváltozott.

 

Két árnyék ki a fényre lépett,

Két félhang mi egésszé lett.

Volt két igen s egy örök ígéret,

Szeretni egymást, amíg csak élnek.

 

Két összeillő ember kit összeköt az élet,

S bár már talán a menyasszonyi ruha megkopott,

Nehéz napokon erőt adnak nekik az emlékek.

Együtt várják, kéz a kézben, mindig az új napot.

 

Két gyönyörű hang a hideg éjben,

Feledtetik egymással, hogy zajos a világ.

A vonó és a hegedű a nagy Művész kezében,

Hogy örökké játszhassa a boldogság dalát.

 

Olyanok ők, mint két tükör, mi régóta mutatja

Társának szeretetre méltó erős mását.

S mint a két jegygyűrű mi ujjukon tudja

Szívüknek örök szeretetét és lojalitását.

 

Két összeillő ember, annyi milliárd közül,

Kiknek rögös útja már egy irányba tart.

Szívük annyi év után is egymásnak örül,

Mert együtt éltek túl ezer pusztító vihart.

 

Két ember kik egymásnak szárnyakat adnak,

Együtt tanultak türelmet s bármi jön is kitartani.

Két fél, kik már egyek s örökké együtt maradnak,

Mert már nem tudnának egymástól elszakadni.

 

Két összeillő ember tele reményekkel

A megkopott, szürke hétköznapok között

Életük egére mosolyukkal szivárványt festenek

Így otthonukba boldogság és öröm költözött

 

Két összeillő ember, oly sok feladat

Mert bár apa, még mindig férfi.

Mert bár anya, még mindig nő.

Sohasem feledték a fogadalmukat.

 

Két összeillő ember

s két szó a szívbe vésve

Két összeillő ember,

örök szerelemmel.

 

Elengedés

 

Elengednél-e?

Kérdezed kezemben lévő kezed szorítását megoldva,

S kisfiús mosollyal arcodon, elvarázsolva

Hogy szabad legyek, mint a parti fecske.

 

Elengednélek?

Önmagamtól kérdem, érezve, hogy jobban szeretlek,

Mint ahogy egy ember egy másikat szerethet,

Talán, csak én látom már magunkat oly szépnek.

 

Elengednéd te?

Kérdőn néz rám minden ember, mint én most fel az égre

Nem egymásnak lettünk teremtve, mi el sem kezdődött vajon lehet vége?

Csak egyre válaszolj, kérlek, valaha szerettél-e?

 

Elengednélek, tudom…

Jobban szeretlek, mintsem hogy szenvedésed lássam

Szárnyalj most, mint szabad madár dicsőn mégis alássan,

Míg repülsz, én utadat végig futom.

 

Légy most szabad madár, fenséges és bátor,

Kérd kitartón, mi jár neked a világból,

Tudd, elengedtelek-repülj bátran,

De tudd, idelent örökké vártam.

 

Elengedhetlek?

Féltelek, szívem remeg, üres és sivár,

Te sem tudod, odakint, nélkülem mi az, ami vár

Reménykedsz, reménykedem.

 

Elengedtelek…..el tudtál menni

Önzés lett volna önmagamhoz kötni

Azt, kinek egyetlen vágya, szabadnak lenni.

Bármennyi embert is kell magától ellökni.

 

Nem akartalak engedni

De rá kellett döbbenni, az enyém sose voltál,

Feltetted a kérdést, elengednél-e,

De válaszom helyett, te már választottál.

 

Két félhang

 

Két utolsó félhang az élet szimfóniájában,

Mit örökké visszhangoz az óriás előadó terem.

 

Két gyönyörű félhang a világ színpadán,

Két utolsó félhang mi lezár egy szimfóniát.

Két félhang mit visszhangoz a világ.

 

Néhány tollvonás egy egyszerű papíron,

Mintha csak ketten lennének az egész világon.

 

Felejtsd hát a karmester,

A szerzőt és megannyi hangszert,

Légy csupán egy félhang most az egyszer.

 

Két félhang száll, majd egyszer földet ér,

Ha Nincs már szív, mely értené üzenetét.

Köddé vállik mintha soha nem is lett volna,

Mégis van még ki szívében oltalmazója.

 

Két félhang mi ajtó az elveszett világhoz,

A megíratlan idők megszólaltatásához.

 

Ezer és egy


Most te fogod a kezet,
Mit eddig más fogott.
Te őrzöd azt a reményt,
Miben eddig más bízott.

Éled a boldog órákat,
Mi eddig másnak adatott.
S Veled épít most az álmokból várat,
Ki egy másiknak fájdalmat okozott.

Reád néznek azok a szemek,
Reád mosolyog az a száj.
Mi egykor másnak árulta el, hogy szeret,
S csak Vele, senki mással egész a világ.

Téged ölel át védelmet adva,
A kar mi eddig mást fogadott.
S veled gondol boldogan arra a napra,
Mit az élet Neki legszebbként adni fog.

Volt más ki őt szerette,
S volt más is kiért az ő szíve dobbant,
De mégis mindegyiket könnyen feledte,
Mikor a tűz a szívében irántad fellobogott.

Hogy lesz-e más utánad ne kérdezd,
Tanuld meg, de remélem, nem kell, hogy érezd:
Ezer ember boldogságának az ára.
Ezer és egy boldogtalansága.

 

Szélvihar

 

És még várom azt a nagy csodát,

- Bár hitem, érzem, olyan gyenge

Mint szélviharban pislákoló láng-

Csakis Te érted epedve.

