Vannak napok…..és ez a mai egy olyan nap! (2016.07.06)

Vannak napok…..és ez a mai egy olyan nap!

Vannak napok, amikor minden viccet félreértenek, minden hibádat felnagyítanak, mindenért számadást követelnek, és minden kedvességed leköpik. Ez egy ilyen nap volt.  Ma volt a sématerápia második napja. Ez egy olyan napi két órás foglalkozás, ahol megtanítanak kezelni a gondolkodásomat és a személyiségemet. Ma megtanultam, hogy egy helyzetre adott reakciónk, nem a helyzetnek szól, hanem a gondolatnak, amit a helyzetről gondolunk. pl. ha meglátunk egy békát visítunk, és nem azért meg ott van a béka, hanem gondolatban már ránk is ugrott és mindenféle ocsmány dolgok történtek velünk, pedig csak egy béka pislogott ránk. Szóval ma eldöntöttem, hogy a puszta tényeket írom le, mert ha nem írom ki magamból, akkor felrobbanok itt és most, pedig most vettem egy hidegzuhanyt.

Napok óta torokgyulladással küszködök, ami iszonyatos, mert nem tudok enni normálisan, éjjel torokfájásra kelek, nappal pedig hányingerre. Szóval ma sem keltem a legjobban. Laza napra számítottam. Egy kis barátomat, aki gyógytornára jár a korházba, én hordom be minden reggel. Elég hisztisek a reggeljeink, de a mai különlegesen az volt. Megkaptam, hogy nevetséges vagyok, idióta, nem próbálom őt felvidítani, nem vagyok vicces, soha többé nem akar látni, és el fog szökni a korházból, hogy én kapjak vagy húsz év börtönt…. Nem volt szívem egyik reggel sem otthagyni, így amíg nem kellett dolgoznom menni, ott maradtam vele. De ma annyira bántóak voltak, amiket mondott, hogy kiültem a folyosóra miután elköszöntem tőle.

Mivel a főnököm már küldött pár e-mailt, elkezdtem azokat feldolgozni. A magam lendületével és vidámságával vetettem bele magam a munkába, és egy megrendelési táblázat készítésébe. Időközben el kellett mennem a terápiára, ahol sokszor jutottak eszembe történetek az életemből, és ez kicsit felkavart. Mikor véget ért a terápia írtam a főnökömnek, egy mondatára idézem: „Megcsinältad Spuncert. sztem jol tetted ”

 A magam módján így örültem. Természetesen én is tudom, hogy nem így írjuk le Bud Spencer nevét, amit meg is kaptam, idézem: „Írjunk helyesen!” Na a reggeli után és miután nem érzem, hogy annyira megbecsülné a munkámat elszakadt a cérna. Legszívesebben ott és akkor felmondtam volna, amikor megkaptam, hogy nem egy barátom hanem a főnököm, és ez nem barátság, hanem munka. Nem tudtam mit írni, csak, hogy eddig minden főnököm a barátom volt. Soha nem tudtam úgy dolgozni, ha nem becsülik meg a munkámat. Aki megbecsült, azzal mindig jóban voltunk magánemberként is. A mai nem az első ilyen volt. A minap küldtem a főnöknek egy videót, hogyan hímzi a gép az áltata tervezett ruhákat. Mire a válasz: Szuper! De teljesen felesleges! Nem azért kapod a fizetésed, hogy egy gép mellett állj! Nálam emberileg itt ment el a dolog. Talán a  legrosszabb csalódni valakiben, akire addig felnéztél, és akitől nem vártad. Emberileg rohadtul esik, hogy szívem lelkem beleteszem a munkámba és dícséretet nem kapok, csak szidást, ha valahogy nem úgy mondok, ahogy azt kell, vagy ne adj isten megpróbálok önmagam lenni, amikor dolgozok és kedves lenni és barátkozni a főnökömmel…. Minden este amikor hazaérek gondosan készülök a másnapi munkára. Nemrég említette a főnök, hogy fel kellene írni a rendeléseket egy papírra, és, hogy kellenének tollak az ún. „irodánkba”. Nagy gondosan készítettem egy dossziét, amit telefonálás közben félredobott, hogy nem kell neki. A tolltartót amit elkészítettem, gondosan összeválogatva a saját tollaimból, egyszeren lereagálta: Be kell vinni a lomokat….. Lom. Talán ezt érzem ha a munkámra gondolok, és arról, hogy mennyit érhet a főnökömnek.

Csak néhány billentyű lett volna leírni, hogy felmondok mégsem voltam elég bátor hozzá, vagy talán túl felnőtt voltam hozzá. A beszállítókkal nagyon jó kapcsolatban vagyok és szeretek velük beszélgetni. Most a verseskötetemre gyűjtök így kell a pénz, és szeretem amit csinálok. Ezek az indokok voltak bennem, amiért nem írtam le ezt a bizonyos szót. Nem akarom cserben hagyni a főnököt, bár azt hiszem ő felém ezt már megtette.

Hazaérve próbáltam aludni egy kicsit, miután lebeszéltem a délutáni munkámat a hímzőnél és a textilnyomdában. A telefonra riadtam szörnyű torokfájdalommal és hányingerrel. De gondoltam sebaj, majd most megmutatom a főnöknek. Mivel a hímzők bele se kezdtek a munkába így a textilnyomtatást is le kellett mondanom. Majd bementem az „irodába” és mindent felkutattam egy olyan karkötőért, amit mivel nem tudom kezelni a pénztárgépet, blokk hiányában nem tudtam feladni a postán. A nagy kutatásban, és mialatt próbáltam rendet csinálni úgy megszédültem, hogy majd össze estem. Aztán elgondolkodtam, hogy miért is csinálom ezt az egészet. Hazaérve anya elég szúrósan nézett rám, mert nem mosogattam el. Egyszerűen nincs erőm semmihez most. De jó hírem van. Újra tudok sírni. Amióta a cikket írom potyognak a könnyeim. Ma egy gyermek, egy felnőtt férfi úgy gázolt át a szívemen, hogy közölték, az én hibám… Hogy holnap mi lesz, nem tudom. Ahogy azt sem, hogy amikor megérkezik a nyaralásból a főnököm mi lesz az első szavam hozzá, a felmondok vagy a sajnálom, vagy esetleg mindkettő egyszerre.

A napom egyetlen vidám pillanatát egy fiatalember szerezte, akiről már írtam, és akivel néha beszélgetek. Annyira olvastam a tőle kapott üzenetet, hogy hamarabb száltam le a trolliról, és ezt megírtam neki. Akárhogy alakult is ez a mai nap, ez a vidám pillanat segít, hogy bármi legyen is a főnökömmel és azzal a kisemberrel, aki számomra iszonyatos dolgokat mondott nekem akár akarva akár akaratlanul, ma is elmondhassam, hogy volt miért felkelni.

Én: most rossz helyen szálltam le a trollirol miattad

Lacika: de legalább jó városban vagy?

Én: Igen azt hiszem valami passportot mondogat egy kis kínai . igen ez a józsefvárosi . Ez rimelt is