Napsütéses szép napot kedves Idegen! 
Remélem találsz ezen az oldalon olyan olvasnivalót, mely hozzád tesz valamit!Ha szeretnéd támogatni a munkámat, ami mindig jól jön, és szeretnél egy könyvemet elolvasni, akkor bátran kattints ide. 

E-BOOK! :D 

"Jen egy vidám és egy szomorú fejet mutatott a hallgatóságnak. Először hat másodperc különbséggel váltakoztak, majd öt, négy, három, kettő és egy másodperc alatt szomorodott el vagy derült fel a kép, melyet egyenként fél percig mutatott a videó. Szemnek és elmének nehéz képek voltak, míg a fülnek az volt a legnehezebb, hogy néma csönd volt. Hölgyeim és uraim üdvözlöm Önöket a világomban."

Cím: A humorista felesége

Ha egyszerűen csak támogatni szeretnél, akkor ezen a bakszámlaszámon megteheted!

Számlaszám: 11773449-01635746
OTP Bank, Székely Sára
Legyen szép napod! Ajánlom magamat, Sára

Jó olvasást!

Egy utcasarkon

Talán az egyik legnehezebb és legszomorúbb dolog az életben az a folyamat, amikor egy életszerető ember nem vágyik másra csak arra, hogy aludjon. Emlékszem kiskoromban utáltam aludni az óvodában, aztán középiskolás koromra a fél karomat odaadtam volna, azért, hogy aludhassak egyet ebéd után. Tíz év telt el azóta s már nem vágyok másra csak aludni, mert akkor nem fáj, akkor nem szorongat belülről. Egy nem látható ellenséggel harcolni, ami nem tesz túl sokat csupán elveszi az életszeretetedet kegyetlen dolog. Persze lehet élni anélkül is, hogy szeretnénk és élveznénk; oxigén és táplálék nélkül viszont nem, mondhatnánk, de furcsa módon kegyetlenebb érzés, amikor minden amiért annyira rajongtál, ami erővel és örömmel töltött el, egyszerre közömbössé válik a számodra. Emlékszem régen a felhőkben kerestem a mintákat, hanyatt feküdve madarakat fényképeztem, hason csúszva pedig csigákat. Amint kisütött a nap úgy éreztem enyém a világ összes ereje, terve és a legszerencsésebb élete. Madarak, napsütés, vízpart. Semmi nem változott körülöttem, s talán éppen ezért ennyire szörnyű, hogy már nem érzek semmit. Néhol az alapvető életösztönöm az evésre, ivásra s levegő vételre egyszerűen eltűnik s csak vagyok, mert nem használhatom az élem s létezem szót a szólás szabadságával, mert a bensőm kong és mérhetetlenül üres. Talán a legviccesebb az, hogy fáj az üresség. Hogyan fájhat valami, ami nincs? Játszhatunk kinek nyomorultabb az élete versenyt, de felesleges. Ha nem éltél át végtelen ürességet, soha nem fogod megérteni miért rosszabb a lelked  betegsége mint a testedé. Néha-néha visszatérek helyekre, ahol azelőtt jártam s próbálok rátalálni arra az erőre és életszeretetre amit elvesztettem, de hiába. Ugyanazok a helyek, illatok, ízek, de mégis mintha minden más lenne, mert én magam más vagyok. Szomorú, gyenge és elgyötört. Depresszió? Fogjuk rá, a szakirodalomnak is kellett valami, hogy felcímkézhessen embereket, de bármi is a legkegyetleneb ellenség, mert a halált barátnak, az életet pedig ellenségnek tűnteti fel, mit sem törődve az ember ösztönös élni akarásával. Most a lelkem szomorú, üres és fél. Nagyon fél. Nem tudom mit hoz a holnap, csak a társadalom azon elvárását, hogy az életet élni kell, mert bármi legyen is, az tovább megy. Csak én rostokolok magamat keresve egy régi utcasarkon.

 

Elveszett szerelmek

Különös éjszakákon álmunkban visszamegyünk a múltba s elmondunk olyan titkokat, melyeket a sírig cipelnénk. Nehéz dolog eldönteni kinek mondjuk azt, hogy szeretjük, mert szeretni könnyű, de felvállalni azt, akit szeretünk nem mindig az. Ezért vannak azok a bizonyos éjszakák, amik után könnyes a szemünk, mert azt élet végre megengedte, hogy elmondjuk, végre össze tudtuk szedni a bátorságunkat és hazugságok helyet kézen fogtuk azt, akit szeretünk, magunkhoz húztuk és elmondtuk neki. Ilyen éjszakák nélkül összeroppannánk a titkaink súlya alatt. Vannak titkok melyeket elmondunk valakinek, akiben nagyon megbízunk, de néha fájdalmas módon ők a sírba viszik a mi titkainkat s élnek úgy s beszélnek úgy szívünk szép szerelmével, mintha egy hétköznapi ember volna, mert tisztelnek annyira minket s a bizalmat, amit beléjük vetettünk, hogy megőrzik a titkainkat. Nem sűrűn adatik meg egy embernek, hogy tiszta szívből igaz szerelemmel szeressen valakit. Valakinek soha, a szerencsésebbeknek többször is az életben. A tiszta szívű szerelem naív a maga módján, s minden rossz ellenére a jót akarja látni a másikban. Az utolsó belénk rúgásig, ami már a megalázás tetőfoka szeretni akarjuk és fogjuk azt a másik embert, mert olyan emlékeink vannak róla, mint senki másnak. Amikor megnevettetett miközben belül nagyon fájt, amikor papaírhajót hajtogatott, csak, hogy felidézze a gondtalan gyermekkort, csak hogy mosolyt csaljon az arcunkra egy szürke hétköznapon. Aztán rájövünk, hogy annyi év alatt mindig csak ezekbe az emlékekbe kapaszkodtunk pedig folyamatosan bántott és megalázott minket, mi pedig tűrtük naívan, mert fogalmunk sem volt róla, hogy a bántás már nem a szeretet. Aztán jön egy éjszaka, amikor álmunkban újra őt látjuk, amikor el tudunk neki mondani mindent, és megért és szeret. Aztán eljön az ébredés, s miközben hullnak a könnyeink, mert már nincs velünk, az, aki őrzi a titkunkat s már régen nem az az ember, az a másik akibe beleszerettünk, s már olyan távol van tőlünk (…) De minket a béke jár át, mert elé álltunk és elmondtuk s már nem számít, hogy ő sohasem fogja tudni, s úgy éli majd le az életét, s az sem számít, hogy mi valahol mindig szeretni fogjuk, de mi is úgy éljük majd le az életünket, hogy ezt csak egy-egy éjjelen álmunkban mondjuk majd el neki. Különös dolog a szív, tud szeretni csupán álmunkban emlékek alapján s tudja, hogy ha itt a nappal, akkor elengedve a szerelmet dobognia kell tovább tudva azt, hogy távol marad szerelmünk tárgya mindörökké, s ha talán egy-egy napon majd látjuk őt, mert az élet az utunkba hozza újra és újra, akkor kedvesen mosolygunk, mint egy régi ismerősre, aki valaki valamikor talán másik bolygónk de mellettünk volt. S marad nekünk csendben az a néhány perc…

 

Mire oda néztem eltűntél mellőlem. Egész nap mellettem voltál vagyis az emléked, az aminek megőriztelek az elmémben, mely bár beteg még nem temette el a közös emlékeket. S ha rajtam múlik nem is fogja. Ennyi maradt belőled nekem. Már mások vannak ott, ahol egykor mi voltunk, mások élik át azt, amit mi éltünk, s mások érzik azt, amit mi éreztünk. Nekünk ennyi jutott. Igazságtalan? Az. Kegyetlen? Az. Elmúló? Az. De megmarad mindaz, amit tökéletlen elmével meg tudtam tartani s ma rájöttem, hogy akárhányszor csukom is be a szemem te ott vagy mellettem. Ma találkoztam valakivel s azt mondtam neki, hogy bírnád. Nem tudom miért, de azt hiszem itt hagytad nekem az ízlésedet, bár mindig is pocsék volt, mégis imádtam minden percet, amit együtt töltöttünk, ketten a világ ellen. Hónapok teltek el, évek és én még mindig dühös vagyok rád, s még mindig azt akarok, hogy besétálj azon az átkozott ajtón. Mit akarom? Követelem, akár egy hisztis gyerek, de nem holmi kacatért hanem szeretetért sír, megbecsülésért és azért, hogy valakit érdekeljen, hogy a világon van. Téged érdekelt a világom, s most én igyekszem itt tartani téged, az emlékedet. Kapaszkodom minden szóba, emlékfoszlányba, helybe, s pillanatba, ami a miénk volt, csak a miénk. 

Hosszú a veszteséglista, s vannak páran, akik mellém szegődtek az úton, az utamon, volt ki mesterem lett, míg más elrettentő példám, de mindenki hozzám tett valamit. Különös, te nem akartál hozzám tenni, csak lefejteni azt a sok réteget, melyek alatt valahol ott voltam Én. S most itt vagyok. Titkok, játszmák és burkok nélkül a sírod fölött járnak gondolataim. Csupa homok. Állapítom meg nagy bölcsen s elképzelem, ahogy mondod. - Miért mit vártál egy temetőben? Tán aranyat?- 

Haragudhatnék, toporzékolhatnék, mert nem vagy itt, de ma felfedeztem valami csodálatosat. Képes vagyok felidézni téged, s képes ismerni azt, hogy mit mondanál vagy tennél. Rezdüléseim a te rezdüléseid gyenge másai, s ócska poénjaim forrása mindig te leszel drága barátom. Tudom mit beszélnek rólunk, ócska szajha vagyok, ha hihetek a pletykáknak, de hadd beszéljék ha úgy jobb nekik. Barátok, örökké. Elcsépelt szavak, de az ember akkor jön rá mennyit érnek, amikor az örökkében már csak hinni tud, mert a másik nincs többé. Hogy eszembe jutsz e majd s kereslek e még? Minden nap, amíg élek. Minden pillanatban eszembe fogsz jutni, amit azt akartam, hogy láss s, hogy átélj velem. S én majd csak becsukom a szemem s elképzelem, hogy ott vagy. S ott leszel. 

