Szeretni, akit nem lehet
Emlékszem, amikor legelőször láttam csak elsuhant mellettem egy másik dokival, majd miután nyugtáztam magamban, hogy milyen helys egyből leállítottam magam azzal, hogy milyne bunkó is egyben, de hát ilyenek a helyes pasik. Bunkók. Furcsa egy dolog ez a szabadság, mert ugye van szólásszabadság, vallásszabadság, és a demokrácia szóval lefednek nagyjából minden területet, de a szeretet szabadságáról oly kevésszer esik szó. Mert ugye demokrácia van és szabad mindent, amit a tövény nem tilt, de vajon tényleg így van-e? Had meséljek el egy történetet egy lányról, aki olyat szeretett, akit nem lehetett.
Annyi féle képpen értelmezik az orvosi etikát s annyiféle történetet hallani. Tanulnak az egyetemen mindenfajta betegségről de arról nem, hogy a beteg is egy érző ember s lehet, hogy egy kedves és szemrevaló, jó humorú és csinos, s olyan valaki akit szívesen megismernél a korház falain kívül is. Most minden olyan tényezőt leírtam, ami én nem vagyok, kivéve a humoromat, mert az piszok jó. S kedves sem vagyok az ő szemében, mert egyszer nagyon csúnyán összevesztünk. De mégis nőből vagyok. S amikor elmegy mellettem valami furcsa érzés fog el, ami éppenséggel nem az, hogy meg akarok halni vagy, hogy teljesen üres az életem, hanem az, hogy vonzódom hozzá.
Szóval egy igazi kedves, empatikus, kölyökképű és szemtelenül jól kinéző dokit csak nézni szabad, de szeretni nem. Igazából annyiszor éreztem már magam egy alsóbb rendű lénynek a pszichiátrián, hogy kezdtem magam úgy is tekinteni, mint aki számára elérhetetlen Ő. Láttam a tip-top pszichológus kisasszonyokat, akik ide-oda rohangálnak és megváltják a világot, míg néha én azzal küszködöm, hogy erőt kellene gyűjtenem felkelni az ágyból és levinni a kutyát sétálni.
Emlékszem amikor először láttam akkor is ezt éreztem, de aztán annyi betegét hallottam ódákat zengeni, s talán ezért voltam vele annyira goromba, mert ha szeretetet nem egy másik érzést szerettem volna átadni neki. Veszett egy ügy, amikor van valaki akivel akár a boltban is összefuthattam volna s akkor berátok lehetnénk de mivel én pácien vagyok egy korházban, ahol ő doktor így olyan mintha két teljesen külön világban élnénk. Az ő világa abból áll, hogy segítsen a magamfajtáknak az enyém pedig abból, hogy próbáljak túlélni nélküle. Csak azt magyarázza meg valaki, hogy milyen demokrácia az, ha nem kérdezhetem meg bárkitől, hogy meginnak-e velem egy pohár baracklevet munkaidőn kívül.
A pszichológus lány szerinte idealizálom, de ez nem így van. Amikor kisirt szemekkel bejöttem az osztályra a lehető legempatikusabban állt hozzám bármi is történt korábban. S láttam, hogy rágja a körmeit, hogy kinyúlt a pólója és, hogy a bajusz amit most növeszt borzasztóan áll neki, ahogy a mindenfélével átszurkált fül is, amit az utóbbi másdél évben sikerült neki összeszednie, mert amikor legutoljára láttam nem ilyen volt. Nem mondom, hogy nem áll jól neki, olyan rosszfiús, de ha ezt vesszük s hozzáadjuk a babaarcát, akkor legalább 0-99-ig minden nő belé van esve.
Furcsa dolog az emberi érzelem csodálatos labirintusa. Akármennyi idő is tellik el, ha látsz valakit, akihez vonzódsz mint vas a mágneshez, akkor pontosan ugyanazt érzed, mint amikor először megláttad. Azt hinné az ember, hogy nem nagy dolog odasétálni valakihez és azt mondani: vonzódom hozzád, de mindent felborít és elront. Bár engem az őszinteségre nevelt anyám mégis odaállni valaki elé, aki mellett megszólalni is nehéz és kinyögni bárkit is, hát inkább kiszaladnék az Univerzumból.
Mesélnek egy pszichológusról, aki nem fogad borderline szindrómás betegeket, amióta beleszeretett az egyikbe s az tönretette őt. Van ilyen, sőt a legtöbb esetben ez a vége, de ezerszer inkább bánjam meg és fájjon, mint, hogy esélyem sem legyen. De hát ez már így alakult. Ő és Én nem fogunk a közértben összefutni, vagy a metrón nem lépek rá majd a lábára, mert már ismerjük egymás és egy olyan kötött határon belül mozgunk mely jól láthatóan két térfélre van osztva, az övére és az enyémre s a másik térfele tabu, csupa nagy betükkel.
Az emberek annyit agyalnak, hogy a másik mit gondol róluk. Mi minden egyes alkalommal, amikor besétálunk egy krízis osztályra vállaljuk a kockázatot, hogy a másik elesettnek, gyengének és kiszolgáltatottnak fog minket látni, de végül iis ezek vagyunk mind. Azt hiszem az igazi szerelem az, ha együtt küzdesz meg valakivel a gondjaiddal, de amióta szakmát csináltak ebből, azóta kemény szabályokkal megy a játék.
Talán azért mert még fiatal, talán azért mert így véli helyesnek a korlátok felállítását, de hiába érzek iránta vonzalmat ő távol tart magától, akarva akaratlanul, de távol. Én meg, a kutya rugja meg, olyan vagyok, aki nem akar úgy meghalni, hogy azon tépelődik, hogy mi lett volna ha, így talán ha összeszedem az összes bátorságomat írok neki néhány sort. De hogy is lehetne egy ilyet elkezdeni? Egyszer volt, holnam volt, volt egy lány, akinek annyira fájt az élet, hogy nem akart többé élni, így nem s besétált az általa ismert legbiztonságosabb helyre ahol elrabolta a szívét egy suhanc, aki nagyon jól állt a szódászifon szemüveg.
Sokat agyalok, hogy ha nem az orvos lenne az osztályról, akkor is ezt érezném, de mindig arra jutok, hogy igen. Ha a karbantartó lenne a kedves mosolyával és az életigenlésével akkor is vonzana és szeretném. Szeretni könnyű, szeretni, akit nem lehet nehéz s ez minden egyes nap, amikor kinyitom a szemem eszembe fog jutni. Gondolni fogok rá, merre van, mit csinál, vajon jól van-e. S biztosan tudni foogom, hogy sok lány fog úgy érezni iránta, mint ahogy én érzek s ezen nem fogok meglepődni. Szóval ja (...) bárkit is kérdezek képtelenség, hogy két ennyire különböző ember meg akarja ismerni egymást. A segítő s valaki aki segítségre szorul a társadalom szerint szeretni egymást csak etikátlanul tudja. De ugyan már?! Talán robotokkal kellene gyógyítani s kevesebb lenne a tudton kívül összetört szívek száma.
