Versekért kattints ide : szekelysara.webnode.hu/versek/
Novellákért kattints ide : szekelysara.webnode.hu/novellak/
Színdarabokért kattints ide : szekelysara.webnode.hu/szindarabok/
Levelekért kattints ide : szekelysara.webnode.hu/levelek/
És mi elfelejtettünk imádkozni
Nagyapánk szerint a boldogságnak öt titka van. Mid lenne ha holnap csak azod lenne, amiért ma hálát adtál Istennek?- kérdezte mindig nagyapám, kicsit szúrós mégis kiváncsi tekintettel, hogy lássa imádkoztunk-e este lefekvés előtt, ahogyan azt nagymamánk tanította. Nagyapát soha nem láttuk imádkozni, ezért bízta a gyerekek vallásos oktatását a feleségére, aki csupaszív, kedves asszony volt. Nem is értettük, hogyan kerültek egymás mellé. Két teljesen különböző ember, két világ, két lélek, mely látszólag, soha nem lett egy test, ahogyan azt az Írás mondja. De tudja a fene, lehet mi gyerekként láttuk rosszul őket. Felnőttként talán a megbékélés, nyugalom és a majdnem boldog átlagélet volt az övék.
Azért nagyapa szeretett mindig felönteni a garatra, ilyenkor a kukoricásba menekültünk, mert keresett valakit, aki elmegy neki a boltba borért, de nagyanyánk megtiltotta, hogy ezt bármelyikünk is megtegye. Igen, tényleg nem értem, hogy kerültek ők össze. (...) Nagymama vezette a háztartás s egy gyárban dolgzott több műszakban, hogy el tudja látni a családot. Arra nem emlékszem, hogy papa dolgozott-e. Sajnos az emlékek hamarabb megfakulnak, mint az érzések.
Szóval az öt titok....nem emlékszem rájuk. Legalábbis a négy közül dereng valami, de az ötödikre ma is emlékszem. Pedig papa soha nem fejtette ki, nem volt hozzá tanmeséje, mint az első négyhez, se egy története a múltból, mely sok részében kitalált volt. Amire szintén felnőtt fejjel jöttem rá, bár gyerekként is sejtettem, hogy nagyapa nem verekedhetett medvékkel a tajgán, nem napozott a Balaton közepén egy stégen és nem beszélgetett a birodalom fejével, mert csak egy egyszerű munkásember volt, bár ehhez annyit tett hozzá, hogy amikor még fiatal volt.
Hát igen, a felnőttek sok mindent kitalálnak, hogy megnevettessék és csodálatra késztessék a gyerekeket. A minap egy szomorú vagy legyen inkább szégyelős fiúcskát kérdeztem meg, hogy hívják. Láttam, hogy zavarban van. Mondom, engem Bélának hívnak. Elmosolyodott. Mert tudta, hogy egy lányt sem hívnak Bélának. Nevettes meg másokat s magad is nevetni fogsz. Ezt egy önsegítő könyvben olvastam néhány éve, de rájöttem, hogy nagyapa engem sokkal régebben megtaníttott erre, amikor történeteket mesélt a hideg téli estéken a cserépkályha körül. Ő forralt bort kortyolt, mi pedig olcsó málna üdítőt. Én büszke voltam rá, hogy majdnem olyan nagy vagyok, mint nagyapa, aki pont ugyanolyan színű italt ivott, mint én, csak az büdös volt. Igen, a mai napig nem ittam csupán egy korty bort, de rá kellett jönnöm, hogy a bor szeretetében nem nagyapára ütöttem.
Azt hiszem a régi öregek tudtak valamit az életről, a boldogsáról és az emberségről valamint a méltóságos életről és halálról. Nagyapát sírni sem láttam soha, de így belegondolva semmilyen érzlmet nem mutatott ki csupán az arcáról és a hangjából lehetett olvasni. Olvastunk mi a sorok között, mögött, csak a sorokat nem tudtuk mi kisgyermekként értelmezni. De azt tudtuk, hogy egyetlen kötelező dolog, amit minden este elvár nagyapa, hogy imádkozzunk. Gyerekként imádkozni nehéz. Nem tudod mit mondj, nem tudod, hogy tegeződni kell-e vagy magázódni s azt sem, hogy érdekel-e valakit amit mondasz. De imátkoztunk, mert minden reggel mosakodás közben jött a kérdés. No, mitek van meg ma? Egymásra néztünk a testvéreinkkel, mert fogalmunk sem volt a válaszról. Annyira fáradtak voltunk már, hogy nem emlékeztünk semmire az imáinkból. - Az lehetne, hogy mégegyszer elmondjuk, amiért hálásak vagyunk még most reggeli előtt?- kérdeztük félve Nagyapát.- Ejnye kis suhancok, már megint elaludtatok? De ez legyen az utolsó! Erre mind odaszaladtunk az ágyunkhoz letérdeltünk mellé és elkezdtük a magunk kis módján felsorolni, mi az amit szeretnénk, hogy ma is meglegyen. Lekváros kenyér, a játszótér, a bunker a kukoricásban, nagymama finom mákos bejlije, a patak, az inda a patak felett; de voltak olyanok amiket nem szerettünk volna megtartani. Az egyik csintalan unokabátyám mindig egy óriás szalonnaért imdtkozott, rákötve az iskolára és egy kutyáért, aki elhúzza azt. Azóta az unokaöcsém is felnőtt, s mindig nyúzza a gyerekeit, hogy menjenek iskolába, mert az a legfontosabb, hogy tanuljanak, nekik most ez a munka. Aztán ráérnek majd még dolgozni 40 évet.
