Kacsatollat, libatollat, használt dunnát, használt párnát - (Ja, nem ez nem az) 
Figyelem, figyelem!- (igen ez lesz a jó)

Ideje megosztanom életem egy-egy emlékezetes mozzanatát és egy laza kézmozdulattal jelezni, hogy most Tied a terep! :) Csináld utánam! :) Programajánló néven megtaláljátok rögtön az első menüpontban! :)

https://szekelysara.webnode.hu/programajanlo-szurke-hetkoznapok-ellen/

 Rászántam magam és felkúsztam egy oldalra:  www.poet.hu/szerzo/Szekely_Sara

Napsütéses szép napot kedves Idegen! 
Remélem találsz ezen az oldalon olyan olvasnivalót, mely hozzád tesz valamit!

 

Könyvek:

"Jen egy vidám és egy szomorú fejet mutatott a hallgatóságnak. Először hat másodperc különbséggel váltakoztak, majd öt, négy, három, kettő és egy másodperc alatt szomorodott el vagy derült fel a kép, melyet egyenként fél percig mutatott a videó. Szemnek és elmének nehéz képek voltak, míg a fülnek az volt a legnehezebb, hogy néma csönd volt. Hölgyeim és uraim üdvözlöm Önöket a világomban."

Cím: A humorista felesége

  • Alcím: Borderline a szavak mögött
  • Olvass ingyen itt: https://szekelysara.webnode.hu/news/a-humorista-felesege/

Folyamatosan frissülő NowEllák menüpont :) 

Jó olvasást!

Fedje be a hó ...

Fedje be a hó a sírt hol nyugszol,

Takarjon el mindentől, ami fáj,

Hadd gördüljön könny utószor,

S higgye csak semmiségnek a világ. 


Mert kit elfelednek, az hal csa igazán,

De te szellemem része maradsz,

S rád gondolok, ha tisztán havas a táj,

Valakit érzek szívemben, te vagy az. 


Egy fejfa mi utánunk marad csupán,

Néhány lekopott betű forma,

De találkozunk annyi szenvedés után,

"Bizony mondom neked (...) eljön az óra. 




 

Akárhányszor becsukom a szememet téged látlak. Békésen alszol az ágyon s én betakartalak. Ha tudtam volna, hogy akkor látlak utoljára akkor még ma is ott állnék a szobád küszöbén s figyelnélek. Hallgatnám a szuszogásod s arra gondolnék mennyire békés vagy ha alszol. A világ rosszabb hely nélküled. Sokkal rosszabb. Amikor meglátok egy apró madarat arra gondolok, hogy vajon tudja-e, hogy már nem vagy. Hogy vajon, amikor csicsereg van-e benne fájdalom, mint az én hangomban, ha rólad beszélek.
Ha tehetném melléd bújnék s szorosan átölelnélek, hogy tudd mennyire szeretlek. S hogy értsd mennyire nagy egy életnyi űr, amit magad után hagytál. Ó ha tudnád milyen mérges vagyok rád ezért az űrért, mert pontosan tudtad mit csinálsz. Te békésen elaludtál s mi azóta nem találjuk a békét.
Valahol a világ legcsendesebb helyén van egy fejfa s a te neved áll rajta. Akkor olvastam el utoljára, mikor eltemettünk. Gyűlölök minden egyes betűt mely téged takar. S gyűlölök minden marék földet, mellyel eltemettünk. De nézd hoztam virágot, mert utoljára akartam valamit még mondani, de úgy, hogy más ne értse.
Tudod, amikor ott álltam s néztelek azt akartam, hogy örökké tartson, de nem tudtalak megmenteni. Mindig te vigyáztál rám. S ezért mindig hálás leszek. Tudom minden egyes nap halványul a képed bennem. Elfelejtem a hangod, a mosolyod s minden baromságodat. S ez fáj talán a legjobban. Ahhoz, hogy túl tudjak élni fognom kell ezt az emléket s eltenni a múlt sötét tárházába, mert ha nem teszem elvesztem önmagam.
Szeretek az lenni, aki melletted voltam, de már nem lehetek. Még nem.

