versben megírt történetek...

 

Marslakódal

Elindulok éjjel,
A mesékből, hol élek,
Mert ide kell, hogy érjek,
Míg fel nem ébredsz.
Semmi meg nem állít,
Egy van ami számít,
Hogy bízzál bennem,
Bár a mesékből jöttem

 

Megállítom a földet,
Ha ki akarnál szállni,
Elviszlek az űrbe,
Együtt kipróbálni,
Sétálhatsz a Holdon,
Vagy akármelyik bolygón.
Kérd, s megállítom.

 

Elindulok százszor,
A szuperhős világból,
Száz galaxys határon,
Én ki rád vigyázom,
Semmi meg nem állít,
Egy van ami számít,
Hogy higgyél bennem,
Bár nem látsz engem.

 

Elindulok érted,
Az álmokból, hol élek
Hamar ide érek,
Csak hívj úgy kérlek.
Semmi meg nem állít,
Csak egy van ami számít,
Hogy szeress engem,
Bár bolygót tévesztettem.

Légy most velem utazó,
Szuperhős vagy menőmanó.
Célozzuk a Holdat,
Beállunk marslakónak.
Semmi meg nem állít,
Egy van ami szímít,
Hogy értsd a nyelvük.

Ha marslakók vagyunk s kártya az élet,
Én tőled tizenkilencre lapot kérek.

 

 

 

 

 

 

Álombéli táncok

 

Ma este felvettem a legszebb ruhámat, 
S gyorsan bebújtam a melegágyba, 
Mert újra hiszek a csodákban, 
Mióta találkoztam veled egy álombéli bálban.

 

Becsuktam szememet, csak rád gondoltam,
S féltem, hogy elaludni nem tudok, 
De csak egy pillanat és az álmok világában voltam, 
S azon kaptam magam, hogy a bálban veled táncolok.

 

Elfelejtetted, hogy ma találkozunk, 
S te pizsamában aludtál el, 
Kicsit vicces, ahogy táncolunk, 
Én, mint aki ünnepre készül, 
Te, mint aki véletlenül aludt el.

 

Nem tudtam soha csak csárdást táncolni, 
De egy álomvilágban, ahol veled, 
Úgy éreztem, mint aki élete keringőjét járja,
Akkor és ott megváltozott az életem.

 

Emlékszem valami megriasztott álmomban, 
S én rohantam menedéket keresve, 
Egy aprócska sarkon neked futottam, 
S te mosolyogva feküdtél már földön fekve.

 

Ezerszer kértem bocsánatot tőled, 
De te nem akartál felállni, 
Azt mondtad, megbocsátasz nekem, 
Ha melléd fekszem a sárba angyalt rajzolni.

 

Valami megváltozott bennem, 
Aznap éjjel először jó volt álmodni, 
S reméltem örökre együtt marad, 
A lökött leány, és a sáros királyfi.

 

De eljött a hajnal és felébredtem,
Még búcsúzni sem volt időm Tőled, 
S egy napon át a föld felett lebegtem, 
Vártam az éjjelt, és az álmot, amikor újra találkozom véled.

 

Minden éjjel vártalak egy álomvilágban, 
A sarkon, ahol szó szerint beléd botlottam, 
Te lettél az, kivel az álmok birodalmát bejártam, 
Kócosan, smink nélkül, pizsamában és fáradtan.

 

Nem beszéltem rólad senkinek, 
Csak azt látták, hogy újra boldog vagyok, 
Egy álombéli szerelem, 
A földön talán a legfurcsább titok.

 

Szeretni valakit, kivel csak álmodban találkozhatsz, 
Ugyanolyan fájó, mint gyönyörű dolog, 
Minden hazugság nélkül, ahogy alszik az ember, 
Annyi csalódás után, az álmában lehet újra boldog.

 

Annyi együtt szőtt álom után, 
Egy éjjel nem jöttél többé, 
S én hiába kerestelek,
Már éppen feladtam a reményt, 


Mikor mosolyogva szembe jöttél velem.

Nem tudtam álom e vagy valóság, 
Őszintén, nem is érdekel, 
Csak átölelni akartalak semmi mást, 


Megfogni a kezed s el nem engedni keresztül egy életen.