Elmúlt

Van a fájdalomnak egy nagyon mély és nagyon kegyetlen formája, melyet úgy hívnak emlékezet. Az agyunk képes a teret megtartva az idő egyes mozzanatait ide-oda tenni, s azt hisszük, hogy jó így. Érzünk illatokat, hallunk hangokat és látunk embereket, melyek már nincsenek ott mellettünk. A minap álltam a zebránál és mosolyogtam. Láttam, hogyan jövök szembe önmagammal vidáman és hangosan nevetve egy baráttal, aki már nincs. Egy másik zebránál állva elpirultam és mosolyogtam egy fiúra, akit már régen elvesztettem. Így van ez a körút minden zebrájánál, mert emlékek élnek az utcákon, a házakban és ezek az emlékek néha napján megjelennek melletünk. Ez adja a fájdalom mélységét. Nem vagyok egy álmodozós típus, de minden, amit megétem valaha valakinek az álma volt, s nekem csak egy szép emlék, de attól fáj ennyire nagyon, hogy volt, de elmúlt, miként egy madár rebben tovább, amint észreveszi, hogy őt figyelem. A borús napokon, mint ez a mai rám törnek az emlékek s a hiány, hogy várok valamit, ami már elmúlt. De hisz tudom, mert igaz volt és az enyém volt, mellettem volt, de csak egy vagy két t-vel a végén. Úgy élem az életemet, mint egy gyalog a sakkban mindig egy lépést előre. Se nem többet se nem kevesebbet, mert így van időm visszanézni s remélni, hogy egy halk foszlány talán élő és igazi maradt s csak várnom kell míg rátalálok, vagy amíg ő talál rám. Szembejönnek emlékek, melyek gazdájukat keresik. Tudom kiket keresnek egytől-egyig ismerem őket, de csak sok szerencsét tudok kívánni s főt hajtani egy-egy emlék előtt, mert nem tudom, hogy elég értékesnek tartják e ahhoz, hogy neki induljanak keresni a körúton, miközben emlékek milliárdjai sétálnak a zuhogó esőben soha el nem ázva vagy éppen bőrig ázva de mosolyogva. Emlékezni bátor dolog, de úgy emlékezni, ahogy a dolgok történtek fájdalmas is. Mind mezitlábas vándorok vagyunk tele emlékekkel csak néhányunk szíve túl törékeny és túlságosan érző ahhoz, hogy az emlékeinket becsomagoljuk majd eldugjuk egy olyan helyre, ahol nem állhatnak közénk s a jövőnk közé. Itt marad végül a fájdalom, mely nem barátja az életnek. S míg másokat mentünk attól, hogy a múltban éljenek addig csak egy gyáva játékot játszunk, mert nem merünk a saját szemünkbe nézni s a szívünkben lévő fájdalommal a saját szemünkbe mondani, hogy elmúlt. 

 

 

Utakat járunk. Kéz a kézben, egymás mellett, kicsit távolabb egymástól,s néha már csak a másik hangját halljuk elhalkulni. Minden emberrel más utat járunk be. Amíg élünk lejtőkön, emelkedőkön, erdőkön, mezőkön s tengereken jutunk keresztül. Vannak olyan emberek, akik elkísérnek a legtöbb úton, s mi néha azért elbújunk előlük, hogy egy kis kitérőt tegyünk. Az életet ezekből a kitérőkből ismerjük meg igazán. Amikor senki nincs mellettünk csak tulajdon árnyékunk, akkor döbbenünk rá, hogy milyen az út melyet választottunk s, hogy néhanapján egyedül is kell lennie az embernek.  Az ember társas lény. Talán ez az első dolog, amit megtanulunk magunkról. Vannak akik mindig kezet nyújtanak másoknak, megkérve ezzel őket, hogy kísérjék el egy darabon...s néha ez a darabon egy egész élet lesz. Aztán ott vannak, akik ülnek az út közepén s várják, hogy valaki a kezét nyújtsa..s itt-ott eltűnnek mert mindig más kezét akarják s  fogják is meg.  Bátorság kell egy útra lépni félve az ismeretlentől, de mégnagyobb bátorság kell arra kérni egy másik embert, hogy tartson vele ezen az úton.  Sokfelé jártam már, északon, délen, keleten, nyugaton, a magasban, a mélyben de mindig egyedül. Most nézem az utat magam mögött, s a fákat mibe nevek kezdőbetűit véstük. Új hajtásokat hozott a fa. Körbeölelve a karcolást egy másik utat nyitott meg, de nem nekem. Én most egy különös fa előtt állok. A fa haldoklik de a törzse új hajtást hozott amely a haldokló részbe kapaszkodik s ezzel együtt életben is tartja. Négy kezdőbetűt véstem a padba, ahol ülök, mert rájöttem, hogy fáj a fának minden egyes karcolás. A nap simogatja az arcomat s madárkák csiripelnek köröttem. Szórtam morzsákat, hogy visszatalálj hozzám, de a madarak mind feleszegették, de én már nem tudok mérges lenni. Pedig az én hibám, hogy csak ők vannak mellettem, de már nem bánom. Csak nézem a fát...s próbálom megtanulni, hogyan ad életet az új hajtás a haldoklónak s csak remélni tudom, hogy ha elég hosszú ideig várok, akkor megtalálod a padot, a mi padunkat.

.

Szeretni

 

Az élet legszebb pillanata, amikor először próbálsz meg szeretni. Ügyetlen vagy, zavarodott és izgatott. Van egy fura elképzelés a fejünkben, hogyan is kell jól szeretni, mintha lehetne rosszul szeretni. Azt hiszem szeretni az egyetlen olyan dolog a világon amit hamarabb mutatunk meg tettekben mint mondunk ki. Sután állunk s próbáljuk mutatni, hogy szeretünk, mert nem mindig van az arcunkra írva. Talán ha nagyon bele akarok kotorászni az emlékeimbe egy elpirulást látok magam előtt melyet nevetés követett. Soha nem mondtam meg életem első nagy szerelmének, hogy szeretem. Mosolyogtam, elpirultam s minden percben eszembe jutott, hogy vajon mit csinál s merre jár s biztosra vettem, hogy tudja, hogy szeretem. Annyi év telt már el, de még mindig látom, hogy szalad le a lépcsőn s áll meg előttem, s én csak nézek felfelé. Kicsi lány voltam, ő sem volt sokkal idősebb (...) Nem sok embert szerettem mélységes szeretettel de tudom, mert megtanultam mit jelent szeretni. Régen volt már, hogy úgy szerettem valakit, hogy ki is mertem volna mondani. Azt hiszem úgy vagyunk a szeretettel mi emberek mint egy tojással. Egy csoda lakik benne, de szüksége van a szívünk melegére ahhoz, hogy életre keljen. A mai világban bátorság kell szeretni, mert amikor szeret az ember sebezhetővé vállik. Társadalmunk legnagyobb bűne, hogy kihűlt a szeretet az emberekből.(...) Az élet legnagyobb fájdalma, hogy elveszíthetjük, azt akit vagy amit szerettünk s talán ezért van, hogy bár betekintést engedünk néhány embernek a világunkba, itt arra gondolok, ami a felvett szerepünk mögött van, annyira félünk, hogy bántani fognak, hogy eltaszítjuk magunktól azokat, akiket legszívesebben szorosan magunkhoz ölelnénk. Azt mondják szeretni könnyű, de ez baromság, az élet legnehezebb dolga újra és újra szeretni. S talán egyszer egy napon két szív szeretete találkozik s akkor mindenki fejet hajt a szeretet hatalma előtt, mely legyőzi az egész világot.

 A barátom vagy. Annyi embernek mondjuk ezt, de vajon hánynak engedjük, hogy összetörve s gyengének lássanak minket. Hány tudja úgy a fejünkhöz vágni, hogy ne osztogassunk életvezetési tanácsokat, miközben a mi életünk egy csőd, hogy tudjuk, hogy igaza van mégsem fáj. Hányan vannak ott néha órákig, néha hetekig akik törődnek velünk, akik amikor összeomlunk, nem hagyja hogy egyedül legyünk.

 

Egy nő törékeny. Miként a búzaszúzakalász ide oda kecsesen hajlik a szélben a maga nemében páratlan és csodálatos, de gyenge. Állja a viharok, szelek, perzselő nap minden átkát, mégsem hajlik meg, mert nem hajolhat. Nincs kire támaszkodjon, pedig vágyik rá, hogy a terhet melyet annyi éve cipel, mit a saját súlya jelent, egy napon megoszthassa. Átadja valakinek, kit nálánál erősebbnek készített a Teremtője.  Mindenki gyönyörködik a lemenő nap sugara  ölelte búzamezőben. Erős kalászok, gondolják. Pedig mindegyik harcol s küzd mert súlya van az életének. S mindegyik úgy alkottatott, hogy legyen mellette valaki, kivel terheit megoszthatja.

 

Vannak szép napok! Néha miközben fuldoklunk, s már alig látszik ki a fejünk a vízből hirtelen jön egy szép nap. Újra érezzük a levegőben a tavasz boldogságát, halljuk, a madarak énekét s hisszük, hogy értünk és nekünk dalolnak. Ilyenkor átölelnek minket a régi emlékek, de nem úgy, hogy megfojtsanak hanem meleg szeretettel, miközben új és szép emlékeket készítünk  Ekkor látjuk a reményt magunk körül. Egy gyermek kacaja, egy zizegve repülő cserebogár vagy cserebandi, ahogyan régen becéztük mind azt üzenik nekünk, hogy van remény. Néha ezen a napon ránk talál a szerelem, akár egy másik ember akár az élet szerelme. Ilyenkor azt érezzük, hogy a virágok az út szélén nekünk nyílnak, s a Nap időzik még, hogy az utolsó sugarával meg tudja simogatni az arcunkat. Mint a játékban elfáradt gyermek, mi is megállunk egy percre , hogy hálát adjunk mindazokért akiket ismerünk és szeretünk. Akkor megértjük mit jelent szeretni és szeretve lenni. Egy szép napon azt kívánjuk bárcsak örökké tartana. Ahogy tellik az idő, úgy tanuljuk meg mennyire értékes egy ilyen nap.  Látjuk, halljuk, tapintjuk és érezzük, mennyire felbecsülhetetlen az oxigén a tüdőnkben. S felnézve az ég felhőire újra tudunk hinni. Hinni magunkban, Istenben és a jóban, melyet tőle kaptunk. Aztán a fűben fekve fel-fel fedezünk mindenféle mintát, akárcsak gyermekkorunkban. Ilyen egy szép nap.
Csak az a baj, hogy mialatt mindezt átéljük egész végig azon rettegünk, hogy a holnap már más lesz.

 

 

 Az élet megy... 

Az embert ugyanazon dolog taszítja a mélybe s emeli fel. Az, hogy az élet megy tovább. Úgy emlékszem életem minden egyen helyszínére, mint amilyen az utolsó napon voltak, amikor ott voltam. Az emberekre is így emlékszem. Talán ez fáj a legjobban, hogy mikor visszatérek már nem ugyanaz semmi és senki. Azt várná az ember, nem is várná hanem kívánná, hogy csak az ő élete menjen tovább s amikor visszatér emlékei szülőföldjére ott olyan legyen minden, mintha a távozásakor megállt volna az idő. Tudom, önző dolog de emberi. 