 

Hibák

Vannak hibák, melyek könnyet csalnak a szemünkre. Amikor nem voltunk elég erősek ragaszkodni ahhoz, ami helyes, amikor bár minden porcikánk ellenezte baromságot csináltunk. Nem tudom mikor leszek elég erős igazat mondani önmagamnak s másoknak. Mert hazudni könnyű. Most gondold el hány mesét írtak meg a világon melyért milliárdok rajongtak. Na hazudni éppen ilyen egyszerű dolog. Az agyad csak kreál egy világot, melyben az amit teszel nem rossz. S belököd magad ezen az ajtón. Mikor bent vagy már úgy érzed ha már itt vagyok, akkor legalább élvezzem, ostoba érvelés, mert attól, hogy egy kis ideig ebben a világban boldog vagy csupán annak a jele, hogy nem voltál elég erős igazat mondani. S akkor elgondolkodsz. Kiért s miért is tettem? Akartam? Aki miatt tettem miért akarta? Mert nem vagyok jó úgy, ahogy vagyok. Mert azt akarja, hogy más legyek. Szeret? Nem. Ha szeretne nem akarna megváltoztatni. Szóval valaki miatt, aki nem szeret odadobtad önmagad. Ha valami, akkor ez az igazi veszteség(...)

 

Tökéletes

Nem vagyok tökéletes. Vannak hibáim nem csak kicsik, hanem olyanok is amiket évtizedekig bánni fogok. De nem vagyok más mint te. Csak nekem nehezebbek a szürke hétköznapok. Mondanám, hogy azért vagyok más , mert egy szinte láthatatlan méretű rész hiánycikk az agyamban, de igazából azért látsz másnak, mert annak akarsz látni. Ugyanazok az érzések vannak bennem mint benned csak ami a te lelkednek egy bolha az enyémnek egy elefánt. Másnak lenni nem menő dolog, hanem tanulás, mert mindent amit érzek, más nem érzi s nekem kell rájönnöm, hogyan kezeljem le úgy, hogy ne rokkanjak bele. Ha azt kérdeznéd, bánok e valamit az életemben elkezdenén felsorolni mi minden történhetett volna másképp, de akkor nem az lennék, aki. Nagyon kevés ember akar igazán megismerni. A legtöbbje felül egy szaftos pletykának, s elítél egy félig látott kép alapján. Sosem tudtam megfelelni senki személyes ízlésének. Én mindig "túl" voltam. Sok voltam. De talán egyszer valakinek elég leszek. Addig pedig az vagyok, akiről mindig hallani fogsz de sosem fogsz megérteni ha nem kezdjük el megtanulni egymás nyelvét. Mert mivel mindig más voltam, soha nem utasítottam el senki világának a megismerését, mert hittem, hogy a világok szubjektív emberi szempontból figyelve értem meg az igazi értelmét az egésznek. Ti alkottatok meg. Hát akkor milyen jogon ítélsz el? S felfogod-e, hogy magadat ítéled?