Hosszúra nyúlt aznap éjjel az álmom,
Mert minden titkom, félelmem elárultam neked,
S te türelmesen végig hallgattál, 
de tudtad, hiába félek attól, hogy felébredek.

 

Aznap amikor újra találkoztunk,
Az álomnál is valóságosabb voltál, 
Mikor hajnalban búcsúzni akartam, 
Akkor árultad el, hogy ez a valóság.

 

Nem értettem semmit csak álltam szótlanul, 
S nem tudtam miféle furcsa tréfa ez.
Te megcsíptél, hogy lássam, nem álmodom, 
S engem kerestél mikor, 
Nem jöttél el annyi éjjelen.

 

Most csendben alszol mellettem, szelíd mosollyal az arcodon, 
Tudom, vársz rám egy álombéli bálban, 
S ma éjjel, mint először, 
Fáradtan, kócosan, mindegy milyen ruhában, 
Újra angyalt rajzolunk, kacagva a sárban.

 

Anonim emberek találkozója

 

Tudósnak túl buta voltam,
Szerelőnek túl suta,
Művésznek túl hétköznapi,
Átlagosnak túl fura.
Foglalkozásom: Ember!

 

Emlékekből állok össze csupán,
Ki vagyok én? Örök talány.
Úgy csinálok, mintha élném az életet,
pedig élni, még csak most készülök. 
Idegen vagyok otthon, más világban bennszülött.
Foglalkozásom: Ember!

 

Engem mindig mindenki csak kérlelt,
Mielőtt elmész, ígérd meg, hogy visszanézel.
Ócska tükör a világ nem varázslatos távcső,
Belenézni s visszanézni soha nem volt erőm.
Foglalkozásom: Ember!

 

Nem vágyom nagy dolgokra, csak az ágyam melegére,
Eső után napsütésre, egy baráti ölelésre,
Önfeledt nevetésre, igazi szeretetre,
Feledni a rosszat, azt tenni mi jó,
Egy igen és-re, mi egy mondat után hallható.
Foglalkozásom: Ember!

 

Emlékszem még milyen volt, mikor magadhoz húztál,
Én meséltem neked s te végig hallgattál,
Átölelt karod mikor éjfélkor felriadtam,
Mikor te és én…jaj egyedül maradtam.
Foglalkozásom: Ember!

 

Talán meg se történt az élet,
Minden emlékem hamis,
Talán nem vagyok más csak egy elrontott kísérlet,
S nem létezik csak a te, ő, ők, és a ti.
Foglalkozásom: Ember!

 

A Te foglalkozásod: Ember!
Az Ő foglalkozása: Ember!
A Ti foglalkozásotok: Ember!
Az Ő foglalkozásuk: Ember!
S ha a Mi foglalkozásunk is: Ember!
Akkor Én ki vagyok?
Foglalkozásom: Várj!

Még egy percig gondolkodom!

 

 

Egy találkozás története

 

Leültem melléd.
Te zavarodottan mosolyogtàl.
Szemeidben önmagam làttam,
ès ezt a vilàgot.

Ültünk csendben, egymàs mellett,
valamire vàrva.
Nem szòlva, csak nèha egy pillantàssal.


Egy darab vègtelen, amìg utunk talàlkozott.

Nem akartam szòlni, nem volt erőm;
S ha szòltam volna szememből,
könnyàr jött volna elő.

 

Neked nem kellett szòlnod,
nèmàn èrtettem minden szavadat,
megtört szìvek, magànyos àlmok
hùztak körèd falakat.

 

S màr csak egy emlèk az a nèhàny perc,
mit a buszra vàrva töltöttem,
Bocsàss meg de nem tudom,
mikor tűntèl el vègleg mellőlem.

 

Otthonkeresés egy hétben

 

Hétfőn a szerelem!

 

Örömmel hívtalak, örömmel vártalak,
Te szomorúan jötték,
Hittel hívtalak, hittel vártalak,
Te hitetlenül jöttél. 


Élettel hívtalak, élettel vártalak,
Te élettelen jöttél. 
Már nem bánom, már nem érdekel,
Csak mellettem lennél.