Ezért úgy élj meg minden napot mintha az utolsó lenne. Amikor kinyitod a szemed légy hálás mert kaptál még 24 órát. 

Kérj bocsánatot ha megbántottál valakit, s bocsáss meg ha téged bántottak. Nevess önfeledten, táncolj, énekelj s ne arra gondolj mit szólnak majd idegenek hozzá, akikkel soha többé nem találkozol. Nem élhetsz le úgy egy életet, hogy mit szólnak majd hozzá mások, mert az utolsó napodon ha megkérdezik mit szóltak hozzá szomorú lesz a válasz, mert senkit nem érdekelt. 

Merj önmagad lenni hazugságok és cenzúra nélkül. Vegyél óriási levegőket, hogy érezd ahogy a tüdőd megtellik élettel. Köszönj hangosan és mosolyogj, hogy jó emléket hagyj magad után, hogy széppé tedd valaki napját. S tudd, hogy az élet mindig megy tovább. 

Voltam én is valaha boldog,

Zengtem én is a boldogság dalát,

De szívemen most rabigát hordok,

Sebaj, az élet megy tovább...

 

Undor. Az emberek sok minden iránt érzik. Valami megmagyarázhatatlan érzés mely ismeretlenül is taszít. Én a békáktól undorodom. Kiskoromban mindig egy lapáttal és egy befőttes üveggel én telepítettem ki a lakásba beérkező békákat. Bár a külsejük undort ébresztett bennem, valahol szerettem kergetni őket és bírtam, ahogy ugrándoznak fel s alá. Aztán találkoztam egy kis zöldleveli békával s gyönyörűnek tartottam, mert teljesen más a bőre mint a többi varangynak. Varangy igen ez jó szó, mely megmutatja az ember mennyire tud undorodni. Aztán sokan olyan dolgoktól undorodnak, amik mások számára érthetetlenek, ilyenek az egerek. Ők is szép számmal voltak megtalálhatóak kiskoromban az otthonunkban s láttam is néhányat a tűzhelyen szaladgálni, de én inkább aranyosnak tartottam őket. Aztán valahogy a világ is megszerette őket mert jött egy film, egy mese amiben a főszereplő egy tulajdonságokkal felruházott érző lény volt s az emberek megszerették az egereket. Miközben én békákkal és egerekkel találkozgattam odahaza minden áldott nap megaláztak az iskolában. Hogy miért? Mondhatnám, hogy a gyerekek gonoszak, de aztán rájöttem, hogy nekik én voltam a varangy. Bár a kapafogú és a repedtsarkú volt az általános becenevem. Mindig is rövid hajam volt. Emlékszem fodrász után mindig elbújtam a sufniba, hogy ne kelljen bemennem a házba mert csúnyának éreztem magam. Életem általános iskolai  éveit a megalázás és a bántalmazás jegyében töltöttem el, miközben kitűnő tanuló voltam melyet egy emlékplakettel jutalmaztak, melybe bele volt faragva az arcom. Akkor még túl fiatal voltam, hogy megértsem miért bántanak, mert szegények vagyunk, mert „hívő” vagy mert nem vagyok olyan mint a többi lány. Nekem nagy az orrom, a fogaim összevissza állnak, túlontúl sovány (csontrakéta, csontkollekció) vagyok és kicsik a melleim. Istenem, fura ezt így leírni. Mondjuk úgy inkább, hogy elől deszka hátul léc, vagy úgy, hogy a hasát szappanozza s a háta habzik. Szóval ja, s én otthon egy szót sem szóltam csak tűrtem, megtaláltam a magam boldogságát a kutyusom, cicái, fecskéim és hangyáim között na meg persze a békák és egerek között. Aztán középiskolás koromra kialakult egy olyan stílus bennem, ami elszórakoztatott másokat. Nem volt több megalázó becenév csak egyetlen mondat egy tanártól, amit az osztálynak mondott s megeskette őket, hogy nem mondhatják el nekem, de azt mondta, olyan ember vagyok, aki ha valahova beteszi a lábát onnan nem jön el úgy, hogy ne hagyjon nyomot. Szóval teltek az évek a suliban s bennem csak az maradt meg, hogy nézegetve a fényképeket néha be kellett csuknom a szememet, mert nem bírtam elviselni, amit láttam. Aztán megismertem egy fiút, s ezt mind mind elmeséltem neki. Emlékszem a lépcsőn álltam s odajött és megölelt jó hosszan, s azt mondta azért, hogy érezzem, hogy nem vagyok undorító. Vannak jobb napjaim, amikor ezt el tudom hinni. Azóta találkoztam a sminkkel is, nem lettünk barátok, mert hazugságnak tartom (személyes vélemény), de na, mondjuk ki ha ki vagyok sminkelve szebb látványt nyújtok. Aztán jöttek mentek az évek, s mint a legtöbben tudjátok, inkább a stílusomról ismernek semmint a szépségemről, bár az első barátom diplomatikusan letudta ezt a kérdést, amikor megkérdeztem tőle én mennyire vagyok szép, ő azt mondta átlagos magyar lány vagyok. Hát igen. Stílusa az volt, egy nesze semmi fogd meg jól válaszhoz. Na mindegy, szóval rengetek fiú barátom van. Emlékszem, mennyire nevettem, amikor sorban állva a fiúk között hallgattam, hogyan értékelik a lányokat, akik éppen a látóterükben vannak. Bár mind a mai napig hálás vagyok azért, hogy több a fiú barátom mint a lány, azért nagyon fura egy ilyen szituáció. Ugyanis a következőt szürtem le. Arc, mell, fenék. Ez a sorrend, ami alapján egy férfi értékel egy nőt. Hozzáteszem a nők is pont ugyanezt a sorrendet követik, nevezzük bólogatós módszernek. Aztán jön a vonzódás. Statisztikai adatok alapján 18 éves korom óta 3 évente van egy 3 hónapos kapcsolatom, így mondjuk úgy, hogy a legutolsó párommal való kapcsolat alapján történt, hogy én éppen a feromonok biológiai hatásáról magyaráztam neki nagyban, s azt ecseteltem, hogy a parfümökben feromonok vannak, ezért van az, hogy a nők jobban vonzódnak egy olyan férfihoz, aki be van fújva valamivel, kivéve ha benzinszaga van, bár ez sem teljesen igaz, na mindegy. Mire levonta a legmesszebbmenőkig a valaha hallott legőrültebb tanulságot, miszerint ha használok valami illatos dolgot, az csalás az ismerkedésben. Fure egy figura volt. Mégis annyira érdekes, hogy amikor egy társ mellett voltam szépnek éreztem magam és csinosnak, míg elvesztettem őket vagy esetleg egy másik fiútól egy kosarat kaptam undort éreztem és bevillant mindaz amit általános iskolában mondtak rólam. Ez alatt a huszonsok év alatt, már nem merem kiírni valahogy kétféle érzéssel találkoztam. A megmagyarázhatatlan vonzódással és a lassan kialakulóval. Sajnos, amint egyre többször találkoztam a viszonzatlansággal egyre jobban és mélyebben kezdtem undorodni magamtól. Nagyon érdekes érzés, amikor a tested belső része a tested külső részével kerül harcba, mert az egyetlen ember aki mindig velem volt az én magam vagyok így hiszek magamnak és a szememnek valamint az agyamnak, amelynek van egy része, mely védené a támadástól magát a fizikai hústestet. Talán nehéz megérteni, de amikor úgy érzed, hogy a saját tested rabja vagy, mégis tudod, hogy ez a test mennyi mindenen ment keresztül érzelmileg, lelkileg, szellemileg ami nem látszódik a testen. A legnehezebb igazából annak a megértése, hogy nem a küldő számít mégis ott a vonzalom, s hogy a belső értékek láthatatlanok maradnak a szem számára. S hogy jutottam el idáig? Még mindig vannak fiú barátaim s ahogy az évek múlnak egy csöppet sem változnak néha, ami a bólogatós módszert illeti. Én még mindig nevetek rajtuk, nem tudom miért, de nekem még mindig vicces, főleg ha ismerem azokat a lányokat akiket éppen néznek s tudom mi rejlik egy szép arc és csinos megjelenés mögött. Ja igen… megint összetörettem a szívemet. Hiába a statisztikát tartani kell, de most valami megváltozott. Vannak olyan kapcsolatok, amikor az emberek beszélgetnek, de nem találkoznak. Hogy ennek mi az előnye? Valahogy én ilyenkor ki tudom zárni a múltat, s mindent, amit érzek és gondolok a saját testemről s csak az marad amit szeretek magamban, a stílusom és az a végtelen őszinteségem és naivitásom, amire mindig ráfaragok. Kisírt szemmel, borzos hajjal és büdösen ülök a számítógép előtt és gépelek, már csak egy pohár alkohol hiányzik, hogy pont olyan legyek, mint egy lecsúszott író. Hozzáteszem már kiskoromban is utáltam fürdeni, nem tudom miért, de mára azért beláttam, hogy néha nem árt. Tegnap hosszasan elidőztem egy képen, nem fénykép volt hanem a kutyám szeme. Azon gondolkodtam mit láthat belőlem s azt kívántam bárcsak ember lenne. Az, hogyan sikerült összetöretni a szívemet egy hosszú történet, csak annyit tudok, hogy összegörnyedve magzatpózban zokogtam és újra éreztem ugyanazt az undort, amit egy szép arc és egy csinos test hiánya mindannyiszor előhozott belőlem. Hát íme egy harc amit minden nap megvívunk magunkban, csak mindenki más eredményre jut. Azt hiszem minden kijött, amit ebből a történetből meg akartam osztani. Talán még csak annyit, hogy a statisztikáthoz hűen bár a betegségem miatt voltak hullámvölgyek, de megvolt a három szuper hónapunk, amiért hálás lehetek. Bár már nem olvashatja ezeket a sorokat. Emlékszem, amikor annyi én után elmentem a fogorvoshoz, hogy szeretnék fogszabályzást és azt mondta, hogy a fogaim rendben vannak, csak ferdén nőttek, azon pedig nem tud érdemi változást kieszközölni, szóval hivatalosan is megerősítést nyert, hogy nincs szükségem fogszabályzóra. Megnyugvást éreztem, hogy a kapafogú becenév, amit annyi éven át hallgattam fogászatilag alaptalan, csak tudtam, hogy ezt egy olyan ember, aki másokat ilyen jelzővel illet nem tudná felfogni. Magamtól undorodni mára szinte természetessé vált, de néha vannak jobb napjaim, csak nem hagy nyugodni a mi lenne ha kérdés. Mi lenne ha olyan szép lennék, mint egy hercegnő vajon akkor is összetörték volna a szívemet? Becsülöm ha idáig eljutottál az olvasásban, mert nem könnyű néha olvasni mindazt ami bennem van s papírra kerül. Tudom, hogy mindenkiben ezer emlék törhet fel, mert mindenkit bántottak valamiért, s hidd el nekem kérlek, tudom mennyi rengeteg ember van, aki nagyon szeret engem úgy, ahogy vagyok. De tudjátok, ha az ember egy nap szerelmes lesz, akkor ha az véget ér gyászol, s én most azt hiszem ezt teszem. Akármennyire is undorodom magamtól sosem tudtam magamat bántani s megnyugtat a tudat, hogy valahol szeretem önmagamat s talán ezért fáj az eddigieknél jobban egy barátság vége. Azt hiszem egyszer majd leírom hogyan lehet beleszeretni valakibe három hónap alatt, de ez már egy másik történet. Búcsúzóul mellékelek egy képet valakiről akit védenem kellene, aki itt van bennem és nem tudja még mennyire is tud fájni valami, aki nem érti miért nem látják, hogy mennyire vágyik a szeretetre és arra, hogy ne azon kelljen rugóznia, hogy mások undorítónak tartják és csúnyának. Mindezt akkor kezdtem el megtanulni….