Nagy levegő
A víz mélyén csend van. Végtelen és átkozottul nyugtató csend. Amikor egy lélegzetet vettem, hogy veled a víz alá bukjak, akkor azt hittem a víz alatt ilyesztő, aztán kinyitottam a szememet s téged láttalak, önmagad valójában. Míg a víz felszínén ott lebegett az összes hibánk, tévedésünk, fájdalmunk, csalódásunk, minden harcunk a világgal vagy önmagunkkal s minden álarcunk, amit magunkra erőltetünk. Ott lebegtek mind. S kívántam sodorja el a víz olyan messzire mindet, amennyire csak tudja, s maradjunk mi ketten, egymáshoz érve a csendben, a víz oltalma alatt.
S egy pillanatra arra gondoltam, hogy akkor voltam utoljára ennyire békés, mikor megfogantam s emberré fejlődtem. Bárcsak visszamehetnék ahhoz a pillanathoz, hogy eldönthessem akarom e a harcot, ami a víz másik oldalán vár. Mert fel kell jönni a víz alól, s akkor mint ha reánk öntenék visszakapunk minden démonunkat.
Még gyakran merülök a víz alá. Már nem félek tőle. Ha becsukom a szemem még olyan, mintha ott lennél, de már nem vagy ott. S vagyok csak én és a néma csend. Nehéz napokon, bát egyre ritkábban még elmegyek a tóhoz s lemerülök. S akkor annyira boldog vagyok. Ó bárcsak láthatnád s érezhetnéd, amit akkor érzek. Néha azt érzem, hogy titkon elviszel magaddal néhányat a démonjaim közül. Azt mondták gyújtsak gyertyát érted, de az egyetlen helyen, ahol békében voltunk ott nincs a tűznek hatalma. Olykor szépen lassan, az életemre gondolva gondosan összehajtogatom a ruháimat, s odakészítek egy törölközőt, hogy ne fázzon annyira a lelkem ha kijövök a vízből, de legtöbbször annyira fáj, hogy egyszerűen belevetem magam a hullámok közé, s újra érezlek téged.
A legtöbb ember fél a víz alá kerülni, de ők nem tudják azt, amit te tanítottál meg. A víz alatt a világ a legbékésebb hely, míg felette minden bizonytalan és félelmetes. Nem, nem a víz alatt lenni félelmetes, s ezt fogom megtanítani a gyerekeimnek is. Ha vágynak majd egy helyre, ahol megváltásra találnak, akkor csak vegyenek egy nagy levegőt.
-------------------------------------------------------------------
Vannak emberek, akik csak egyszer tudnak szeretni. Én ilyen vagyok. Hosszú hónapok magánya majd egy másik emberhez való kötődés s annak elmúlása ráébresztett, hogy egyetlen egyszer tudtam szeretni. Azt hiszem az nap, amikor eltemettük nem fogtam még fel, hogy minden férfiben őt fogom keresni s mivel nem találom majd menekülni fogok mindenki elől, aki szeretni akar. Nem tudom romantikus vagy végtelenül szomorú egyetlen embert szeretni egy életen keresztül. Talán ha élne azt mondanák romantikus, de akkor miért várják, hogy tovább lépjek. Csak azért mert meghalt? Mert már nem létezik? De létezik s él. Az emlékeimben, az érzéseimben s a döntésben, hogy nem kell senki más. Nekem megadatott, hogy szeressek s viszont szeressenek. Nem hosszú ideig. Egy életöltőhöz képest csupán egy szempillantás volt. S talán egy napon már nem arra ébredek, hogy fáj a hiánya, de akkor is tudom, hogy nekem ő rendeltetett s ezerszer inkább élek magányosan egy emlékkel mint bárki mellett, aki nem Ő.
 
 
 
 
Tudjátok srácok az Univerzum néha nagy paraszt tud leni. Emlékszem a Keleti mellett laktunk s minden nap, amikor hazafelé tartottam és éppen az életen, a világmindenségen és mindenen gondolkodtam, amikor is ott volt egy régi zöld fogalmam sincs milyen márkájú kocsi azzal a bizonyos rendszámmal. NEM-356 Pontosan az elmémbe vésődött, mert minden egyes alkalommal, amikor nagyban gondolkodtam felemeltem a fejemet és megláttam az Univerzum válaszát rá. NEM! Aztán eltelt sok év. Amikor elköltöztünk máshová már nem találkoztam ezzel a szörnyeteggel, de azért még néha meg tudott törtni a nagy ötletelések közepette, mert bár pontosan ugyan ott állt mindig, én minden egyes alkalommal, ha a Bethlen GÁbor és az István sarkára értem kaptam egy pofont az Univerzumtól. (...) Atzán sok évig nem találkoztunk míg ma újra előjött az élet nagy kérdése s éppen vidám terveimet szövögettem, amikor is a zebránál állva mosolyogva látom, hogy egy gyönyörű királykék kocsi suhan át előttem NEM-268 rendszámmal. Ez már jobban tetszett, mert van logikai kapcsolat a számok között 2+6=8, de már megint megjelent a csupa nagybetűs NEM. Aztán azon kezdtem el filózni, melyik kérdésemre jött a válasz. Aztán meg szomorú lettem, mert napok óta egy kérdésen rugózok. De aztán arra gondoltam, milyen igazságtalan, hogy a NEM sokkal gyakrabban előforduló rendszám mint az IGEN vagy a DE. Pechemre a magyar nyelv pesszimista nyelv. Szóval battyogok hazafelé és eszembe jut, már mint régi kedves ismerős az a lepukkant kis zöld kocsi, aki mindig ott volt ha szükségem volt rá, hogy valaki nemet mondjon. S azon filózok még mindig, hogy mekkora paraszt tud lenni az Univerzum...NEM?
 