 

Kedden a múlt!

 

Már enyém az, ami történt,
Bár a világ megváltozott,
Mégis belém égett és formált,
Az élet, mit egy ember alkotott.

 

Szerdán a hivatás!

 

Tenyérrel ütött ritmus az élet,
Páros taps, mikor a kezeink összeérnek.
Mióta világ a világ mester csak az lehetett,
Ki életében már minden hibát elkövetett.

 

Csütörtökön az emlék!

Mondják, az élet elvesz, 
majd visszaad,
De inkább köréd emel,
Majd ráddönt falakat.


Talán ott vagy a szélben,
Mi felszárítja könnyeim,
Talán ott vagy a napsütésben,
Mi simogatja tagjaim.

 

Pénteken a változás!

 

Talán emlékszik majd az esti aszfalt,
Hogy mezítláb rajta gyalogoltam,
Mikor elindultam hazát keresni,
Mert oly' egyedül voltam.

 

Szombaton a barátság!

 

Most a legnagyobb cinkosod szenved,
Mert legnagyobb cinkosod én vagyok,
Mert az, hogy utunk csak néhány lépésre találkozott
Nem ok arra, hogy ne fogadd el kezemet,
Melyet feléd nyújtok.

 

Vasárnap a felismerés!

 

A mondatot, mi milliárd ajkat elhagyott
-az otthon ott van.-
Ideje befejeznem. 
"...ahol én vagyok!"

 

 

Piramis

 

A sivatag egy ősi pontján,
büszke Piramis áll helyén,
csoda volta minden perce,
két nap ragyog élte egén.

 

Ég s föld összefolyik,
míg ő a magasba vágyva álmodik,
Mégis néha viharfelhők,
keresztezik álmait.

 

Villámok csapkodják dicső tégláit,
mibe belereszketnek ősi falai.
S tűz gyúl, mint sok apró piramis,
mely megriasztja az ég madarait.

 

A villámok erejével,
s két nap melegével
áll egy ősi Piramis.

Mert a tűz mi mást megemészt,
megtisztítja a szívét.

 

 

 

 

Telefonbeszélgetés a múlttal

 

Mit mondanál, ha egyszer

Egy sötét hideg éjszakán

Saját múltad keresne,

Életed mobil telefonján.

 

Szíved remegne, mikor egy ismerős hang

Újra hangzik s téged kérdez

Milyen az életed most, boldog vagy

Mondd, feleltként hazudnál-e?

 

Tudod miért múlt el, ami múlt

S miért hagytad el régi életed

Mégis szívedben új tüzet gyújt

S egy percig elállítja lélegzeted.

 

Kedves veled, úgy ahogy előtte soha

Mint régi barát köszönt újra téged

Már nem hozza senki sem szóba,

S te már számon, ami elmúlt nem kéred.

 

Kegyetlen volt, rideg és mostoha

S te boldog voltál távol tőle s nélküle

Most mégis felhőtlen boldogságod oda

Pár percig régi szereped játszod el.

 

Újra az a hang szól mi éltetett s összetört,

Te már csak a régi szépre emlékszel,

Csak sebeid mutatják, hogy ő meggyötört.

Mégis erős voltál, hogy békével váljatok el.

 

Te reméled, hogy megváltozott s hiányzol neki,

De már nem tudsz hinni a szavának

Mert volt oka, hogy elmúlt, s múlttá ez teszi

Ne gondold többnek ennél, jövőnek vagy mának.

 

Mit mondanál, ha egyszer

Egy napsütéses forró délután

Életed jövője téged keresne

Életed mobil telefonján.

 

Te boldogan vennéd fel, ezer örömmel

De arcodról a mosoly hamar lefagy

Ugyanaz a hang, mire oly régen emlékszel

Múltad az, ki neked üzenetet hagy.

 

Múltadat, egyszer viszont kell, hogy lásd

Mikor majd önnön jövődbe nézel

Mert a múltad lesz az, ami a mád

S te magad leszel az a jövőben, amit akkor érzel,

Ha egy napon a múltad telefonál.