 

 

 

Azt hisszük nehéz újra kezdeni. A legtöbb ember sokszor próbálja meg az életben. Talán ez a legnagyobb hiba, hogy újra akarjuk kezdeni, mert be kell látnunk, hogy nem megy, mert mindig ott lesznek a múlt démonjai velünk. Ott maradnak a hibák, a tönkrement emberi kapcsolatok, a fájdalmak és a rossz emlékek. Ezek mint árnyék követnek minket, s ott vannak bennünk, a szívünkben. Miért? Mert azok is mi voltunk, a mi gondolataink, érzéseink, szavaink és tetteink. Rosszul gondoljuk, amikor újrakezdésről beszélünk. Ennyi erővel feladhatjuk itt és most ha arra jutottunk, hogy újra kell kezdenünk. Nem újrakezdeni kell, hanem elfogadni azt ami történt és azt, hogy nem tudunk rajta változtatni s örökre bennünk maradnak a nyomai az akkori énünknek. Folytatni kell. Az újrakezdés tiszta lapot jelent, azt pedig soha nem kapunk, csupán egyet, a születésünkkor. Folytatni kell, s ha arra jutottunk, hogy valami nem jó, akkor változtatni. Belátni, hogy néha a múltban nem úgy tettünk dolgokat, ahogy a mostani fejünkkel tennénk, de belátni azt is, hogy ez azért van, mert változtunk. Ha arra várunk mikor kezdhetjük újra akkor úgy szöknek majd el mellettünk a napok, hogy nem változtatunk semmin. Nem lesz egy olyan nap, amikor minden tettünk és szavunk a múlté, amikor egy delete gombbal törlik az eddigi életünket és jön a tessék innen folytatni szakasz. Ha nem követtük volna el a hibáinkat, ha nem veszítettük volna el a barátainkat, ha nem szenvedtünk volna és nem sírtunk volna el annyi könnyet, akkor nem azok lennénk, akik vagyunk. Könnyű lenne felnőtt fejjel meghozni gyerekkorunk döntéseit, de akkor nem tanulnánk meg a leckét, pedig az élet nagy igazságait vagy elfogadjuk és elhisszük vagy megtapasztaljuk a saját bőrünkön. Így vagy úgy az élet megtanít. Ezért is nincsen tiszta lap. Változás az van, ahogy választási lehetőség is mindig lesz. S hogy nehéz e belátni, hogy nem tehetjük semmissé azt, ami eddig volt? A legnehezebb dolog a világon, mert borús napokon fel-fel bukkannak majd bennünk s fájni fognak talán bűntudatunk is lesz, de kell is, hogy legyen mert ez emlékeztet arra, hogy még egyszer ne kövessük el ugyanazt a hibát. Pedig elfogjuk. Egyszer, kétszer, háromszor…egészen addig, amíg egyszer megtanuljuk, hogy hol rontjuk el. Ez alatt elvesztünk talán magunk mellől embereket, akiket soha nem kapunk már vissza, de ez a tanulópénz. Hogyan tovább akkor, mit tegyünk, hogy ne fájjon annyira, amikor csak egy tiszta lapot kérnénk? Az idő segít. Ha minden nap változunk szépen lassan lépésenként távolodunk attól az úttól, amin eddig jártunk s közelítünk egy olyan út felé, amelyen járni szeretnénk. Lesz, mikor felfedezünk sok-sok vékony kitaposott utat s akkor ráébredünk, hogy nem vagyunk egyedül. 

Hideg volt az éjjel,
S már nem vettük észre,
Hogy szívünk is kővé fagyott..

 

Szavak
2021.03.01

Életet adtam a szavaknak. Az életemet adtam a szavaknak. Annyi minden történt s nekem mindig a szavak voltak a legjobb barátaim. Látni akartam őket, érezni a hatalmukat és világokat építeni belőlük. Láttam ezeket a világokat és másoknak adtam őket. A papíron leírva akartam tudni minden szót, melyet az elmém alkotott. Attól a pillanattól fogva, hogy minden betűt ismertem már nem volt, ami megállítson. Szerelmek, háborúk, szenvedések, örömök…mind papírra kerültek és másoknak adtam. Valaki mindig megteremti azokat a világokat, ahová mások el tudnak menekülni. A szavak élnek a papíron s érzésekké válnak azokban a szívekben, melyek olvassák. Odaadtam az összes érzésemet másoknak. Oda az összes emlékemet, amelyek meghatároznak. Mára elvesztem. Világokat teremtettem volt, hogy pénzért volt, hogy azért, mert szabadulni akartam egy érzéstől s most ezernyi világ él bennem és köröttem s mindegyik én vagyok de egyik sem. Ahogy a szám lassan olvassa mindazt mit papírra vetettem az elmém tudja, hogy az én világom, hogy én vagyok, de a szívem csak egy ismerőst lát. Meghasonlott a lényem, melyet eladtam a szavaknak, melyek életre akartak kelni. Mindegyik szóban ott vagyok mégis egyikben sem. Nem vagyok elbújva a sorok között…már nem. Akkor és ott amikor úgy döntöttem, hogy életet adok egy szónak ott voltam benne, de amint a tollat letettem elvesztettem az érzést. S most érzés nélkül csak arról tudok írni, aki a legjobb barátom lett, aki mindenemet elvett, hogy másoknak minden megadathasson. Boldog véget. Ezt akartam adni mindig…voltak könnyek és mosolyok elrejtve a szavakban, de boldog véget adtam másoknak. S hogy mennyit ér egy boldog vég? Remélem soha nem kell úgy megtanulni, ahogy nekem kellett. Ezernyi boldogtalan véget írtam át boldoggá. A boldogtalan végek élete az enyém. Valakinek ezt is el kellett vállalnia, de ne aggódj szövetséget kötöttem a szavakkal melyeket leírok. Én életet adok nekik a papír áltam, s én boldogtalan véggel együtt elvesztem az emlékeim, de te megkapod őket boldog véggel. 

 

 

Az élet megy tovább

Az embert ugyanazon dolog taszítja a mélybe s emeli fel. Az, hogy az élet megy tovább. Úgy emlékszem életem minden egyen helyszínére, mint amilyen az utolsó napon voltak, amikor ott voltam. Az emberekre is így emlékszem. Talán ez fáj a legjobban, hogy mikor visszatérek már nem ugyanaz semmi és senki. Azt várná az ember, nem is várná hanem kívánná, hogy csak az ő élete menjen tovább s amikor visszatér emlékei szülőföldjére ott olyan legyen minden, mintha a távozásakor megállt volna az idő. Tudom, önző dolog de emberi.

Voltam én is valaha boldog,
Zengtem én is a boldogság dalát,
De szívemen most rabigát hordok,
Sebaj, az élet megy tovább... 

 

 Néha elveszünk
2021.02.22

Néha elveszünk. Percekre, órákra, napokra. Nem a testünk tűnik el, hanem az akik vagyunk. Ez az elveszettség legijesztőbb formája, mert nem találhatnak ránk, csak mi önmagunkra. Van, hogy emlékekben, érzésekben kell kutakodnunk, hogy megtaláljuk önmagunkat de van, hogy ezek teljes hiányában minden maradék erőnket összeszedve a világmindenség egy elrejtett szegletében bukkanunk önmagunkra. Tudom, talán nem értik miről beszélek.(...) Én elvesztem. Hónapok óta keresem önmagamat, egy darabkát, amiből elindulhatok valamerre, egy foszlányt, de sajnos semmi. Ma egy kopott fapadon ülve az arcomat melegítette a nap s egy galamb szállt le mellém. Ma éreztem először, hogy a nap melege egy emlékképet hoz elő, mely először idegen volt, de aztán rájöttem, hogy a saját emlékem volt. Ma újra megtanultam, hogy szeretem a napsütést. Csupán egyetlen dolog abból, aki voltam de kapaszkodó, ami az élethez köt, mert újra alkothatom magamat. Egy dolgot tudok, hogy nem leszek az, aki voltam egykoron bármennyire is szeretnék az lenni, de más leszek. Eltűnt egy darab a szívemből s egy másikat magam dobtam el, de még ez a szív nem akarja feladni. Ezt az egyetlen szabályt kapta a szív az elmétől, a végsőkig ragaszkodni az élethez. A szív ezt a szabályt meg akarta szegni, de lássuk be a szabályok emlékeztetnek minket arra, hogy mennyire gyarlók is vagyunk. Gyarló szívem gyógyulásra vár.(...) Emlékszem kislánykoromban a füvön fekve néztem, hogy repülnek a messze a madarak. S azt hiszem ezúttal én is úton vagyok velük. Hideg és sötét égbolt alatt repülünk, beleremeg a szívem, de legalább tudom, hogy még él. Néha, mint ma is, előbújik a nap és felmelegít. Mintha tudná, hogy mennyire fáj, sugaraival a szívemet keresi, hogy sebeket gyógyítson. Magam nem tudom merre is járok, de amíg látom a Napom, az én gyógyító napomat addig él a hit. A hit, hogy egy hosszú út végén ott vagyok valahol. Én vagyok, igazi vagyok és beforrott a szívem. 