Néhány hete csörögött a telefon és nagymama síró hangjára lettem figyelmes. Papa meghalt, szólt s letette a telefont.(...) Eljött a temetés napja Mind itt vagyunk. MInd akiket nagyapa tisztességre, becsületre és emberségre tanított.(...)
Ne haragudjanak- mondom s elcsuklik a hangom. S ne haragudj nagyapa, de hosszú évek óta nagyon rossz vagyok.
- Ugyan kincsem, ne mondj ilyet. - lép oda nagymama és átölel. (…) A temetés után mind ott ültünk egymásra nézünk, s a kukoricásban szaladás jut eszünkbe, bárcsak ott lennénk újra mind. Bárcsak elhúzta volna a kutya az iskolát, s bárcsak még nagyapa mesélne nekünk, olyan hihetetlen történeteket. De nincs. NIncs, mert annyi éve, minden este, mindannyian, elfelejtettünk imádkozni.
Tempera
Színes világot festettem èn temperával. Színes képekkel, kék éggel, zöld fűvel, szivárvánnyal, boldogsággal, óriás bálnákkal, tengerekkel, óceánokkal. Minden csupa csupa színes volt. Szebbnèl szebbek. Versenyeztek melyikük pommpázik szebben. Szèp volt a világ s boldog. Ès mi ott éltünk (...)
Színes világot festettem volna, ha lett volna pénzünk kenyèrre s temperára.
Minden sebből
kis világom minden sebből vérzik
kis virágok boldog múltam idézik
odafent hetyke felhők látták bizony
hogy egy napon boldog voltam nagyon.
apró szívem minden sebből vérzik,
jól vagy rosszul vagy te lány, kérdik
de hidd a választ már nem igénylik
s nem látják, hogy vérben állok térdig.
ez a világ minden sebből vérzik,
de akarom látni mindennek a végi’t,
s talán akkor kis világom, apró szívem
elmémnek gyógyulni indulást i’zen
Sára vagyok. 32 éves és író. Mindenekelőtt azonban ember vagyok. Ember, aki máshogy van bekötve mint a többiek : Rajongok a tömegközlekedésért és a BKV-ért. Kedvenc napjaim a hétfők. Szeretek utcai ruhában a kanapén átaludni éjszakákat.Szeretem az üres kifliket. Nem érzem, hogy választanom kellene a kutyák és a macskák között. Egyformán szeretem őket. Szeretek bőrig ázni a szakadó esőben. Táncolok a lépcsőfordulókban és felfelé a lépcsőkön. Szerintem minden embernek este 10-re már az ágyban a helye. Szerencsétlen vagyok de nem cserélnék senkivel. Egy plüssmaci van a zsebembe és azzal játszok egész nap zsebredugott kézzel. Az esetek nagy többségében fogalmam sincs, hogy hívják azt az embert akivel éppen beszélek. Soha nem veszem fel a telefonom ha csörög. Ha valaki nagyon akar valamit úgyis újrahív. Ha bemutatkozom soha nem mondom a vezetéknevemet. A világ legfeleslegesebb dolgának tartom. Nem szeretem a csokit, de a gumicukrot annál inkább. Minden nap eltévedek legalább egyszer. Sosem nézem meg melyik buszra szállok fel. Mindig elveszem a szórólapot, amit az utcán osztogatnak. Szeretem a galambokat, és órákig el tudom őket nézni. Egyszer majdnem megbuktam földrajzból. Mindig megnyomom a leszállásjelzőt a végállomásnál. Sokszor sétálok mezítláb a körúton. Néha hangosan éneklek az utcán. A gyorséttermekbe összecsomagolom az egész tálca tartalmát egyetlen pohárba. Gyűlölöm a zoknit és mindenféle cipőt. Meg tudok fejben oldani egyismeretlenes másodfokú egyenleteket ha az X együtthatója 1. Sára voltam! Vagyis vagyok.. Máshogy bekötve.