 

Árva madár

 

Szomorú kék madár odafent a levegőben,

Keresi helyét, s nem leli a világban

Magából minden érzését szétszórná odafent,

De nem akarja, hogy sajnálja mind, aki látja.

 

Volt már ezer otthona, megnyugodni mégsem tudott

S most csak van, mert már ez nem élet

Eszik, iszik lélegzik, s repül

Csak néhány boldog pillanat mi neki jutott

 

Hegyeken, pusztaságban s túl ezer határon

Nem talált egy nyugodt békés szigetet

Hol végre eldobhatja minden emlékét

S újra kezdheti az életet

 

Szeret, ő s talán ebbe pusztul bele

Reménykedik, elbukik s eddig még felállt

De már ereje fogytán, s nem veszik észre

Hogy már csak néhányat ver szárnya talán.

 

Egy végső menedéket keres magának,

Hol békés az élet s boldog lehet

Mégis még harcol a világgal s magával

Próbálja legyőzni a dühöngő szelet.

 

Gyönyörű madár az égbolton odafent,

Így véli, ki két szemével látja

Gyenge madár ki szeretetre vágyik

Tudja jól, ki szívével vizsgálja.

 

Adj neki erőt, te, aki megalkottad őt,

S gyöngéd karjaiddal legyél támasza,

Mutasd meg neki, hogy vár rá még szebb jövő,

Mutasd meg néki, hogy merre van a haza.

 

 

 Széllel szemben


Széllel szemben indultam utamra,
míg téged körbe ölelt a szellő,
keserves lépteim  vittek harcról-harcra,
míg mosolygott annyi szembejövő.

Téged felemelt az örvény
és átrepített a lövészárkok fölött
s letett ott, hol gyönyörű az ösvény
a béke és boldogság között.

Vidáman mosolyogtál rám,
mintha élni gyerekjáték lenne,
míg én keservesen zokogtam,
a széltől menedéket keresve.

Nem értetted akkor sem, ma sem,
 miért burkolódzok könnyekbe,
de ugyanezt történt  volna kedvesem,
ha te jöttél volna a széllel szembe.

Ezer homoszem volt az,
mit  a szél a szemembe sodort,
 akkor nekem az jelentett vígaszt,
ha egy percre szívből zokogni hagyott.

Láttál engem, s én láttalak téged,
de életünk más irányba futott,
szemben egymással jártuk az utunkat,
mert nekünk ez a szerep jutott.

Keservesen, sokszor bukva,
emberként érkeztem hozzád,
te vidáman, könnyedén,
mesékben élve léptél mellém,
s nem tudtam, el neked ezt,
hogyan is mondhatnám,
te háttal a szélviharnak,
míg széllel szemben én.

És akkor egy percre megált a lét,
egymás mellé értünk,
s te a szemembe néztél.
És akkor úgy, mint te
 szerettem élni,
és akkor tudtam
és mertem is remélni,
 hogy egyszer véget ér a harc
és akkor szemben a széllel
volt egy hátra arc.

Bár talán most életem
a rossz irányba tart,
de mi van, ha most járok a jó úton,
s egy próba volt, hogy utamon az élet
széllel szemben indítson.
Most felkap a szél és óriás lábakon járat,
megtanított hogyan építsek
ezer homokszemből rejtek adó várat.
Talán most járok ott, hol van a jó irány,
s csak egyet sajnálok,
hogy kedvesem most egymás mellett sétálhatnánk,
ha akkor te is, nem fordulsz meg oly bután.

Koldus és királylány

 

Különös történet ez,
túl hetedhét határon.
Egy koldusról, s hercegnőről,
Kiknek nevét fel nem tárom.


Bolond ifjak hitték, szerelemük ereje
Elég, még ha az egész világgal száll harcba ellene.

Ne légy bolond mondta mind,
Ki hallotta e történetet,
S gondolták ez valami vicc,
Mert koldus királylánnyal
-míg világ a világ-
párban nem lehet.

 

Néhány boldog nap, csupán ennyi,
Mi zsoldként nekik jutott,
S hitük, hogy ők tudnak kivételek lenni,
Az idő nyomán porba hullott.

 

Néhány emlék Csodaországban,
Hol mindent szabad volt remélni,
Egy különös hely a világban,
Hol nem lehet örökké élni.