 

 

 

Barátom

‌Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy ne barátokat hanem emlékeket gyűjtsek, mert a végén nem azt fogom bánni, hogy ki nem volt ott mellettem, hanem azokat a pillanatokat, amiket elengedtem magam mellett. Mondanám, hogy ő volt az egyetlen barátom de mindketten tartottuk a szabályt, így nekem ő volt az emlékgyűjtő társam. Sok emlékgyűjtő társad lehet az életben, akikre mindig emlékezni fogsz, amikor megérzel egy illatot vagy ízt, meghallasz egy hangot vagy megpillantassz a szemed sarkából valamit, ami felidéz benned egy pillanatot, amikor együtt voltatok.(...) Mindig eszembe jut, amikor írok, hogy az emlékeim mindig velem maradnak s tellik majd egy kétfilléres novellára belőlük, amiből vehetek majd egy szeletet egy frissensült cipó végéből, s tudom, hogy amint eszem majd, újra és újra lepereg előttem az élet, amit éltem minden kaladjával, hibájával, groteszk pillanatával és a romantikájával együtt.(...) Minden egyes pislogással fényképezem a világot, hogy egyszer ha lehunyom a szememet vissza tudjam nézni akárcsak egy régi diavetítő vetítette filmet s hallani fogom azt a finom csikorgást amit a régi fém vetítő ad ki, s ami tulajdonképpen eltorzított köszönések és emberektő való elköszönések sorozata. Talán lesz valaki, akivel mindenkinél több emléket gyűjtessz össze de lehet, hogy mindenkinél több emlékgyűjtő társad lesz, akárhogy is úgy lesz rendjén. (...) Aztán egy napon, ha és amikor úgy érzed, hogy egy teljesen idegen világban élsz képes leszel az emlékeidből megalkotni a valaha létezett legcsodálatosabb világot. S az én világomban ott lesz ő is, aki azt mondta, hogy emlékeket gyűjtsek ne barátokat s akkor majd jól megmondom neki a magamét. Hogy az illat, a hang, a kép, amit akkor érzékeltem, amikor e szavakat mondta egész életemben arra a fájdalomra emlékeztettek amit ő okozott, mert akkor és ott nem vágytam másra, mint kimondani egy szót melyet nem engedett. Kimondani, hogy Barátom.

Életre ideiglenes alkalmatlan.
2021.02.01

Életre ideiglenes alkalmatlan. Hogy eddig alkalmas voltam e s hogy lesz e nap amikor alkalmas leszek, azt csak odafönt tudják, én csak annyit tudok, hogy fáj élni. Jobban fáj élni, minta itt hagynám a földi világot. Nem tudom miért kerülgetem a meghalni szót, mikor olyan régen vágyom meghalni. A halál nyugalom.(…) S akkor jön valaki s elmondom, hogy fáj, hogy mit érzek és azt mondja alkalmatlan vagyok. Mutasson valakit aki nem félholt a lelki sebei miatt s nem áll a bolondulás szélén. Majd hozzá teszi, hogy csak ideiglenesen, megforgatva a kést. Mert ott van ebben a szóban a remény, de az iszonyat fájdalom is ott van, mert ott állsz egyedül egy határidővel, hogy felépítsd az a világot, ami már évtizedek óta csak teherként nehezedik a válladra. Aztán vagy sikerül vagy nem. Mennyi szenvedést bír el vajon egy ember? s milyen embertelennek kell lenni egyedül hagyni és azt mondani, hogy engedünk majd tovább élni a társadalomban csak lássuk, hogy már nem vágysz a halálra. Aztán már csak állsz és próbálod felidézni mikor voltál utoljára boldog. Keresel az emlékek között, utazol vissza az időben évről évre s már ott jársz, hogy éppen megszülettél és felsírsz. Akkor is csak sírtál. Ha szerencséd van maradtak még könnyeid ha nem akkor csak a fojtogató érzés ami magzatpózba húzza az izmaidat és csak fekszel miközben hallod, hogy kattog az óra és rájössz, hogy fájdalomra születtél erre a világra.

 

Az egyedül töltött napok
2021.01.17

Az egyedül töltött napok tesznek minket emberré. Ilyenkor hozzuk életünk legrosszabb döntéseit. Ilyenkor rohannak meg az emlékeke, melyek nagy részét az idő s az elménk már megszépített, s ha maradtak is rossz emlékek azok arra ösztönöznek, hogy másokat miden áron megvédjünk attól, hogy ugyanazokat a hibákat kövessék el, mint mi egykoron. Ilyenkor döntjük el, hogy mi az, amin tudunk változtatni és mi az, amin nem. S ilyenkor döntjük el, hogy ha tudunk, akkor akarunk e változtatni a dolgokon. Van egy pont, ahová, ha szerencsénk van egy nap eljutunk, hogy egyik miatt sem fogunk aggódni. Az egyedül töltött napokon gondolkodunk el azon, hogy hová tűnt körülöttünk mindenki s ekkor érezzük, hogy kik azok, akik igazán hiányoznak mellőlünk. Egyedül lenni emberi dolog. Vannak, akik menekülnek az egyedülléttől s talán sosem tudják meg kik is ők igazán, mert csak azt ismerik kik ők, amikor másokkal vannak. Vannak, akik legszívesebben minden napjukat egyedül töltenék, mert szeretik azt, hogy nem hat rájuk már a nagyvilág. Talán őket jobban sajnálom, mert sosem jönnek rá, hogy a félelem, amit éreznek a világ iránt egy jófajta félelem, mely figyelmeztet és segít, hogy miknek és kikenek engedik, hogy hassanak rájuk. (…) Az egyedül töltött napok egyetlen és legfontosabb elve, hogy Csak magad! Az egyedül töltött napok rólunk szólnak nem másokról. Nem azért vannak, hogy megpróbáljuk kitalálni mások miért mondtak vagy tettek valamit. Talán a legnagyobb áldás, hogy nem tudunk gondolatot olvasni, mert ezzel sok fájdalomtól óvjuk meg magunkat. Sokkal többtől, mint amennyit az okoz, amikor valaki elmondja valójában mire is gondolt. (…) Tegnap embernek éreztem magam. Hosszú idő után volt egy egyedül töltött napom. Megrémültem. Ijesztő a gondolat, hogy sebezhető vagyok, hogy nem tudom mások miért tesznek és mondanak valamit és talán egy nap fájdalmat fognak okozni vagy talán én nekik. Ijesztő a gondolat, hogy annyi milliárd között az ember lehet teljesen egyedül, s hogy talán a holnapot is egyedül töltöm majd, de benne van a pakliban. Így lesz az ember érző lélekké. 

 
Harcok
2021.01.16
 

Minden ember közül magunkat a legnehezebb szeretni. Olyan ostobák vagyunk néha és elviselhetetlenek. Gyakran cselekszünk hamarabb szívből, mint gondolkodnánk aggyal. Magunkkal folytatjuk a leghosszabb vitákat és magunkat a legnehezebb jobb belátásra bírni. Valljuk be önmagunkkal van a legtöbb bajunk. Pimaszok, sértődékenyek és gyerekesek tudunk lenni, amikor önmagunkkal kell elbeszélgetnünk s néha átkozottul mélyre tudjuk magunkat kergetni. Erre csak mi emberek vagyunk képesek. A kutyám szemébe nézek és látom, hogy tudja, hogy nem volt a legjobb ötlet ketté rágni a cipőfűzőmet, de amikor látja, hogy helyrehozható a rosszasága, sőt tán nem is kell, csak azt látnia, hogy ennek ellenére még mindig szeretjük, úgy folytatja az életét mintha mise történt volna, s talán megcsinálja újra és újra ugyanezt csak mindig más dolgot választ rágcsálni. Bárcsak önmagunknak is olyan könnyen meg tudnánk bocsátani s nem rágódnánk azon, hogy mi volt régen, s bárcsak ne a legrosszabb forgatókönyv forogna újra és újra a fejünkbe, ha a jövőre gondolunk… De ilyenek vagyunk mi emberek. Újra és újra elkövetjük ugyanazokat a hibákat csak mindig egy kicsit másképp. Mind közül a legnehezebb harc, amit önmagunkkal vívunk s mégis meg kell tanulnunk szeretnünk saját magunkat.

Szemek
2021.01.10
Nem nagy dolog egy másik ember szemébe nézni. Az emberek bonyolult lények. Iszonyatosan bonyolultak. Nem csak a szavaikkal hanem a hallgatásukkal is kommunikálnak s az egész testükkel, így a szemükkel is. Két ember találkozása mindig meghatározó pillanat. Az első kézfogás, az első szavak, az első egymás szemébe nézés. Mindenkinek van valami, amit először „megnéz” egy másik emberen. Nekem a másik ember hangja ez. (…) Találkozáskor néha félve kitárjuk kezeinket, miközben valaki jön felénk s titkon azt reméljük, hogy megölel bennünket. Mindenki vágyik az ölelésre, még azok is, akik azt mondják, hogy nem. Sőt, talán ők vágynak a legjobban, de annyiszor bántották már őket. Máskor nincs erő szavakhoz csak a hosszas egymás szemébe nézés. Reagálunk egymásra. Egymás szemébe nézve közeledve s távolodva egymástól érzések szabadulnak fel bennünk. A félelem, hogy elhagynak, az öröm, hogy mellénk áll valaki, vagy szorosan elénk úgy, hogy csak a szemeink beszélhessenek. Léteznek emberek, akiknek gyönyörű a szemük, mert értékeljük, ha ránk néznek. Van úgy, hogy "találkozunk" valakivel, nem látjuk, nem halljuk, csak a szavaink találkoznak, akkor ébredünk rá, hogy nem nagy dolog egy másik ember szemébe nézni, de néha megadnánk mindent, hogy megtehessük.
 

 Teremtésmű
2021.01.09

Világéletemben azt hittem különleges vagyok. Kicsi testemben egy csodálatos világ élet, mely rá tudott csodálkozni az élet legapróbb dolgaira is. Leguggoltam egy csiga mellé és megsimogattam, tátott szájjal néztem a szivárványt és kerestem a végeit, miközben szaladtam és próbáltam elkapni azokat. Hanyatt feküdtem a fűben és bámultam a madarakat s azt kívántam bárcsak én is tudnék repülni. Csodálattal bámultam a hangyákat még akkor is, ha azok a szobám ablakában garázdálkodtak. Szerettem a naplementéket és a napfelkeltéket. Életem legcsodálatosabb pillanata volt, amikor a cicám hasára tettem a kezemet és éreztem, hogyan rugdos odabentről sok-sok apró mancs. Majd megélhettem a születés csodáját, ami egyben a legundorítóbb dolog is volt, amit valaha láttam, de nem érdekelt. Csodáltam a teremtésművet és úgy éreztem haza értem. Figyeltem a százszorszépeket és a kék nefelejcset, milyen apró és törékeny virágok mégis mennyire gyönyörűek nekem. Számomra a mai napig nincs romantikusabb dolog mint bőrig ázni az esőben, mert akkor érzem igazán, hogy élek. Ez az élet romantikája. Bár mindez elmúlik egyszer ez nem tartja vissza őket attól, hogy amíg élnek örömet szerezzenek egy emberi lénynek. Világéletemben azt hittem különleges vagyok, mert tudtam, hogy  a teremtésmű  értem van és igazam is lett. 

