Versekért kattints ide : szekelysara.webnode.hu/versek/

Novellákért kattints ide : szekelysara.webnode.hu/novellak/
Színdarabokért kattints ide : szekelysara.webnode.hu/szindarabok/
Levelekért kattints ide : szekelysara.webnode.hu/levelek/

Minden sebből

kis világom minden sebből vérzik
kis virágok boldog múltam idézik
odafent hetyke felhők látták bizony
hogy egy napon boldog voltam nagyon.

apró szívem minden sebből vérzik,
jól vagy rosszul vagy te lány, kérdik
de hidd a választ már nem igénylik
s nem látják, hogy vérben állok térdig.

ez a világ minden sebből vérzik,
de akarom látni mindennek a végi’t,
s talán akkor kis világom, apró szívem
elmémnek gyógyulni indulást i’zen
 

Mindennapi kenyerünk

Aggódtál már, hogy holnap mit fogsz enni? Ugye nem, mert tudod, hogy odamész a hűtőhöz, kinyitod és ott az étel. De érzed, ha az ételre nézel, hogy mennyire szerencsés vagy!?

Attól függ honnan jössz. Talán vidéken egy eldugott kis faluban nőttél fel, ahol zsíroskenyér lilahagymával volt a reggeli, hagymástészta az ebéd és a vacsora a maradékból állt. Ha így van még akkor is szerencsés vagy.  Valahol semmi nem kerül az asztalra, nem hogy napi háromszor.

Én a szerencsésebbek közé tartoztam, mert mindig volt mit enni. Gyerek fejjel nem volt kérdés, hogy lesz reggeliidő, ebédidő és vacsoraidő. Még ha az zsíros kenyér is volt, vagy egy üres zsömle, akkor is étel került az asztalra. Mégse mindig örültem. Toporzékolni tudtam volna, hogy már megint hagymás tészta, rántottleves vagy „hamis ”gulyásleves. Bizony létezik ez az étel, gulyásleves hús nélkül. Ünnepnap volt, amikor kakaós palacsintát ehettünk.

Óriási szerencsém volt, hogy az iskolában 4 gyerekes családként nagyon olcsón ehettünk, így minden hétköznap tudtam főtt ételt enni iskolaidőben. De mi van azokkal a gyerekekkel, akiknek nincs ennyi testvérük mégis éhesek? (…)

Sajnos nem mindegy ki hova születik. Az osztály társaim között volt a volt polgármester unokája, a jelenlegi polgármester lánya, s „ a mindenki” gyereke, aki nagy tiszteletnek örvendett a faluban (pap, óvónő, tanárnő), az osztály másik fele meg a csibészek voltak, akik erőszakkal akartak túllendülni a szegénységen. S maradtam én a nyeszlett deszka, csontrakéta vagy csontkollekció, ahogyan csúfoltak.

Fájt látnom, hogy az osztálytársaim a májkrémes és zsíros kenyereket a plafonra dobálják, vagy éppen a szekrény tetejére . Édesanyám azt tanította nekem, hogy az étel nem játék. Az étel az élet!

A mélyszegénységről még mindig csak félve beszélnek az emberek és szégyellik, ha erről esik szó. S valljuk be könnyebb elkapcsolni a tévét amikor felkavaró képsorok következnek akár a mélyszegénységet bemutató riportokban. De áldás, hogyha valaki csak múltidőben tud erről mesélni, mert a lakosság nem elhanyagolható része éhesen fekszik le, vagy úgy, hogy a tápanyag, amit bevisz a szervezetébe annyira elég, hogy elvegetáljon vele a következő étkezésig.

Azok, akik szegénységben nőttek fel gyakran rettegnek attól, hogy visszakerülnek oda. Az idő pedig megszépíti az emlékeket. Én jóízűen eszem ma is a rántottlevest, hagymástésztát és a hamisgulyáslevest. De még mindig félek attól, hogy egyszer nem lesz mit ennem. S attól még jobban, hogy egyszer a gyermekeimnek nem tudok majd enni adni. Mert azt hiszem nincs annál nagyobb fájdalom, amikor egy szülő nem tud mit adnia gyermekének, aki a sír az ételért.

Talán a legszomorúbb látvány az után, hogy valaki egyedül eszik az, ha valakinek nincsen egy betevő falatja sem. Mindig is igazságtalannak tartottam, hogy az alapvető életben maradáshoz tartozó dolgokért pénzt kérnek el. A levegő ingyen van (még), vizet egy jószívű vendéglátóstól kaphatunk, de az ételért papírt kérnek.