 

Mert már régen nem vagy enyém,

S felőled hallanom nincs jogom,

Mégis még éltetve kínoz a remény

Túllát gyönge szívem a szélviharon.

 

Szívemet simogatja Szavad lágy suhogása,

Szemed pillantásáért lángolón epedek

Egyetlen vágya lényemnek, hogy lássad

Álmodom még, hogy „másik feled” lehetek.

 

Talán nekem formált Téged a Teremtő,

Lelkem sebeit látva gyógyír gyanánt,

Hogy velem legyél s védj bármi is jő,

Hogy megismerd lelkem másik oldalát.

 

Mégis csupán egy félkész alkotás lettél,

Szeretnem ezért e percben nem szabad

Csatát vívok, harcok százát-, ezrét,

Meg kell, hogy fékezzem magam.

 

Talán egy napon, egy ezred év múlva,

Egy új világban, talán Te is más lehetsz,

Annyi kín után, egymás karjába borulva,

Majd újra őszinte szívemből érezhetek.

 

Kemény harcot kell, hogy vívjak,

Hogy akkor én is ott lehessek,

Még ha szívem is fog megszakadni

Megtagadom, hogy szívem szeressen.

 

Talán egy napon szabad lesz szeretni,

De tudom, még oly távol van az a nap,

Szeretnék mégis, bennünk erősen hinni,

De reményeim szerte foszlani látszanak.

 

Bárcsak ne éreznék semmit, akár egy kő

Szívemet kitépve csak élnék tovább

S lennék érzéketlen bármi harc is jő

Küzdve, törve, nem ismerve határt.

 

De embernek születtem s jól tudom

Jönnek harcok, bukások, és jön fájdalom

Mégis van, ki kezem fogja az úton,

S bekötözze sebeim, ha fáj nagyon.

 

Legnagyobb harcom vagy te nekem,

Legnagyobb árat ezért a leckéért fizetem,

Míg tombol a szélvihar, én erős leszek

Még van küzdeni elég hitem.

 

Küzdök ezer érzéssel és gondolattal

Küzdök a világgal és önnön magammal,

Küzdök míg van miért,

Küzdök egy olyan valakiért,

Kit tényleg nekem szánt a Teremtő!

 

 Mesélj nekem…

 

Mesélj nekem egy másik világról,

Hol boldogan lehet élni,

Mesélj nekem arról a világról,

Hol könnyebb remélni.

 

Mesélj nekem arról a helyről,

Ahonnan az álmok fakadnak

Mesélj nekem a helyről,

Hol újult erőt adnak.

 

Mesélj nekem a mesék világról

Hol tudnak hinni még a dákban

Mesélj nekem arról a különös világról,

Hol kisgyermekként annyiszor jártam.

 

Mesélj nekem a régi szépekről,

Mikor még más volt a világ

Mesélj nekem a megkopott képekről,

Legyél az, ki a festéken túl lát.

 

Mesélj nekem arról a régi számról

Mit az élet dallamára írtak

Mesélj nekem, arról az elmúlt máról,

Hol bukás után még felállni tudtak.

 

Mesélj nekem, valami szépet,

Csak mesélj s én hallgatok,

Mesélj nekem, csak arra kérlek,

S míg mesélsz, én itt maradok.

 

Gondolj rám…

 

Gondolj rám, ha arcodat a napsugár simítja,

Jusson eszedbe mosolyom, ha a szivárványt látod

Nevetésem legyen, a szél mi neked suttogja

Engem láss meg, ha nézed a világot.

 

Nem foghatom kezed, mégis melletted leszek

Ha egy vadvirág puha szirmát kezedbe tartod

hűs szellőként kísérlek, hisz megígértem neked

fogsz még látni ezerszer szebb holnapot.

 

Bár a vihart, mely fenyeget, elűzni nem tudom

Gyenge vagyok én is, csodát nem tehetek

De elmenni a hitemet s hited soha nem hagyom

Egy kontinensen át, gondolatban veled lehetek.

 

Láss meg engem mindenben, hiszen én ott vagyok

Esőcseppként mosom arcodról a könnyet,

Elrejtve szíved legmélyén remélem, helyet kapok

Hiszen együtt harcolni nap-nap után, könnyebb.

 

Fájó mosolyok, boldog könnyek

 

Jobb volt-e szeretni s veszteni Téged,

Mint soha nem tudni azt, hogy létezel.

Már nem válaszolsz, hiába kérdezem,

Reményt adtál, s elengedted két kezem.

 

Én őrzöm még azt a kedves arcodat,

Miként napsugárt a végtelen tenger,

Keserűn fájón mégis boldogan,

Remélve, hogy egy nap életre kelhetsz.

 

Sokszor fogok még Nélküled elesni,

És talán majd megszámolni sem tudom,

De mindig fel-felfogok érted kelni,

Míg egy napon többé már el nem bukom.

 

Gyöngén imbolygok az élet peremén,

Emléked erőt ad, hisz megmentettél.

Hitt a hitetlen s a reménytelen remélt,

Egy embertelen világban emberré tettél.

 

Lassan telnek most Nélküled a napok,

Ólomlábon jár felettem az idő,

Ma zuhanok, de holnap szárnyra kapok,

Remélve, vár még ránk egy boldog jövő.

 

Viharverte életemben érted sütött a nap,

Keserédes ajándéka voltál te a létnek.

Most kicsiny virág nő életem romjai alatt.

Bár még fájók a mosolyok, de boldogok a könnyek.