 

És esni kezd a hó!
 2020.01.08

És esni kezd a hó! Nem számít mennyi harc, fájdalom, könny van a világon, ha esni kezd a hó valami remény száll a világra. A legtisztább dolog, amit valaha láttam. Kiskoromban bevittem a házba és meg akartam vizsgálni a hópelyheket, de mindig elolvadtak s nekem vissza kellett térnem odakintre, arra a helyre mely nem volt senkié, a Mindenhatóé, a szabad. Boldog vagyok, ha hóangyalt készíthetek. Csak hátra vágódom és mint egy kisgyerek izgatottan mozgatom karom lábam majd olyan óvatosan, ahogyan tudok felállok és megnézem mit alkottam. Szeretek szánkózni, emlékszem kisoromban a legkisebb hóban is szánkóztunk, még akkor is ha csikorgott a régi vastalpain az öreg szánkó, mely hűségesen kiszolgált minket. Majd arra a kisgyerekre gondolok, akinek átadtuk a szánkónkat s minden élményünket is amely hozzá fűződtek. Hóviharok tucatjaiban rohantunk haza, hóemberek tömegét alkottuk meg gyerekkorunkban s vívtunk hócsatákat aztán egyszer csak a barátaimnak már csak bosszúság lett az első hó.  A világ igazságtalansága, hogy a leggyönyörűbb dolog a hópehely valami rossz érzést vált ki azokból a felnőtt gyermekekből, akikké váltunk. Azt hiszem ahogy növünk, úgy tűnnek el belőlünk azok a jó érzések, amely által a legkisebb dolog is boldoggá tudott minket tenni, Ezért is boldogtalanok a felnőttek. Talán ha egy pillanatra megállnának kitátanák a szájukat és megpróbálnának megenni egy hópelyhet, akkor sokkal vidámabban indulnának az annyira gyűlölt reggelek. Én még harcolok azért a kisgyerekért, aki össze vissza rohangált s remélte, hogy lesz olyan hópehely, ami nem olvad el, ha elég gyorsan befut vele, s utána járhat annak a ténynek, hogy vajon tényleg minden egyes hópehely különböző. Mi emberek olyanok vagyunk, mint a hópelyhek, egyediek, megismételhetetlenek, de pótolhatóak. Néha a szenvedések melegében elolvadunk, de odakint a szabadban, ahová érkezünk, miközben lehullva megcsodálhatjuk az egész világot, odakint részesei lehetünk valami csodának. Egy gyermek önfeled, boldog kacajának. 

 
 
A bizalomról
 

Az élethez bizalom kell. Ülök az ágyamon és hallgatom a gyógyszerek jellegzetes hangját, amikor kinyomják őket a levélről s a tálkába esnek s rájövök, hogy az élethez bizalom kell. Bizalom, hogy a nővér nem hibázik. Ösztönösen bízunk abban, hogy mások nem hibáznak miközben mi magunk tudjuk, hogy néha becsúszik egy két hiba tökéletlenség miatt, mégis felszállunk a buszra és bízunk benne, hogy a sofőrje nem fog balesetet okozni. Minden nap elmegyünk dolgozni s bízunk benne, hogy a következő hónapban megkapjuk érte a fizetésünket. Megvesszük az egész évre szóló naptárt, mert bízunk benne, hogy még élni fogunk, ahogyan az ébresztőt is beállítjuk, mert abban bízunk, hogy másnap is felébredünk abban viszont nem, hogy ez magunktól sikerülni fog. Bizalom kell megvenni egy könyvet, mert szeretnénk azt érezni, hogy érdemes volt, hozzánk tett valamit. Bizalom kell adni magunkból, az időnkből és az energiánkból. Mondanám, hogy csak lélegezni nem kell bizalom, de reméljük, hogy oxigénhez jutunk a lélegzetvétel által, nem pedig mérgező gázokhoz. Bizalom kell egy köszönéshez, hogy a másik fogadja és viszonozza. Óriási bizalom, főleg ha az első köszönésről van szó.  Bizalom egy másik embernek kezet nyújtani és bemutatkozni, remélve, hogy egy jól működő emberi kapcsolatot építhetünk ki vele. (…) Az élethez bizalom kell, magunkban, másokban, s az odaföntiekben. Bizalom van de mindig csalódunk, így vette kézbe a dolgokat az agyunk helyett a szívünk, s egy újfajta bizalmat hozott létre. Ennek a bizalomnak a neve: remény. 

Hullócsillag
Szakadék szélén kapaszkodom,
Érzéseim tapossák a kezem,
Fájdalmat okoznak, zokognék
Hogy adjam fel az életem.
 
Békét kívánok S örök megnyugvást,
Könnyezve nézek egy hullócsillagot.
Majd arra gondolok, hogy a zuhanás,
Mit a csillag átélt mennyire fájhatott.

A más

Ezrek közt magányos.
Fáj! Nyüszít.
Tudja, halálos
a félelem.
Olykor reménytelen,
ellökött, kedvtelen.


Hamis ábrándok. 
Hideg ölelés, égető szó,
Mondják magánakvaló. 
Hamis kártyás, gonosz
De ti nem voltatok ott,
Nem voltatok ott.(...)

Csak szeretetre vágyik.

 

A munkaszüneti napokról
2021.01.01

 

Vannak úgynevezett munkaszüneti napok. De ezeken a napokon nem csak a munkát adjuk fel, hanem azt az énünket is, amivé tesz minket az a közeg melyben dolgozunk. Ilyenkor kerülnek fel fotók a közösségi oldalakra arról az emberről, akik vagyunk valójában. A legtöbb ember szereti a ezeket a napokat, sőt ha tovább megyek akkor a munkanapokat úgy éljük túl, hogy arra gondolunk nemsokára szabad vagy munka szüneti nap lesz. Nem tudom, hogy jó-e ez a kettősség az emberekben. Természetes, hogy máshogy viselkedünk civilben, mint amikor dolgozunk, de az nem járja, hogy csak a szombatot várva éljünk. Nem szenvedhetünk hétfőtől péntekig azért, hogy szombaton és vasárnak valamennyire jól érezzük magunkat. Meg kell tanulnunk, hogyan létezhetünk a ként, akik a munkaszüneti napon vagyunk a munkanapokon. Kell a fűszer, a jókedv, a vidámság és az emberség minden egyes nap. Direkt nem az ünnepnapokról beszélek, mert akkora a kontraszt egy munka és egy ünnepnap között, mint a fekete és fehér között, vagy ha egy vicces példát szeretnék felhozni, mint az igazolványképünk s a valódi képünk között. Én minden nap ugyanolyan vagyok, akárkivel, akárhol legyek is, talán ezért nem értem a szabadnapok lényegét. Vagyis más lényeget adok nekik, mint a nagy többség. De ez már egy másik történet(…)
 

Bocsáss meg, de még nem tudlak elengedni.

Annyi nap után az aluljáróban egy robotkutya a lábamnak szaladt...S én mosolyogtam... önkéntelenül. Fel akartalak hívni s elmondani mennyire cuki. El akartam mondani, hogy őszintén tudtam nevetni, de ekkor eszembe jutott, hogy a halálod miatt nem tudok mosolyogni. 

Rettentően haragudtam rád, mert elmentél. Nem szóltál, sőt azt mondtad találkozunk. Megvettem a bort is, amit kértél, hogy leültünk majd s felhigítjuk jó sok kólával, mint ahogy meséltek, hogy régen csináltátok. Barátok voltunk, s még most is azok vagyunk. De hiába várom minden reggel, hogy besétálj az ajtón, hogy ott legyél, mikorra beértek dolgozni, hogy hívjalak ha hajnalban kelek, hogy értem tudsz e kanyarodni. 

Bűntudatot érzek még minden pillanatban, amikor boldog vagyok....vagyis dehogy boldog, csupán nem annyira nyomorult. Azt akarom, hogy te is tudj róla, hogy elmondhassam neked, hogy aztán mindenki nevessek egy jót. Ezért nem tudlak még elengedni. Gondolatban sokszor mesélek neked, s bár megfogadtam, hogy nem állok majd a sírod előtt egyszer ha elég lesz az erőm megnézem, hol leltél örök nyugalomra.

De addig is haragudni fogok rád, mert itthagytál mindent és mindenkit. Nem köszöntél el s mi sem köszönhettünk el. 

Kegyetlen dolog a gyász. Míg fekete zászlók mutatják a gyászt egy épületen, addig a fekete ruha az emberen bár jelez valamit, de örökké nem hordhat feketét, pedig örökké fog fájni. 

A gyász harag, mert elhagytak, szomorúság, mert nem jön többé vissza az, aki elment, S remény, hogy az idő segít majd, hogy jobb legyen. Félek, hogy egy napon majd elfeledlek, de nem akarlak, mert a legértékesebb barátom voltál. Most bűntudatot érzek ha valami megnevettet. Pontosan tudom mit mondanál, hogy lépjek tovább s legyek nagyon boldog de bocsáss meg, még nem tudlak elengedni. 

 

 

Már csak belül ordít a lelkem

2020.12.21

A legtöbbször elhangzó kérdés a világon, a hogy vagy? A legtöbbeket nm érdekli a válasz így meg sem hallgatják. Van azonban egy különös csoport, aki megelégszik a jól vagyok válasszal, mert nekik ez a kényelmesebb. 

Senki nem szereti azt hallani, hogy mennyire szenved a másik. Talán együtt tudna érezni vele, de nem veszi a fáradtságot, hogy átvegyen a teherből egy keveset. A lelki fájdalom nem látszik. Nem bicegsz, nem jajgatsz és nem is lehet semmiféle műszerrel kimutatni, éppen ezért kételkednek emberek abban, hogy létezik- e egyáltalán olyan mint mentális betegség. 

