Szótlan beszélgetések
Szótlanul ültünk egymás mellett. Ő dúdolt valamit, mint mindig én pedig hosszasan végiggondoltam mi történt azóta, hogy legutoljára találkoztunk. Világéletemben erős asszonynak tartottam magam, de ahhoz nem volt erőm, hogy megtörve a csend hatalmát kimondjam, amire gondolok. Mintha lánccal és ezer lakattal zárták volna be szívemet s számat, de az erő elfogyott volna addigra mire napvilágra ért volna az érzés szavak formájában. Nem tudom miért….De talán mégis tudom. Azt hiszem pontosan tudom hogyan zajlana a beszélgetés, amit elindítok. Oly rég óta ugyanúgy zajlik, s bennem fel sem merült már, hogy máshogy is lehet. Szóval ültem ott csendesen valaki mellett, akit örök idők óta szeretek, s gondolatban kimondtam neki amit szerettem volna, s gondolatban válaszolt nekem. Az én gondolataimban beszélgettünk. Azt hittem, ismerem már annyira, hogy pontosan minden szavát és reakcióját kitaláljam még a furcsa szemöldökmozgást is, ami sokszor többet mondanak, mint a szavai. Tulajdonképpen már néhány hete csak így beszélgetünk, az én gondolataimban. Mindig találkozunk, leülünk egy padra a parkban s előrefelé bámulva, miközben a szél hajtotta hullámokon játszadozó kacsákat nézzük hallgatunk. Aztán, amikor átfázom, mert hogy általában én vagyok a fázósabb, felállok s elsétálok. Ő is feláll amikor indulok, mint ahogy azt illik, ha a másik távozik. Szóval...milyen furcsa ide ez a szó: szóval. Idejét sem tudom, mikor hallottam hozzám szólni. Pedig emlékszem, oly szépen csilingelt a hangja mintha a tündérek táncot járnának a ropogós havon. Annyi nap telt el s mi nem szóltunk egymáshoz, csak ültünk egymás mellett a padon. Én mindig nyugodtan tértem haza, nyugtázva, hogy kettőnk között minden rendben van, hiszen én mindig elmondtam neki, amit szerettem volna s ő mindig válaszolt nekem a gondolataimban. Azt nem tudom, hogy ő mit érzett. Egy halvány emlékfoszlányom van arról az őszi délutánról, amikor utoljára beszélgettünk. Emlékszem mesélni kezdett valamit:
-Találkoztam valakivel.
Majd elhallgatott. Hosszú percekig csak hallgattunk, majd észrevettem, hogy valamit reagálnom kellene.
- Igen, és?- kérdeztem tőle. Két szó jutott eszembe abban a pillanatban, a két szó amit a leggyakrabban használok. Igen. És.
- Mindegy, nem fontos. - zárta rövidre a beszélgetést.
Azóta nem hallottam a hangját. Az órájára pillantott, majd felállt és elment. Azóta nem beszélünk csak hallgatunk egymás mellett. Persze gondolatba sokat mesélek neki a terveimről, a jövőről s arról is, hogy mit érzek iránta. De ő csak mosolyog. Azt hiszem gyereknek tart még. Sokszor gondolkodom ezen. Én elmesélem neki a legféltettebb dolgaimat, de ő kinevet. Tudom, hogy ezt csak az én agyamban játszódik le, s én gondolom tovább a ki nem mondott szavaimat, de tudom, hogyha kimondanám se változna semmi…. Ó bárcsak ismernék. Javíthatatlan gyerek. A tekintetével mindig lapos kavicsot keres, hogy kacsázhasson a vízen. Én soha nem akarom megzavarni a szavaimmal. Így csak gondolatban beszélgettünk. De ma valami megváltozott. Közeledett az elválásunk pillanata, s a szokásos csend ült közöttünk a padon. Mindketten az épp verekedő kacsákat néztük, én mosolyogtam mint mindig, de ma ő csak nézett komor tekintettel előre. Helyre igazítottam az arcom izmait eltüntetve a mosolyomat, mert tudtam, hogy valami megváltozik. Vártam, hogy szóljon. Igazság szerint azóta várom, hogy szóljon, mióta legutoljára elhallgatott, de ezt soha nem mondtam el neki. Vagyis elmondtam de a gondolataimban. Ó, csak a gondolataimban. Ő mély levegőt vett, majd felállt s várt. Én hosszan néztem, mert nem értettem mit akar. Majd hirtelen valami fájdalom ütötte meg a szívemet, amitől felugrottam. Ő tenyerébe fogta az arcomat, homlokon csókolt majd elsétált. Képes volt elsétálni. Soha többé nem találkoztunk. Nem jött már, hiába vártam. Egy darabig próbáltam egyedül üldögélni a padon, s újra elmesélni neki gondolatban, amit szerettem volna, de most valahogy fogalmam sem volt, hogy mit válaszolna. Először éreztem a hiányát. S ez az érzés egy életen keresztül elkísért.
...Nem tudom, hogy egy rokon volt, barát, ismerős vagy szerelem, de akkor és ott vége lett. Talán maga az Élet volt.”