 

Megható mese lenne ez,
Ha igaz volna a szó,
Mi annyi csoda között,
Mocsoknak mutatja a valót.

 

Nem volt ez szerelem,
Csupán csak dac a valóval,
A királylány rettentette országát,
Egy jött-ment csalóval.

 

Eljött egyszer aztán a nap,
S a komédiának vége lett,
S itt szakadt el a lap,
Hol a jött-ment csaló könnyekkel zárta a történetet.

 

 

 

Szakítás

 

És elengedtük egymás kezét,
Némán, csendben, szótlanul,
Mintha még hallanánk, azt lágy zenét,
Melyet, hittük, az élet nekünk dalol.

 

És elengedtük a közös jövőt,
Mit együtt szőttünk boldogan,
Külön vívjuk meg harcunk, a következőt,
Egymás nélkül mindet mi hátra van.

 

És elengedtük egymás arcát,
Mit emlékeinkben megőrizünk,
Ha érzi szívünk szerelmünk kudarcát,
Álmainkban csak a jóra emlékezünk.

 

És elengedtük szívünk egy darabját,
Mely nem hagyott mást bennünk csak űrt,
Mit éreznek a küzdők mikor feladják,
S mint kiket az élet maga alá gyűrt.

 

És elengedtük boldogságunk zálogát,
Mit most az élet kegyetlenül visszavett,
S most keresnünk kell egy új hazát,
Melyet szerelmünk az mi otthonná tett.

 

És elengedtük egymást fájón, keserédesen,
Búcsút vettünk mint két jó ismerős,
Megköszönve az emléket, mi átkísér az életen,
S megtanít a magányban, hogy legyek erős.

 

 Újrakezdés...

 

Kezdjük újra, mintha kaptunk volna egy esélyt,
Kezdjük újra feledve múltunk minden kételyét,
Kezdjük újra, remélve, hogy boldog vége lesz,
Újra és újra kezdeni, életünk értelme ez.

 

Elengedtük egymást, most mégis egymás után kapunk,
Remélve, hogy a múlt árnyától megszabadul holnapunk,
Most újra kezdjük s reméljük feladni még egyszer nem, kell,
Feledve a rosszat, újra kezdjük az első szerelemmel.

 

 

 

Keserédes szerelem

 

És újra ünnepel e boldogtalan világ.
A szerelem kap szenvedés szülte koronát.
Mindenki eljött s a legjobb ruháját vette fel,
Minden arcot tökéletes smink takar el.
E szent érzést megtisztelve,
Feledjük, hogy nincs hozzánk kegyelme.


Közeledben vagyok, mégis reád vágyik szívem,
Gyűlölöm, hogy változunk, mint bárki e tökéletlen színen.

Hangom sírástól csuklik, félelemtől remeg,
Mikor egy világ előtt nyújtassz táncra hívó kezet.

Annyi szempár köröttünk reánk szegezve,
Annyi ember mögöttünk bután irigykedve.

 

Most először, tán utószor táncolunk víg zenére,
S táncunk után folytatódik szerelmünk vígbús estéje.

Játszanék neked zongorán, szerelmesen énekelve,
De a szó mit először kimondanék, a gyűlöllek, lenne.

 

Zene nélkül rútan hangzana ugye Kedvesem,
Szívem ajkamon csilingelő félhazug üzenete.

Majd éneklek neked, ha az ünnepnek vége,
Szívem összes érzését megkapod.

 

Szorosan eléd állva, szemedbe nézve,
Ha egyszer a parketten már csak ketten maradunk.

Táncolni, énekelni, színlelni Kedvesem,
Csak játszani szerelmes önmagunk örömmel s keserédesen.

 

Mikor a kopott parkettán csak két szék maradt,
Ülj le, s míg mesélek, helyezd kényelembe magad.

Az asztalon egy féligtelt üres borospohár,
Ideje megülnünk keserédes szerelmünk torát.

 

Részeg vagyok, szerelmed az mi megrészegít,
S mikor félve a pohár után nyúlok,
Remélve, érzed te is a tüzet mi engem hevít.
S ekkor úgy, mint először a kezemet megfogod.