Ő és Én
 
 
 
 
❤
Kicsivel több mint 3 éve élünk együtt s fél éve már együtt is dolgozunk. Munkamániás. Bármilyen korán kelek is fel ő már ébren van s várja, hogy elinduljunk dolgozni, viszont ahogy hazaérünk eszünk s már kis is purcan s alszik reggelig. Közben egyikünk nagyobbakat sóhajtotik mint a másikunk, mert nehezek a mindennapjaink. Talán ő az egyetlen, aki megérti mennyire fáradt vagyok néha. Nem szól, csak odajön, hozzám bújik és együtt alszunk. Mindig elzsibbad tőle a kezem, de őt ezt nem érdekli.
Kapcsolatunk akkor vállt teljesen bizalmassá, amikor már mertünk szellenteni egymás társaságában. Az is megerősített, hogy 4 kismacskát neveltünk fel együtt, bár akkoriban én dolgoztam ő volt velük otthon, de jó volt látni mennyire szereti őket.
Nem veszekszünk gyakran, viszont ha összekapunk akkor sokáig elkerüljük egymást. Aztán úgy teszünk mintha mi se történt volna.
Néha már terhesnek érzem, hogy mindent együtt csinálunk, de akkor rájövök, milyen szerencsés vagyok, hogy nem vagyok egyedül. Ezt érzem akkor is, amikor nagy boci szemekkel néz rám és mosolyog.
Azt mondják minden kapcsolatban jobban szeret az egyik fél, nálunk ő szeret jobban, de ő ezt abszolút nem bánja. S akármi történik is ő kezdményezi a békülést. Azt hiszem benne több az alázat.
Tudom, hogy a múltja tele van fájdalommal, ami néha még felötlik benne, de igyekszünk az együtt töltött időre koncentrálni.
Vannak idegesítő dolgai is. Mindig megeszi a kajám felét, mert az jár neki. Szerinte.
Legkedvesebb emlékem vele, amikor mindketten bőrig ázunk az esőben. De szeretem a közvetlenségét is. Akárhányszor utazunk mindig megismerkedik valakivel, aki odáig meg vissza van a kedvességétől. Ilyenkor érzem, hogy szerencsés vagyok, hogy mellettem van. S nem kérdés, hogy mellettem lesz míg a halál el nem választ. Néha ilyesztő ez a kötelezettség, de fel kell nőni egy komoly kapcsolathoz.
Ja igen.. ő egy kutya :)
 
Porból- porrá
Millió darabból alkottatott az ember, a föld porának darabjaiból. S e millió darabot temetjük el éveink során, mígnem azt a marék port, ami marad belőlünk annyi veszteség után, szeretteink visszaadják majd a földnek. S virágot viszünk, mert akarjuk hinni, hogy a por melyből vagyunk életet adhat. Temetünk olykor valakit, akit szeretnünk kellett volna s szeretünk olyat, akit „temetnünk” kellene. Olyan felfoghatatlan, hogy ha megfelelő mennyiségben gyúrjuk össze a föld porának elemeit kaphatunk egy homokvárat, de egy érző embert is, aki jelenteni fog sok mindenkinek sokfélét de ember lesz, érezni fog és megtanít másokat is érezni aztán eltűnik szépen lassan, mint a tenyérből kicsusszanó homok, melynek utolsó szemeit messzire fújja a szél.
 

