Véletlenül haltam meg

Véletlenül haltam meg. Nem kapnék Darwin-díjat de abba haltam bele, hogy valaki rálépett a lábamra. Hadd meséljem el az én történetem. Az aznapomat, s a dolgok értelmetlenségének az érthető okát.

Az egész ott kezdődött, hogy két éve ültem munka nélkül egy irodában. S azzal töltöttem az időt, hogy sajnáljam magam. Ebben profi vagyok. Igazából annyiféle diagnózisom van, hogy az ABC összes betűje majdhogynem kijön, ha összerakom az angol rövidítéseket. Szóval a napom abból állt, hogy fogtam a kutyát s bejöttem dolgozni, leültem 7:00-kor a géphez s nem álltam fel 15:00-ig s közben csak bámultam a monitort vagy híreket olvastam. Két éve minden nap ’meghaltam’ egy kicsit, de nem ebbe haltam bele. Szeretem a szójátékokat játszani az igekötőkkel s a többjelentésű szavakkal. Meghalni, belehalni, kihalni, elhalni. Aztán ezt tanulja meg, aki magyarul akar tudni. Mert ugyan kevés anyanyelvű ember veszi észre, hogy mi a különbség a hallhatatlan és a halhatatlan ember között.

 Na jó kicsit csúsztattam a 7 és 15 órával. Minden nap úgy keltem, hogy verejtékben úszom vagy ha úgy tetszik, ahogy az egyik barátom mondaná, a vízágyban. S mintha összevertek volna úgy éreztem reggelente magam, egy rémálom után. S így igyekeztem minél hamarabb beérni, de sokszor késtem el, talán többször is, mint ami tolerálható. Jobb napokon volt egy-két barátom, akivel tudtam beszélni, de senki nem ért rá 8 órán keresztül chatelni. Mert ugyebár tudjuk, hogy a normális emberek dolgoznak és nem csak bejárnak egy munkahelyre. Egy csepp a pohárban.

Minden nap elvileg 14:59-kor de általában pontatlanul érkezik a villamos. Én mint aki helyesen végeztem dolgomat elindulok. ( Itt a szerző eredetileg a jól végezte dolgát szófordulatra épít, de egy barátja előtt tisztelegve úgy használja, ahogy ő.) Hazafelé menet tervezgettem, hogy elkezdek egynovellát, de csak néhány sor lett készen belőle: . „Telnek a napok, hetek, hónapok. S mi ugyanazzal a villamossal járunk. Ismerős arcok már, de neveket nem tudunk. S egy napon majd megöregszünk s néha álmodunk még majd azzal a villamossal. Régen volt, de mit megadnánk azért, hogy visszahozzuk azt a villamost. Vagy ott van a szomszéd srác a boltból, régi osztálytársak, szomszédok, kollégák, a postás. Mindenki, aki része az életnek. Bárcsak tudnám hány ember megy keresztül az életünkben.” Általában siralmas hangulatú novellákat írok. Sírni lehet rajta. Erre mondja az egyik barátom, hogy ha a röhögéstől sírós, akkor jó. Egy csepp a pohárban.

Leszállva a villamosról bementem a boltba, ahol Beni dolgozott. Mindig is szimpatikus volt, de soha nem mondtam el neki. Aztán már költözünk is, és én sohasem fogom őt újra látni, mint ahogy annyi embert az életemből, akikkel néha még álmodok, de nem tudom hol vannak a világban, élnek-e még. Mondjuk nem miért akarok mindenkit eltemetni, mikor az emberek élnek 70-80 évet, és az én legidősebb kollégáim is csak 65 körül járhatnak most. De talán azért, mert megszoktam, hogy hamar halnak körülöttem. Túl sok barátom halt meg fiatalon, azt mondták, hogy ezért ne barátkozzak a pszichiátrián. Talán igazuk volt. Persze az életbölcsességet mindig osztogatja valaki a munkahelyen, így tudtam meg, mintha magamtól nem jöttem volna rá, hogy minél idősebb valaki annál több ember veszít el maga körül.  Egy csepp a pohárban.