 

Most csak ülünk az asztalnál szótlanul, szemből olvas a szem,
Én tudom, s te is tudod Kedvesem:
"Nincs, más mi lenne oly keserűn édes,
S édesen keserű, mint a Szerelem!"

 

 

 

 

Életmadár

 

Színes madár, törékeny,
Repkedett az felhők között.
Célja, hogy néha emberek közé érjen,
Mint ha tornádó dobta volna,
Fáradtan, komikusan, szerencsétlen,
Úgy érkezett meg, s a földnek ütközött.

 

Port kavar és riadalmat, akaratlan.
Kérdőn pislogott míg egy emberi kéz,
Felemelte, rámosolygott, megnyugtatta,
Győzködte a madárt s önmagát, hogy nincsen semmi vész.

 

Teltek a napok s az órák
Madár s ember társak lettek,
Nem volt kettejük közt fájdalom s csalódás,
Letűnt múljukból lassan mindent elfeledtek.

 

Hogy miért találkozott egyszer,
Két oly különböző világ,
Ez volt a kérdés mit senki nem tett fel,
Míg egy napon indulni készült a madár…

 

Talán véletlen volt, talán maga a csoda,
Egy madár, ki embert élni tanított,
Talán nem tudjuk meg soha,
Mily kéz, mi egy gyönge madarat földhöz dobott..

 

Talán nem volt véletlen, hogy a madár,
Egyetlen mondatot hagyott nekem:
"Csak megvártam míg őszinte szívből mosolyogsz,
S most világgá megyek!

 

 

 

És megállt a világ!

Sok ezer éve, az elején, megállt a világ,
Talán el sem kezdődött igazán. 
Most csak van, mozdulatlan áll,
mint téli gyermek az első tavaszán.

Megszűnt a világ létezni akkor,
Mikor a gonosz először hazudott,
Most hűséges, mozdulatlan áll,
Míg ezért jogos jussot nem kapott.

Megállt a világ, vele minden ember
Mert úgy alszik el, ahogy reggel felkel. 
Vele áll az élet s vele minden ígéret,
Míg ki vár végignézi, ahogy jön az ítélet.

Megállt a világ, vele minden pillanat,
Az idő mi mutatja, mi az örökkéből hátra van. 
Vele áll egy régi óra, a lelkiismeret,
Minek szíved, csak mozdulatlan mutatója lehet.

Megállt a világ, vele minden mi körötte van,
Milliárd csillag, s tanúként a Hold és a Nap. 
Vele áll, minden rajta kívül,
S ki mozdulni tud, adja boldogan hírül.

Te azért élhetsz, 
mert megállt a világ.
S talán te is végignézed, 
Milyen lesz az elindulás.

 

 

Sakk

Sétálunk ki s be egymás életéből,
Lépteink nyomán világ omlik s egy másik épül.
Fogalmunk sincs egyes lépésünk milyen ostoba, 
Mert nincs bátorságunk visszanézni, soha.

Akárcsak egy sakktáblán a játék hevében,
Leírunk mindent veszteségnek egymás életében.
Ahogy telik az idő, lassan megváltozunk,
Elfogadjuk, hogy csak egy ócska táblán játszhatunk.

Az élet fekete- fehér kockái között,
Vívjuk csatáink, s mindig másnak öltözünk.
Így lesz futó, király vagy bástya,
Az ki gyalogként érkezett erre a világra.

Kegyetlenül törünk, mindig csak előre,
Bástyaként mindent tiporunk, nem gondolva a jövőre.

Soha nem mérlegelve, hogy mindennek ára van.
Futóként rohanunk meghalni, de még koporsónk zárva van.

Erőnk teljében paripaként ugrálunk világról- világra,
Míg egy napon a földön ébredünk, szenvedő lókén kinek törött élete s a lába.

Királyként alázunk mindent e világon,
S ha az élet mattot ad, már nincs erőnk felállunk.

Ki királynőként akarja élni az életét,
Tíz körömmel kell szorítsa az erőt s a reményt
Egy nap ráébred majd, hogy feláldozható,
Bárki odaadja, mikor érzi, hogy sakk- matt várható.