Mert mi a pénz tulajdonképpen? Egy papír! Felsőbbrendű leszel, ha sok papírt szedsz össze?  Jobb emberré tesz Téged az, hogy neked több papírod van, mint nekem? Kedvesebb leszel, mert van ilyen papírod? Többet érsz majd nálam? Boldogabb leszel, mert van sok papírod? Sok papírral kiválthatod az egészséged s az életed?  Hiba lenne azt gondolni, hogy több, jobb, szebb, bölcsebb vagy bármilyenebb is leszel csak mert sok papírod van.

Gyakran járok egy ingyen konyha felé, ahol sajnos szétdobált kenyereket találni, pedig a kenyér az élet alapja. Nem mindenki becsüli meg azt, amit kap a segítségre induló kézből. De még mindig vannak olyanok, akik hálásak azért a néhány falatért, mely az életet jelentheti nekik. Ilyenkor karácsonykor az emberek adakozni szeretnének. Van, aki kötelességtudatból, mert muszáj s van, aki tényleg segíteni akar, és ritkán vannak olyanok is, akik odaállnak és segíteni az év 365 napjából 366-on! Mindegy mi az indíték, mert mondhatnák, hogy „Fújj, de undorító és képmutató, mert csak akkor ad, ha kötelező” de szíve joga. Adjon. Akármi is az oka szívesen várjuk a támogatásokat!

S mit tegyen az, aki nem tud adni, mert maga is rászorul. Van, hogy már egy ima is elég, mert milliárdok imádkozzák mind a mai napig: „Mindennapi kenyerünket, add meg nekünk ma!

Sára vagyok. 30 éves és író. Mindenekelőtt azonban ember vagyok. Ember, aki máshogy van bekötve mint a többiek : Rajongok a tömegközlekedésért és a BKV-ért. Kedvenc napjaim a hétfők. Szeretek utcai ruhában a kanapén átaludni éjszakákat.Szeretem az üres kifliket. Nem érzem, hogy választanom kellene a kutyák és a macskák között. Egyformán szeretem őket. Szeretek bőrig ázni a szakadó esőben. Táncolok a lépcsőfordulókban és felfelé a lépcsőkön. Szerintem minden embernek este 10-re már az ágyban a helye. Szerencsétlen vagyok de nem cserélnék senkivel. Egy plüssmaci van a zsebembe és azzal játszok egész nap zsebredugott kézzel. Az esetek nagy többségében fogalmam sincs, hogy hívják azt az embert akivel éppen beszélek. Soha nem veszem fel a telefonom ha csörög. Ha valaki nagyon akar valamit úgyis újrahív. Ha bemutatkozom soha nem mondom a vezetéknevemet. A világ legfeleslegesebb dolgának tartom. Nem szeretem a csokit, de a gumicukrot annál inkább. Minden nap eltévedek legalább egyszer. Sosem nézem meg melyik buszra szállok fel. Mindig elveszem a szórólapot, amit az utcán osztogatnak. Szeretem a galambokat, és órákig el tudom őket nézni. Egyszer majdnem megbuktam földrajzból. Mindig megnyomom a leszállásjelzőt a végállomásnál. Sokszor sétálok mezítláb a körúton. Néha hangosan éneklek az utcán. A gyorséttermekbe összecsomagolom az egész tálca tartalmát egyetlen pohárba. Gyűlölöm a zoknit és mindenféle cipőt. Meg tudok fejben oldani egyismeretlenes másodfokú egyenleteket ha az X együtthatója 1. Sára voltam! Vagyis vagyok.. Máshogy bekötve.

Van különbség a magány csendje s az élet csendje között. Az élet csendje egy napsütéses téli nap, amikor tiszta az ég s a tüdőnk megtellik levegővel s rettenetesen vizesek leszünk a kutyánk miatt. Ma a parton ültem s örültem, hogy még itt vannak a hattyúk. Azt mondják, ha jön a tavasz tovább állnak. Csak télre jönne közel az emberhez, hogy túléljék valahogy. Azt hiszem a tél hasonlít legjobban az életre. Van hogy csontig fagysz máskor a kályha mellett iszogatod a meleg kakaódat s a kedvenc költődet olvasod néha szünetet tartva rápillantasz a lábadnál kucorgó bóbiskoló kutyára. Aztán másnap a parton ülve odaszalad s kilöki bármi is legyen a kezedben jelezve hogy ideje élni.

Vannak emlékek, amik fel-felötlenek bennem. Talán hiányzik néhány pillanat, amit megéltem, de talán már a részem. Mind változun

k, s talán az együtt megtett út öröme nem az út hosszában, hanem az emlékekben rejlik. A boldog pillanatok reményt adnak a boldogtalanokban. Mégis emlékezni arra, hogy valaha boldogok voltunk, a legnyomorultabb dolog a világon. Mert amíg a boldog pillanatok emlékeket szülnek, addig az emlékek boldogság helyett csak újabb vágyakat szülnek s időközben döbbenünk rá, hogy minden változik. Így hátrafelé fordulva, előre törve csak pofára esünk.