Valaki fütyürészett mögöttem. Éppen a mozgólépcső felé tartottam, amikor egy vidám fütyürészésre lettem figyelmes. Végre valaki boldog körülöttem. Hazafelé tartok. Ahogy a trolli megy úgy jutnak eszembe életem eddigi boldog emlékei. Egy táncklubot meglátva eszembe jut az első férfi akivel táncoltam. Nagyon féltem, mert nem tudok táncolni, de néhány lépés után megértettem, milyen könnyű táncolni ha a férfi jól vezet. Aztán eszembe jut ő akinek a lábáta állva jutottam be a szobába, persze lassan lépésről lépésre, csak mert papucs nélkül mentem ki a konyhába.
Aztán továbbmegy a trolli, és elhalad egy ház előtt ahová levelet írtam. A címzettől soha nem kaptam választ, csak a titkárnőjétől. Megkapta a levelem és arra kér, ne írjak többet. Már nem tudom pontosan felidézni mit írtam abban a levélben, de azt tudom és akkor is tudtam, hogy az az utolsó üzenet amit küldhettem. Szókimondó levél lett. De nem bánom, hogy elküldtem...
Életem egyetlen hibáját sem bánom. De tulajdonképpen ki is dönti el, hogy egy tett vagy egy tett hiánya hiba-e vagy sem. Most egyedül vagyok, munka nélkül és elvesztek a céljaim, de egyetlen percet sem bánok amit megéltem, mert vannak emlékeim. Én emlékszem azokra a dolgokra amit mások csak remélnek. Ezért ha könnyes szemmel is de mosollyal az arcomon hallgattam ahogy a mozgólépcsőn valaki fütyürészett mögöttem. Mert életem legszebb pillanata volt.