Nincsen holnap. Ez egy egyszerű tény, melyet csak az tud, aki itt marad. Nem elég az, hogy nem voltam rossz ember, minden egyes éjjel, amikor álomra hajtom a fejemet tudni akarom, hogy jó ember voltam, hogy őszintén beszéltem és tisztességgel éltem. Az életben van egy pont, nem tudom mikor de egyszer az ember megbékél mindennel, amit kapott az élettől, minden sebbel, fájdalommal, harccal és bukással és békét köt Istennel. A különbéke megkötése a legmegnyugatóbb dolog, mely arra emlékeztet, amikor egy viharos és hideg éjszakán betakarózva a melegben reméltük a szivárványt a vihar után. Idejét sem tudom mikor öleltek meg utoljára. Idejét se mikor mondták, hogy szeretlek és mikor tudtam őszintén nevetni. Azt hiszem amikor már idejét sem tudjuk mikor hűlt ki az élet a lelkünkben akkor következik el az, amitől mindannyian félünk, vagyis valaki fél valaki vágyik rá, mert elkövetkezik a nincsen holnap. Lezárunk minden beszélgetést, összegezzük életünket és szemünket becsukva egy halk zene kezdi belengeni elménket, egy dal, mi egykoron jelentett valamit, s mi szépen lassan újra és újra éljük mindazt, ami szép volt az életben, mindazt, ami szeretet, örömet és békét adott. Mert jutalmul az elménk megmutatja újra, és ott lesznek azok, akik már régen nincsenek, s azok is, akik búcsú nélkül osontak el az életünkből átadva szívünkben a helyüket a fájdalomnak és a bűntudatnak, mert ha tudtuk volna, hogy nincsen holnap mindent máshogy tettünk volna.

Annyi búcsút kell vennünk életünkben s közben el sem tudjuk képzelni, hogy mi legyünk a következők, akik búcsút vesznek, mert hiába fáj a szív, ha erősen pumpálja a vért, mert van egy részünk, mely élni akar, összetörten, meggyötörve, elhagyatottan, magányosan, minden szeretetet nélkülözve csak élni. Oxigént juttatni a tüdőnkbe és vért az ereinkbe. Nem tudom az emberek tudják vagy érzik- e, melyek életük utolsó pillanatai. Tudjuk-e majd ha nincs több holnap. Talán ezért mennek el a legtöbben a nap felkeltével, mert látni akarták, hogy van holnap. S a nap legszebb részével, a nap első sugaraival távoztak. S nekünk, akik itt maradtak nehéz elhinni, hogy valamikor is képes lesz a szívünk begyógyulni. Azt hiszem az emberek ezért akarnak ott lenni, amikor eltemetnek valakit. A végső búcsú az összetört szív első gyógyító hangja. S szívünk lassan egy végtelen temető lesz, újabb és újabb halottakkal.

 

Úgy élj, hogy tudd nincsen holnap. Ne maradjanak benned ki nem mondott szavak, meg nem élt érzések és súlyok, mely szívedet nem engedik örök nyugalomba. „Mindazt, amit megtehetsz, tedd meg teljes erődből, mert a sírban*, ahová mész, nincs munka, tervezés, ismeret vagy bölcsesség.”

 

A Hősökről

Azt mondják a cél szentesíti az eszközt. Bárcsak tudnák, hogy mekkorát tévednek. Láttam embereket, tanultam tőlük, akik elérték a céljaikat, de minden erkölcsi, morális és emberi szabályt áthágtak érte. Azt hittem ezek az emberek erősek, de rájöttem, hogy csak végtelen szeretet hiánnyal küzdenek. De nem erőszakolhatom rájuk a szeretetet, mint eszközt ha nem akarják, mert az én világomban az eszköz módja határozza meg a cél értékét. Láttam nagy embereket, ahogy mások hátán állva kapaszkodtak a hatalomban, de jött valamiféle Isteni igazságszolgáltatás s önnön szándékuk alapján tűntek el örökre a homályba. S én minduntalan azon gondolkodom, hogyha eléggé szerették volna őket, akkor tudták volna mekkora ereje van a szeretetnek. A szeretet soha nem vall kudarcot. S egyszer ha az út végére érek és vissza gondolok mindarra, amit magam mögött hagyok nem akarok arra emlékezni, hogy mások eltaposása által voltam egy báb valaki kezében, hanem a legkisebb akarok lenni. Az aki csendben jön s csendben távozik s a kettő között adni próbál nem ellopni, mosolyt fakasztani nem megsiratni és nem ordítani, hogy az egész világ hallja hanem  csenben suttogni valaki fülébe, akit mindennél jobban tudtam volna szeretni.