No de ne legyek szentimentális. Szóval vettem sütit a boltban. Anyám mindig azt mondja, hogy ezért hízom el, de nem vette észre, hogy az utóbbi hetekben egyre csak fogytam mert 4 szelet sütin kívül nem egészen ettem mást egy napon. A mai egy felettébb érzelmes nap volt. Mindig is szerettem költözni, de nem a családom nélkül. A gondolat, hogy egyedül leszek teljesen felszabadított és megrémített egyszerre. Az idő délután 4 s én már látom a hangokat is, mert az egyik gyógyszeremet otthon hagytam, megint, mint mindig. Valahogy nem tudom úgy összetenni, hogy jó legyen. Így van, hogy szó szerint zsibbad az agyam, a végtagjaim s minden ingerre, ami ér úgy reagálok, mintha csak akasztani vinnének. Egy csepp a pohárban.

A mai napom egész jó, mert este a barátaimmal találkozom. Mondanám, hogy jó látni, hogy boldogok, de a fene egye meg, mit követtem el, hogy én nyomorul, szerencsétlen és néha úgy érzem, hogy elátkozott vagyok. Nem könnyű szinglinek lenni egy rakat pár között s úgy mosolyogni, minta nem lenne semmi baj. Talán ez volt a baj, hogy sohasem mutattam, hogy baj van. Mert nem szerettem másokat terhelni a gondjaimmal. volt néhány közeli barátom…most gondolkodva inkább mind csak ismerősök voltak… akik néha értették a fejbiccentésemből, hogy megint padlón vagyok, de ez annyira kevés volt. Egy csepp a pohárban.

Az emberek a mozgólépcsőn mind idegesek vagy szomorúak, nem tudom melyik borít ki jobban. A világ fájdalma az arcukon van s mindenki akár valami robotok tapossák ugyanazt a mókuskereket minden nap. Próbálom kitalálni mi jár a fejükben. Sosem fogom megérteni, hogy egészséges fejjel, hogy lehet ennyire végtelenül fásultnak lenni. Én mindent odaadnék ha rend lenne a fejemben s nem kínoznának mindenféle gondolatok. Próbálok mosolyogni, akármilyen kedvem is van de csak hülyének néznek vagy úgy, mint borjú az új kapura. Olyankor érzem, hogy akkor sincs rendben velem valami, ha boldog vagyok, nem csak akkor, amikor szomorú. Legalábbis az ő világukban valami baj van azzal, aki mosolyog uram bocsá’ nevet a mozgólépcsőn és csacsog. Egyszerűen csak félrelöknek annyira sietnek, bár nem értem hova, meghalni? Ma majdnem elsodort az egyik néni a kis „banya tankjával”. Egy csepp a pohárban.

Hazafelé a Rákóczi úton vártam a buszt. Majd szétrobbant már a fejem melyhez hozzájött a turisták hangos nevetése s a forgalom tompítatlan zaja. Az eső szakad s én esernyő nélkül ott álltam s pislogtam, mint hal a szatyorban. Legalább hal lettem volna, kívántam, mert akkor nem érdekelne, hogy vizes leszek. Egy idős hölgy megcsúszott s a karomba kapaszkodva hírtelen a lábamra lépett. Tudom siralmas egy történet és hogy bárki más azt mondaná, hogy csak egy rossz nap, de nekem ez volt az utolsó utáni csepp az életem poharába. A száguldó kocsik hangja most még elviselhetetlenebbnek tűnt, mint valaha. S én csak egy lépést tettem feléjük. A folytatást már nem tudom.

Hát így haltam meg. Amikor mesélik majd azt mondják, hogy valaki rálépett a lábára s ezért kiugrott egy kocsi elé, s valahol igazságuk lesz. (Itt a szerző eredetileg az igazuk lesz szófordulatra épít, de egy barátja előtt tisztelegve úgy használja, ahogy ő.)  De azért bosszant, hogy Darwin díjat nem kapok.