Gyalognak maradni keresztül egy életen,
Játszmát kezdeni s nevetni a végzeten,
A küzdés maga ez, de kárpótol az élet,
Egy játszma alatt a gyalog bármely kockára léphet.

A sakkban talán a leszomorúbb dolog,
Kimondva hallani: " Ugyan csak egy gyalog!"
Hiszen ha a játszma véget ér, s az Élet álomra szenderül,
Sötét gyalog, fehér király ugyanoda kerül.

 

 

Kirakatszerelem

 

Egy kirakatban árult szerelem
Minden este ellopja tekintetem,
Tán senkinek nem tűnik fel, csak nekem,
Kirakatok, éjjelek, "csak" szerelem.

 

Hosszasan nézem a furcsa kirakatot,
Lámpák fénye gyúl, hol eddig a nap ragyogott.
S bámulva ki önmagamból, a sok közül csak egy vagyok,
Kit a szerelem a kirakatban magával ragadott.

 

Mi jó is volna hűvös téli éjjelen,
Összebújni, álmodozni, nevetni az életen.
Őszintén szeretni, annyi átkon keresztül,
Kacsintgatni, játszadozni, s mindent hinni szentül.

 

Hogy melengethet szívet ennyire e földi csoda?
Hogy bocsáthat bárki is szerelmet áruba?
Miféle adománya ez az égnek?
S mily nagy árat kérnek érte cserébe?

 

Ki szeretett már tudja jól,
Szerető szív búst s vidámat egyformán dalol.
Miként melenget egy ölelés, tőled Kedvesem,
Fázva remegek utána e hideg világban keservesen.

 

Itt állok a kirakat előtt, reád várva,
Mely rég üres és elhagyott,
Önmagam tükrével szemben állva,
Kirakat szerelem...fejezd be a mondatom.

 

 

 

 

Árnyékszerelem

 

Holdvilágos éjszaka volt,
Én csak álltam a lépcső tetején,
Érezni akartam, ahogy simogat a Hold,
Borzongatva, szeretőn úgy mint Kedves a Kedvesét.

 

Sokáig álltam, míg egy pillanat alatt,
Árnyékom tőlem hirtelen elszaladt,
Talán a Holdvilág művelt csodát,
Árnyékom útnak indult, s életre kelt egy másik világ.

 

Szaladt a lépcsőn lefelé,
Némán, sebesen,
Táncolt a fordulókban,
Majd, hogy kövessem, intett Nekem.

 

Keresztül az utcán,
Sok-sok sarkon át,
Árnyékom szökdécseld, ugrált,
-tanúm a Hold- fejére állt a világ.

 

Egy boldogan világgá ment árnyékot követtem,
Önmagam voltam egy éjjel, önfeledten,
Árnyékom élte, mit én szívembe temettem,
Szárnyalni engedtem hű tárasam, helyettem.

 

Játékosan magához intett,
Aztán újra elszaladt,
Mintha megszűnt volna körötte minden,
Izgágán topogott, mint kinek randevúja van.

 

Egy ház sötét aljában megálltam,
S csak néztem vajon kire vár,
Egy másik árnyék karjába szaladt,
-tied volt az árnyék-
S te voltál, ki mellettem áll.

 

Reád néztem -tanúm a Hold-
S te valódi, hús-vér voltál Kedvesem,
Két elszaladt árnyék, boldog és bolond,
Ez a mi szerelmünk, egy holdvilágos éjjelen.

 

 

 

 

 

Történet a női hűség szobráról 

 

Emlékszem, egy hűvös őszi délután,
Különös történetet mesélt anyám,
Egy könnyes szemű nő szobráról, ki messze tekint,
S így minden női szívet, szerelmet óvatosságra int.

 

Mondják egyszer szeretett éltében,
De szerelméért nagy volt az ár, 
Mert az Idő bosszút állt mérgében,
S elválasztott egymástól egy ifjú párt.

 

Mondják, elment hűtlenül szerelme,
S érte könnyes két szeme,
Mindenét ellopta s elvitte messze,
Mert csaló volt, koszos kis hercege.


Mások tudni vélik, hogy a nő volt, ki csalt,
S szégyenében, hogy felszarvazták a férfi elinalt.