 

 

A  fuldokló

Ha fuldokolsz talán megmentenek, ha a szíved fuldoklik, akkor béka poraira. Nagyon régen voltam ennyire mélyen, mint a mai nap. Reggel telefoncsörgésre ébredtem s annyit éreztem, hogy legszívesebben ordítanék és zokogásba törnék ki. Aztán a szokásos hétvégi tevékenységek valahogy elvitték egy kis ideig a figyelmemet arról a mérhetetlen súlyól mely egy horoggal van a szívemre akasztva s mint egy fuldoklót húz lefelé a csendes, békés óceánba.

Van egy pont, amikor tükörbe nézel, majd egy szélesre tárt ablakon keresztül a világba és érzed, nem tudod tovább csinálni. Már nem megy a színészkedés és nem akarod tartani magadat remélve, hogy jó lesz minden. Üres lélek, érzéketlen szív. Ennyi maradt abból az érzelembombából, aki voltam.

Vannak még emlékeim, nem abból az időből, amikor normális voltam, mert sosem voltam az, de abból az időből, amikor elindultam és minden áron meg akartam találni a magyarázatot arra mi történik velem, miért vagyok ennyire szomorú és üres!? Ma már tudom, de nem érdekel, csak az, hogy az ágyam szélén sírva próbálom leírni azt az űrt, amely bennem lakik.

 

 

Te vagy 

 

Te vagy a fény az éjszakában,

Az ölelés a végtelen magányban,

A hang az élet dallamába,

Reményem, egy reménytelen világban.

 

Te vagy a csillogás a szememben,

A bizalom a bizonytalan életben,

A vér a lüktető erekben,

A happy end  a mesében, a mienkben. 

 

Te vagy a remegés minden szavamban,

Az értelem minden gondolatban,

Az erő egy ősi zuhatagban,

A vágy minden pillanatban. 

 

Te vagy a minden a semmiben,

A messzeség vagy abban, ami közel,

S a közelség vagy mi körül ölel,

Te vagy, kit kértem: Jöjjön el!

 

 

Karcolások

Te átkozott, gyötrő, szétmarcangolt szív,
Elég volt a reményből, elég volt a kín.
Ne érezzek, ne fájjon minden dobbanás,
Ne epedj Érte, nem kell újra s újra karcolás.

Epekedünk s szívünk mélyén ott a remény,
Életünk nem tragédia, hanem dicső költemény,
Mégis tépnélek ki puszta remegő kézzel,
Mert közömbös az, kire vágyakozva nézel.

Nincs erőm élni, nincsen akarat.
Fohászom,  könnyeim: szívem megszakadj!
Nem kell mi volt jó, igaz nemes,
Eredj mellőlem, s vidd az életet.

Csalfa a szív, reményt ad s vezet,
Majd elveszi, s te fohászra hajtod térdedet. 
Mit ér most gyűlölet, düh és harag?
A legvégén úgyis csak az üresség marad,
Mert áttörted másért, szíved körül a falat,
De ellöktek- s a romokból már nem építed fel magad! 

Csak tánc

Egy pillanat az egész, semmi több
Szeretni s szeretve lenni a legfőbb
Boldogság. 

Boldogságom vagy, s a végtelen űrben,
Mint a Hold, fény vagy a sötétben,
Remény vagy.

Minden pillantásod, érintésed,
Minden szavad s nevetésed,
Szívem töltője.

Egyformák vagyunk, menthetetlenek,
De egymást menteni meg,
Ezt akarom. 

Oly kegyetlen a lét e világon,
Szíved dobbanása legyen dobbanásom,
Tökéletlenül.

Szerelem, szenvedély, vágy,
Kerestem találtalak, s talán te is megtalálsz.
A kutya rúgja meg.
Zene szól, hallgasd,
táncra szabad-e?

