Tóték, avagy terítéken a kegyetlen valóság! ( búcsú a Nemzeti Színház évadától)

2015.06.03 21:52

 


Szögezzük le az elején, hogy az egész színházi évad alatt nem háborodtam fel annyira mint a tegnapi előadás során, de nem a színészeken, hanem a nézőkön. Tisztelet a kivételnek de egy meghajlás után úgy özönlöttek ki az emberek, mintha perceken belül indulna az utolsó villamos ami bejön a városközpontban, pedig még csak fél 6 volt. Vagy mintha a színház ajtajait bezárnák egy percen belül és csak szeptember közepén az új évad kezdetekor nyitnák ki. A sor szélén ülve legszívesebben nem engedtem volna ki azokat akik elrohanni akartak, és el is rohantak. Tisztelet a kivételnek a mai Tóték közönsége illemtelen és hálátlan volt.
Bevallom a színészeken már látszott a fáradtság, de egy ilyen évad után a mai teljesítményük magasan felülmúlta azt amit én vártam.
De, hogy a lényegre térjek... Az évadban először bal oldalra ültem a balkonon. Már amikor még csak szivárogtak befelé a nézők Tótné, már szorgoskodott a színpadon, majd megjelent Gyuri a postás, akit Rácz József alakított, az ő mondata volt a nyitány. Számomra a legkedvesebb mondat is az ő szájából hangzott el: " Jó tudni, hogy egy félhülye, nem egészen hülye".
A darabban fellelhetőek voltak az úgynevezett tipikus régi magyar falusi ismertetők: muskàtli, szódásszifon, pottyantós wc, gólyafészek a közelben. Ahogy a tipikus karakterek is megjelentek: a postás, a pap, a prosti, az orvos, a mintacsalád( nyugodt, csendes apa; határozott anya; szàrnyát bontogató gyermek) , és természetesen nem hiányozhat a lökött bagázs.
Az első felvonás kicsit fáradtra sikerült, a modern fényképekkel díszített vászonfal túlságosan leszűkítette a teret, ami számomra zsúfolttá tette a színpadot. Még szerencse, hogy ez a vászonfüggöny elkerült onnan, és abban a pillanatban kinyílt a tér. A felvonás számomra legviccesebb pillanat az volt, amikor a kedves tábornok lelőtte pisztolyával Tóth Lajos fejéről a sisakot. Egyszerű színházi trükk, gondolom én, de ahogy az a sisak repült az elképesztő volt.
Van egy furcsa szokásom, miszerint minden szünetben bent maradok. Miért? Nem vagyok hajlandó azt a világot amibe az előadás által belecsöppentem, elhagyni, akár tíz percre is. Szerintem szünet illúzióromboló egy előadásban. A tegnapi előadás szünetében a szereplők néha-néha megjelentek a színpadon, marasztalva ezzel a történetet. Rendet raktak, és adták önmagukat vagyis a karaktert amit játszottak.
A második felvonás egyértelműen legviccesebb pillanata az volt, amikor Edit odacsipeszelte a férje szemet, hogy nyitva tudja tartani. Az orvos karaktere ez esetben kicsit hóbortosabbra sikerült mint kellett volna. Őrkény kétféle karaktert is adott az orvosnak, de egyikük sem volt félnótás. Az, hogy a darabban azért kellett ezt a szerepet öltenie, hogy tompítsa a mondanivalója súlyosságát, azt már csak a rendező tudja. Visszatérve a darabhoz:a Lajkó Félix egyveleg, és a hétköznapokból is ismert nóták, például a János bácsi a csatabán közelebb hozták napjainkhoz a történetet, hiszen akár tetszik akár nem olyan örök érvényű igazságokat fogalmazott meg a darab, melyek soha nem lesznek idejét múltak. Mindig lesznek olyan emberek, mint Gyurika aki vigyáz az emberekre, nehogy összekuszálódjon az életük.
Nehéz szívvel jöttem el tegnap a színházból, olyan méltatlannak éreztem az egész helyzetet. Én bocsánatot nem kérhetek a színészektől, a nézők viselkedéséért, csupán annyit mondhatok búcsúzva a Nemzeti Színház 2014/2015-ös évadától: Szép volt fiúk!