Találgatják él-e még s milyen honban a vágy, 
Hogy szoborrá vált érte egy szerelmes lány.


Talán az Idő vitte messze tőle párját,
Kővé dermesztve szeme könnyeit, s szíve királyságát.

Anyám mondta: „Ne légy bolond leányom!
Ha reád nézek, szemedben azt a szobrot látom.


Kővé mered mind, ki szívének szabadságot enged,
Szoborként intenek búcsút asszonyok, s szerelmek.”

Még mindig látom magam előtt,
A poros út másik oldalán,
Gyermekként sokszor csodáltam őt,
S próbáltam megfejteni éltét, mint egy talányt.

 

Női szobor, mi a távolba mered...
Szeme könnyes...arca bánatos...”
Soroltam magamban iskolába menet, 
Míg egy nap elhittem a varázslatot.

 

Talán nem búcsúzóul nézett messze,
Hanem közeledő párját szerelmesen leste,
Tán szemeiben öröm könnyek, s nem is bánatos,
Csupán jövőjére gondolt, s szerelméért hálát adott.

 

Ma egész nap ez járt a fejembe,
Oly régen volt, az a bizonyos őszi este,
Elindultam múltamban megkeresni, azt a szobrot,
kerestem a régi helyén, de hűlt helye volt ott. 
Kérdezgettem mindenkit mit tud róla,
Kacagva mondták, látják itt sétálgatni hébe-hóba.

De én tudtam, én láttam, én reméltem,
A szobrot ki hűségesen, évek óta vár,


S mikor gyermekkorom poros útjára léptem,
Egy szobrot láttam életre kelni, mint csodát.

Egy női alak sétált felém,
Majd szólt csendesen: „Köszönöm! 
Te túlláttál azon a szobron, 
minek évek óta öltözöm.

 

Mi beszélgettünk mindenről, 
mígnem ütött az óra,
S ő elindult a poros úton, 
szoborként térni nyugovóra.

 

Már távol volt tőlem,
Mikor eszembe jutott,
A kérdés, amiért itt vagyok,
Gyorsan utána futok.

 

Vársz vagy búcsúzol?.- kérdeztem Tőle.
Válasz helyett üzenetet írt a talpkőre,
„Ne nézz vissza soha, mindig csak előre,
Mert a legnehezebb feladatot bízták a Nőre:
Tanulj meg búcsúzni úgy, hogy valamire vársz,
De mindig tudj úgy várni, hogy ismered a búcsú szavát.

 

 

 

Tündérszerelem 

 

Nem hívásra érkezett, e Földre szíve hozta,
Sietve annyi világon keresztül.
Egykoron mikor e Földet magára hagyta,
Soha vissza nem tér, hitte szentül.

 

Most egy megtört embert látott,
Széttört álmokat s egy kártyavár világot,
Kezét fogva erőt adott és reményt,
Az idő telt, s az Ember újra kezdte életét.

 

Örök szabály Tündérhonban,
Embert meg nem szeretünk,
Mert csalatva lesz bármely szív,
Mely érzi, hogy szeret az Ember hűtlenül.

 

Éltét veszti a Tünde, ki valakit megszeret,
Kinek a földi világba segíteni sietett,
Mindent kérhet egy emberi lény,
Mit egy tünde meg tehet,
Csak szívét nem, s szerelmét, 
Mint nem formál az értelem.

 

Hibázott vagy sem, ítélje más,
Nem vagyok én több, 
Csak egyszerű krónikás,
Megszerette az Embert, 
Kinek küzdeni segített,
-s mikor már tündérként idegen volt e Földön-
Összetört szívvel haza ment.

 

De már nem találja a helyét
Végtelen s örök Tündérhazában,
Tündérnek túl emberi, 
Embernek túl más a földi világban. 
Ő maga bár tündér, szíve emberi lett,
Amikor egy földi halandót,
A maga valójában megszeretett.

 

Otthona most minden, hol van még szeretet.
Egyet szeretett mind helyett, most mindet egy helyett,
Tündérhon s a Föld között valakire vár,
Szíve vissza e Földre, lelke Tündérhonba vágy.