Színed előtt ó Isten (ünnep) 

Bűnös! Éltében lopott, csalt, hazudott.
Társa földön feküdt s belerúgott,
Büszke volt, kapzsi, irigy,
Istenként imádta földi javait. 
Bujaság, harag, jóra való restség
Bűnös, s bűneire nincsen mentség!

Bűnös, s ez ott van bele vésve,
Minden egyes emberi DNS-ébe.
Bűnös, s ez ott van bele vésve,
Egész tökéletlen emberi testébe.

Ezek vagyunk mi, csupán bűnösök! 
De! "Ezek lennének ők?"- kérdezte valaki.
"Lemegyek közéjük, hogy bőrömön érezzem,
Emberként mennyi mindenen kell átmennem."

Lejött hát, közöttünk élt s így tanított:
"Mint Önmagad, úgy szeresd felebarátod.
Tökéletlen élted hirdesse minden napon,
Hogy hiszel egy Istenben, ki megalkotott."

Mondta: nincs nagyobb szeretet annál, 
ha valaki meghal, azért ki barátja, 
Kimondta, s feláldozta földi életét,
Váltságul  tökéletlen, ismeretlen milliárdokért.

Álljon itt a tanúság, hogy értünk adta,
Legyőzve bűnt, halált, bemutatta
A váltságot, mint példát annyi nemzedéknek,
Hogy szeressék egymást s Istenük cserébe.

Bűntelen volt, jó, tiszta és szent,
Irgalmas, szelíd, mint ki békét teremt.
Szerette ezt a tökéletlen világot,
Milliók ezreit, kiket a bűn meggyalázott.

"Szólj Te bűnös: bűneid bánod-e?
Szólj s elmegyek Atyám elébe,
Tanúskodom rólad, az én szememmel látszik,
Rosszat teszel, de látom szíved jóra vágyik."

Bűnös, hitetlen nemzedékek sora,
Kelt életre s halt dicstelen, míg egy vacsora...
"Íme a pászka s a bor előttünk,
Kik dícsérni Krisztust eléd jöttünk."

"Bűnös vagyok, ó Istenem Jehova,
De te őt, a Bűntelent adtad oda,
Ki tanúskodik értem, s érzem ad erőt,
Hogy a keskeny úton esve-kelve, kövessem őt.

Íme a nap, melyen állunk mind te előtted,
Térdet hajtok, fejet, szívet, mert Jézust elküldted.
Hogy milliókat a bűn zsoldjától megváltson,
Legbűnösebb magam vagyok, de Ő a váltságom."

 

 

 

Van különbség a magány csendje s az élet csendje között. Az élet csendje egy napsütéses téli nap, amikor tiszta az ég s a tüdőnk megtellik levegővel s rettenetesen vizesek leszünk a kutyánk miatt. Ma a parton ültem s örültem, hogy még itt vannak a hattyúk. Azt mondják, ha jön a tavasz tovább állnak. Csak télre jönne közel az emberhez, hogy túléljék valahogy. Azt hiszem a tél hasonlít legjobban az életre. Van hogy csontig fagysz máskor a kályha mellett iszogatod a meleg kakaódat s a kedvenc költődet olvasod néha szünetet tartva rápillantasz a lábadnál kucorgó bóbiskoló kutyára. Aztán másnap a parton ülve odaszalad s kilöki bármi is legyen a kezedben jelezve hogy ideje élni.

 

 

 

 

 

 

 

 

Vannak emlékek, amik fel-felötlenek bennem. Talán hiányzik néhány pillanat, amit megéltem, de talán már a részem. Mind változun

k, s talán az együtt megtett út öröme nem az út hosszában, hanem az emlékekben rejlik. A boldog pillanatok reményt adnak a boldogtalanokban. Mégis emlékezni arra, hogy valaha boldogok voltunk, a legnyomorultabb dolog a világon. Mert amíg a boldog pillanatok emlékeket szülnek, addig az emlékek boldogság helyett csak újabb vágyakat szülnek s időközben döbbenünk rá, hogy minden változik. Így hátrafelé fordulva, előre törve csak pofára esünk.

Kapcsolat

Elérhetőség

Székely Sára Honlapja Számlaszám: 11773449-01635746
OTP Bank, Székely Sára
szekelysara94@gmail.com