Az én lelkem már csak belülről ordít. Nem látszik rajtam semmi, azt mondják, sőt jól áll, hogy jra mosolygok, ha tudnák, hogy minden pillanatban arra gondolok, hogy nem akarom tovább csinálni, nem akarok tovább küzdeni. Nem megélem már a napokat, hanem túlélem. Az idő ólomlábakon jár a szívem pedig megszakad, mert nem tudom elmondani mennyire rossz is most élnem.  S hiába orvos és gyógyszer, csak én maradok és a fájdalom.

 

Belül ordít a lelkem, de ezt senki ember nem hallja. Kimerült harcosként földre rogyva próbálok talpra állni . Boldogság, szomorúság, fájdalom, düh és üresség. Ez a napi rutin, és sohasem tudhatom mikor jön el a pillanat amikor minden megváltozik s egy újabb fázis következik. Már félek örülni, mert tudom, hogy nem tart örökké, csak az a legrosszabb az egészben, hogy így azt sem tudom, meddig marad bennem a fájdalom ordítva, hogy nem kell több szenvedés.

 

Egy szál vörös rózsa
2020.12.17

Egy szál vörös rózsa. Ennyi maradt a barátságunkból. Egy virág, mely soha nem hervad el s nem tépázhatja meg már semmi, mert nem él. Halott virág, akárcsak te. A fájdalom vörös rózsája.

Álltam a virágok előtt, haldoklott mind de próbálták még tartani magukat, hogy olyan helyre kerüljenek, ahova szánták őket. Van amelyiket vázába szánták s van amelyiket sírokra. Én állok és némán nézem Isten ujjainak műveit a virágokat s azon gondolkodom melyik fejezné ki legjobban azt a fájdalmat, amit érzek. Azt a mérhetetlen fájdalmat, amit akkor érez az ember, amikor elveszít valakit, akit szeret. A harag rózsája is, van rajta tövis, pontosan úgy mintha igazi lenne. Talán olyan vagyok, mint ez a rózsa, haldoklom és tele vagyok tövissel, mellyel másokat sebzek meg.

Kérdezi valaki a virágok közül kihajolva, hogy miben segíthet, de amire igazán szükség lenne, ahhoz neki nincs hatalma. Nem tud visszahozni Téged. Most már csak egy fejfa emlékeztet arra, hogy valaha voltál s mindaz, amit nekem tanítottál, mondtál, tettél értem s másokért. A fejfán csak egy név, melyet ezer hangsúllyal tudtam kimondani, attól függően, hogy haragudtam-e rád, vagy csak meg akartalak viccelni. Akarnék még haragudni rád, veszekedni, toporzékolni, csapkodni mert valamiben nem értettél velem egyet s be kellett látnom, hogy igazad van. Akarnék még kérdezni az életről, az emberekről, a világról. Akarnék még…de nem lehet, mert már csak a sírodon növő virág köt az élethez. Talán ez a virág vigyáz majd a rózsámra, melyet neked viszek.

 

Bar senkit nem érdekel, hogy ott van e az a rózsa, csak én akarok elbúcsúzni tőled. S elfogadni, hogy a barátságunkból  nem  maradt más csak egy elhagyatott temetőben egy szál vörös rózsa egy fejfa mellett állva. 

 

Van egy hely 
2020.12.09

Van egy hely, ahol mindenki őszinte, ahol mindenki egy emberként fog össze, ha baj van, ahol nem szégyen önmagadat adni, sőt kötelező. Itt nem kell mosolyogni, ha nem akarsz, nem kell erősnek lenni, nehogy meglássák mások és kihasználják, itt szabadon lehet sírni, Ezen a helyen megtanítanak, hogyan élj túl egy olyan világban, ahol mindenki hazug, képmutató és csaló. Ezen a helyen az érzelmi és fizikai segítséget nyújtanak.  Itt nem kel szépre sminkelni az arcod és a lelkedet sem. Itt lehetsz az aki vagy és azzá állhatsz aki lenni szeretnél.

A pszichiátria mentsvár a haldokló léleknek. Mégis emberek milliói ítélik el és nézik le azokat az embereket, akik ezen a helyen jártak. Itt nem szégyen megkérdezni, hogy miért akartál véget vetni az életednek, és amikor megkapod a választ együtt is tudsz érezni vele. Szabadon ki lehet mondani, hogy nem akarom tovább ezt az életet, s nem ítél el emiatt senki, hanem kézen fognak és segítenek megtalálni, mi az amiért mégis érdemes tovább csinálni.

 

 

S  talán a leggroteszkebb az egészben, hogy amikor életedben először komolyan gondolnád a Viszont látásra köszönést, akkor ébredsz rá, hogy ha már megerősödve távozol, akkor jó eséllyel soha nem következik be a viszont látás. 

 

Veszteségek
2020.12.08

Valaki önszántából elmegy, valakit magunk küldünk el, valaki örök nyugalomra tér, valakit elsodor az élet. Akárhogy is veszteség. Nem tudom hány embert tudunk elveszíteni anélkül, hogy bele őrülnénk, de azt igen, hogy egyetlen ember elvesztése az életünkből lavinaként indíthatja el érzelmeink sokaságát.

 Meghalt egy barátom, egyik pillanatban dühös vagyok rá, mert itt hagyott másik pillanatban pedig az ajtóval szemben ülve várom, hogy belépjen s valahol a kettő között van egy szomorú üresség, hogy egy közös történet véget ért és egy új kezdődik el. Az új történetek pedig félelmetesek, bizonytalanok és kegyetlenek.

Valaki nem hal meg csak egyszerűen elsétál az életünkből. Valamikor van ok, valamikor nincs, legalábbis a mi részünkről semmi okot nem találunk a távozásra. Bármit vesztünk el az mindig elvesz egy apró darabot az életünkből s belőlünk is. Már nem leszünk azok, akiket kihozott belőlünk a másik, aki már nincs mellettünk. Ha szerencsénk van, akkor az emlékeink velünk maradnak s tudni fogjuk hogyan viselkedne, mit tenne vagy mondana.

 Mindenki hozzánk tesz valamit, s ezeknek egy töredéke maradandó csak, de talán már ennyi is elég a megbocsátáshoz. Bár soha nem fogjuk kimondani, hogy haragszunk valakiért, aki távozott, akár az életünkből, akár az életből. Mégis egy napon eljutunk majd odáig, hogy megbocsátunk, még akkor is ha senki nem kért bocsánatot azért mert elhagyott minket.

Talán a megbánás indít tettekre, amikor olyanokra gondolunk, akiket mi küldtünk el. Mindannyian hozzunk olyan döntéseket, melyeket már abban a pillanatban bánunk, amikor kimondjuk, de túl gyávák vagyunk ahhoz, hogy egy mondat közepén megálljt parancsolva átgondoljuk a döntésünket. Nem szokás manapság azt mondani, hogy bocsáss meg, s kérlek maradj. Ahogy azt sem, hogy megbocsátok, s itt maradok.

 

Az emberi kapcsolatok adnak értelmet az életnek, s ezek a kapcsolatok így vagy úgy megszakadnak egyszer. Ezer és ezer szálon keresztezik egymást az emberek útjai mely találkozások olykor boldogságot, olykor fájdalmat és ürességet hoznak. Akárhogy is minden alkalommal veszteségként tekinthetjük vagy mondjuk úgy könyvelhetjük el egy másik ember távozását, miután az összes könnyünket elsírtuk. 

 

 

Ne menekülj! A gyógyulás is munka, sőt…
2020.12.08

Tíz éve menekülök olyan dolgok elől, amivel nem akartam szembe nézni vagy éppen túl gyengének tartottam magam ahhoz, hogy szembenézzek velük. Menekültem mindenhova. A napjaim nagy részét alvással, zenehallgatással és sorozatok nézésével töltöttem. Akkor és ott ez segített.

Könyörtelen mércék, így nevezi az orvostudomány, azt a sémát ami szerint érzek magammal és másokkal kapcsolatban. Volt nap az életemben, amikor tizennyolc órát dolgoztam de a a tizenkilencedikben már azt éreztem, hogy nem vagyok értékes, mert nem csinálok semmit. Tudom ezt épp elmével nem lehet felfogni.

Most a legfontosabb dolog, hogy elfogadjam, hogy a gyógyulás is egy munka. Amint ez megvan azt is el tudom majd fogadni, hogy jár a pihenés  is ehhez a munkához, még akkor is ha azok a módszerek melyekkel menekültem egy-egy túlhajszolt munkanap után mára megijesztenek és akaratlanul taszítanak.

 

A szellemi, mentális gyógyulás egy olyan munka, ami teljesen ellentétben áll azzal, amit szeretek s ami a komfortzónámba esik. Most ez a lecke, ezt kell tanulni. Befejezni a menekülést, elfogadni egy másik életformát ideiglenesen és szembe nézni azzal, hogy most egyetlen feladatom van, mégpedig a gyógyulás. 

 

 

 

Don't save Me! /Ne ments meg
2020.12.05

A világ talán egyik legnehezebb dolga nem segíteni valakin. Az ember belepusztul, amikor látja, hogy valaki, akit nagyon szeret egy olyan lejtőn indult el, melynek a vége egy olyan mély szakadék, melyből nincs kiút. Mégis joga van hozzá, hogy lefelé száguldjon, s még élvezze is ideig-óráig, amíg rá nem ébred mi lesz a sztori vége. Pedig a szakadék, mely egyre mélyebb, egyre több embernek jelentett megoldást.

Mindenki hordoz magán valamiféle üzenetet. Szeress, ölelj át szorosan, most hagyj békén. A legfájóbb mégis a ne ments meg üzenet. Nem megmenteni nehéz valakit, hanem meg nem menteni.

 Talán éppen ezért kapjuk magunkat nap mint nap azon, hogy túlléptünk egy határt. Van egy láthatatlan határ, melyet egy napon mindenki előtt látható lesz, ugyanis mindenkinek joga van úgy élni az életét ahogyan akarja. A legnagyobb jóindulattal sem léphetjük túl a szabad akarat határvonalát. Isten sem teszi meg. Hogy mi is a szabad akarat? Anyáinktól megtanulhattuk már, amikor azt mondták, hogy: Édes fiam, ha rám hallgatsz, azt csinálsz, amit akarsz.

Emberként harcolunk másokért, vagy mondjuk úgy, harcolunk mások problémáival. A szeretetet használjuk indítékként és mentségként arra, hogy beleavatkozunk mások életébe. Ösztönösen harcolunk egymásért a gonosz ellen, s talán saját magunkat áldoznánk azért, hogy egy másik embert boldognak lássunk. Nem lenne nehéz áldozat, mert minket is boldoggá tenne. Nehéz az, amikor ezt nem tehetjük meg.  Talán a sors iróniája ez is. Cserébe végig nézhetjük, hogy korcsosul el egy ember, hogyan teszi tönkre magát és hogyan végzi úgy, mint önmaga valamikori rémísztő más.

