Utolsó a villanyt, a gyermekkori barátságok emlékére

Utolsó a villanyt, a gyermekkori barátságok emlékére

És ott ültünk mind fiatal suhancok s bámultuk a naprendszer csillagait. Próbáltuk kivenni a Göncöl szekeret, de mindegyikünk máshol látta felfedezni, s egy hatalmas vitába torkollott, hogy tulajdon képen hogyan is kellene kinéznie egy szekérnek. Még egy papír és ceruza is előkerült s egy gyors skicc után próbáltuk forgatni, hol a nyakunkat hol a lapot, de sehogy sem találtuk meg, így feladtuk s leültünk sorban a padokhoz, mint minden szombat este évek óta. Mindenki ott volt. Tulajdon képen nem is tudtuk, hogy mi tudunk e létezni egymás nélkül, mert sohasem próbáltuk ki. Ősidők óta ismertük egymás s minden csínyben vallottuk, egy mindenkiért. Kölyökkori buta barátság volt. Kalandok, utazások, beszélgetések, tervek-és álmok szövögetése az életről. Sohasem gondoltunk arra, hogy lesz olyan, hogy a mi már nem lesz mi, hanem te és én és ő és jön majd valaki új és akkor nekünk ők lesznek, de nekik önmaguk lesznek a mi. Akkoriban elég volt, hogy sötétedésre haza kellett volna érni, de mi még látni akartuk a csillagokat. Fiatalok voltunk előttünk állt az élet, mi mégis, amolyan rozoga padokon ülve össze-vissza merengtünk mindenen. Biztos tudják miféle az a rozoga pad. Olyan, aminek, ha az egyik végéről feláll valaki, akkor a másik végéről egy másik a földre huppan. Évekig ültünk azokon a padokon míg egy nap valaki felállt és elment, és nem jött vissza többé.  Azt mondják felnőtt s elkezdte a nagybetűs életet. Emlékszem azon a napon senki nem vitázott, hogy melyik a kis és melyik a nagy Göncöl csak bámultuk az eget, mintha az évek alatt elég bölccsé ültük volna magunkat, hogy nemcsak a Göncölszekeret de mindegyik csillagképet pontosan ismerjünk. Egyesével álltak fel és tűntek el. Küldtek képeslapot boldogabb helyekről s írtak olyan dolgokról, amelyekről mi a szabad ég alatt álmodni sem mertünk. Így könnyebb volt elviselni a hiányukat, s a tényt, hogy elhagytak minket.

Most itt fekszem a csöndes szobában s egy plafonra ragasztott csillagtérképet bámulok. Hiányzik, hogy valaki megmutassa merre találom azt a nyavalyás Göncöl- szekeret, de mégjobban hiányzik a gyermekkorom. Éjszaka van. A szél fagyosan süvít odakint s mind máshol vagyunk. A csapat kik egykoron egyek voltak a világ különböző pontjain élik az életüket, mert ugyebár ez az élet rendje. Azt hiszem ezt a tényt mindenki elfogadja, kivéve azt, aki utoljára marad csillagokat bámulni. Mellőle mindenki eltűnt csak az a nyavalyás Göncöl szekér maradt ott, s titkon irigyelte is, mert mellőle soha nem tűnt el egyetlen csillagkép sem. Úgy tűnik az élet rendje a csillagokra nem vonatkozik csak a földi halandókra. Éjjel minden ember alszik s álmodik valamit, de én még mindig a csillagtérképet fürkészem remélve, hogy visszatér valami azokból az időkből, de már hiába. Kinézek az ablakon s próbálom elképzelni, hogy valahol a magas ég alatt ők is azt látják, amit én és egy kicsit eszükbe jut, nem kell nagyon, elég egy icike-picikét, hogy eszükbe jusson a boldog gyerekkorunk.

Én maradok még egy kicsit, kopott padokat keresve, csillagokat bámulva, gyermek. Nem akarom, hogy bármi is fájjon, csak csillagokat akarok keresni addig amíg meg nem találom s ha kell soha meg nem találni. Aztán talán egy éjszaka befejezem s már nem bámulom majd a csillagtérképet sem a plafonon, egyszerűen csak annyi hosszú év után odasétálok s lekapcsolom a villanyt. 

Olvass tovább: https://szekelysara.webnode.hu/