Talán egyszer kegyes lesz az élet hozzánk s valaki odasétál majd hozzánk, miközben mi annak a szakadéknak a szélén táncolunk, ahová azok kerültek, akik arra kértek, hogy ne mentsük meg őket, s a szakadék szélén valaki hozzánk szól, még ismeretlenül is, és arra kér: ments meg. 

Légy boldog
2020.12.05

Van úgy, hogy boldog vagy. Van úgy, hogy kevésbé boldog és van úgy, hogy boldogabb, mint valaki más. Akármennyire legyél is boldog vagy boldogtalan mindig lesz egy boldogabb és boldogtalanabb ember.

Egyedül lenni nem akkor nehéz, amikor a fejünk felett összecsapnak a hullámok, mert egy idő után megtanulunk egyedül felállni, egyedül lenni akkor fájó, amikor boldogok vagyunk s végre kisüt a nap, mert nincs mellettünk senki akivel meg tudnánk osztani az örömünket. Éppen ezért hisszük azt  boldog emberként, hogy mindenkinek meg kell mutatnunk milyen szép és gyönyörű az élet, és milyen boldog az egész világegyetem. Én is ilyen ember vagyok. Rajongok a legkisebb dologért is, ami egy pillanatnyi boldogságot tud adni. Önzőségnek tartom megtartani a boldogságot, kivéve ha azt akinek adni akarunk belőle nem teszi boldoggá.

Mosolyogj, légy boldog! A mondat, ami hallatán sok embernek összeszorul a szíve, mert újra és újra eszébe jut, hogy mi az, ami annyira fáj, ami miatt már őszintétlen mosolyt sem tud az arcára erőltetni. Szépen lassan az a valaki, aki mindig mosolygásra akarja bírni az embertársait eltávolodik tőlük. A boldogságot nem lehet ráerőszakolni valakire, ezt akkor tanuljuk meg, amikor elveszítjük sorra magunk mellől az embereket, akikkel ezt próbáltuk elérni, hogy végre valahára mosolyogjanak.

A boldogság a legtörékenyeb ajándék, amit adni lehet. Nem mindegy kinek, hogyan és miért adjuk. Nem írhatjuk egy üdvözlő lapra, hogy légy boldog. Bárcsak ilyen egyszerű lenne. Ezt az ajándékot nem mi adjuk, hanem valaki elkéri majd tőlünk, ha látja, hogy a birtokunkban van. Egyet megtanultam az elmúlt évek alatt, boldogságra kényszeríteni senkit nem lehet, de lehet boldognak lenni, méghozzá olyan boldognak, hogy a világ is meghallja. Egy mosoly, egy tréfa, egy szép pillanat melyet átélünk egyedül hatnak ránk, az érzéseinkre a személyiségünkre, a tetteinkre és szavainkra. S míg lesznek olyanok, akik sohasem értik meg, hogy a világ apró dolgai tesznek igazán boldoggá kivétel nélkül mindenkit, eljön majd az a nap, amikor az, akit boldoggá akarsz tenni eléd áll és arra kér, mutasd meg, hogyan legyen boldog.

Happy End nélkül 
2020.12.03

A keserű közömbösség napja volt. Mindent köd és csemd borított. Embetek fekete ruhákban, világfájdalommal az arcukon sétáltak, mintha csak utolsó útjára kísérnék a boldogságot. mintha temetnék a boldog véget. Egyikük sem tudott túllatni a ködön, pedig ott volt az éltető nap, mely utolsó mentősugárként kelt fel mindsn reggel egy megtört nemzedéknek. 

Az emberek mellkasára ólomsúlyként nehezedett minden, ami rossz. Szorongtak azért, ami nem fog megtörténni s azért ami történni fog. Egyikük sem gondolta arra, hogy cselekedjen. Az emberiség tehetetlennek érezte magát s ezt annyira belesujkolta a saját gondolkodásába, hogy végül azok is lettek. Voltak akik a tenni akarás vágyával harcoltak, mert akarták, hogy jobb legyen, hogy szebb vége legyen egy történetnek.

Ezer otthon
 ( 2019.11.14 Budapest)

Visszatérnék mindenhova,
hol valamit ott hagytam.
Visszavenném alakomat,
mit akkor mutattam.

Vágyom része lenni, annyi mesének,
mennyi helyen egykoron,magam is éltem.
Vágyom mellette lenni minden barátnak,
itt, ott és amott is a múltba hív a vágyam.

Szorongatja gyomromat a különös érzet,
nélkülem ment tovább mindenhol az élet.
Pedig akartam ott lenni, hol valaha jártam,
az lenni ki voltam s vagyok mostanában.

Most otthonom van ezer,
mégis vágyom haza.
Így jár az az ember,
kinek egész világ az otthona.

 

Élettel festett kép
(2016.07.21)

Mosolyom napsugár,
könnyem a zápor,
szívem s elmém távolsága,
mi egy vásznat behatárol.

Sikereim fenséges dombok,
bukásaim mély vermek,
annyi tervem ecset kezembe,
- mivel éltem -
vásznára színeket festek.

Barátaim szilárd hegyek,
miket szavaim pusztítanak s építenek.
Lépéseim nyomán virágok nőnek,
- mik érzelmeim viharában tanulják,-
hogy legyenek elég erősek!

S ha egy nap elfárad kezem,
te fesd rá helyettem a nevet,
mi rejtett engem, világom,
s az egész Életemet!
Magamat ajánlom, (...) Én!

Ha itt lennél

Ha itt lennél most hozzád bújnék, szorosan, átölelve téged. Talán összekönnyeznélek is. Ha itt lennél elmondanám, ami bánt s remélném, hogy te erősebb vagy mint én s együtt közösen mindent megoldunk majd. Ha itt lennél, talán nem mondanám ki, hogy szeretlek de éreznéd reszketésemből, s látnád a szemem csillogásából. Ha itt lennél, nem érezném, hogy egyedül kell megoldanom a világ összes gondját, s megmentenem mindenkit, mint anno Teréz anya. Ha itt lenné tudnám, hogy végre én is lehetek a gyengébb s törékenyebb. Ha itt lennél talán elhinném, hogy tényleg létezel.

Falak mögött

Zajlott az élet a házfalak között,
Meghalt, született, elköltözött,
Így üzent ez a táj, mióta a világ örök….

Falak mögött dúltak háborúk,
Majd ott köttetett a béke, 
Onnan indult útjára egy eszme,
s visszatérve nyugtázta, hogy vége

Falak, melyek messze látszanak,
Mögöttük bujkálnak emberek,
Életesdit komoly módon játszanának,
de így valódi életről beszélni, nem lehet.

 

Gondolt az ész, érzett a szív a falak mögött
Így lettek emberekből, állatok
Mert mit a falak engedtek, csupán az ösztön,
Élve a mának, nem várva más holnapot.

Zajlik az élet a házfalak között,
Hogy én hol voltam, s vagyok?
Mentségem egyszerű kérem szépen,
csak önfeledt hintázom a játszó téren.

 

Egy összevérzett hercegnői ruha
Férfi-női párbeszéd az ölelésről 

-Megölelnél, kérlek!
-Miért?
-Csak ölelj meg! 
-De te nem szoktad kérni, hogy csak öleljelek meg!
-Most kérem, gyenge női napjaimat élem. 
-Nagyon fáj a hasad? Ezért öleljelek meg?
-Már vettem be fájdalomcsillapítót. Az legalább a fogamra is jó.
 -Fáj a fogad is? Ezért öleljelek meg?
-Kivették a bölcsességfogamat. Az egész arcom görcsöl és fáj az álkapocs csontom, mert fúrták. Azért van bedagadva a fél arcom. 
-Zavar a kinézeted? Ezért öleljelek meg?
-Hatott a fájdalomcsillapító, de nagyon fáj tőle a gyomrom. Nem kívánok enni. Napok óta alig eszem. 
-Éhes vagy? Ezért öleljelek meg?
-Nem vagyok éhes. Nem is tudok ennii se a gyomrom, se a fogam miatt. Gyomoridegem van.
-Ideges vagy? Ezért öleljelek meg?
-Alig aludtam az elmúlt napokban. Sokat dolgoztam. Felriadtam éjjel is.
-Fáradt vagy? Ezért öleljelek meg?
-Nincs időm fáradtnak lenni. Mindenhol helyt kell állnom, itthon, a munkahelyen, a családban. 
-Eleged van? Ezért öleljelek meg?
-Néha nem érzem magam elég erősnek mindehez. Mindig nekem kell elől menni, míg a többiek követnek.
-Túl sok a felelősség? Ezért öleljelek meg?
-Ez ad célt az életemnek és értelmet. Így legalább hasznosnak érzem magam.
-Céltalan az életed? Ezért öleljelek meg?
-Nehéz néha felkelnem reggelente, főleg, hogy nincs mellettem senki.
-Magányos vagy? Ezért öleljelek meg?
-Jól esne néha szeretni valakit és viszonyt szeretve lenni?
-Nem érzed a szeretetet? Ezért öleljelek meg?
-Bizonyos módon érzem, de hiányzik az ami régen volt, amikor még nem voltam egyedül, amikor a szülőfalumban gondtalan gyermek voltam.
-Honvágyad van? Ezért öleljelek meg?
-Már itt az otthonom. Csak elszomorít néha ha a múlton gondolkodom és a jelenhez mérem azt.
-Szomorú vagy? Ezért öleljelek meg?
-Nem kifejezett szomorúság. Egyszer fent egyszer lent. Ilyen et a depresszió. Most lent vagyok, de legalább így megtanulom értékelni a boldog pillanatokat?
-Beteg vagy? Ezért öleljelek meg?
-Nem mondom magam betegnek, ez az én próbám: embernek maradni bármi is történik. Ragaszkodni az élethez keresztűl mindenen.
-Már nem akarsz élni? Ezért öleljelek meg?
-Szeretek élni, csak ne lenne ennyire nehéz! Csak lenne elég erős a hitem, hogy odafent valaki támogat.
-Kevés a hited? Ezért öleljelek meg?
-Küzdök azért, hogy hinni tudjak. Azért, hogy minden reggel felkeljek, és hogy végig tudjak csinálni egy-egy napot. Akkor is ha nincs ok, nincs cél. 
-Nincsen ok? Ezért öleljelek meg?
-Csak ölelj meg! Minden ok nélkül!

 

Az aranyhalakról

Csak ültem a villamoson. Velem szemben egy halacska boldogan úszkált az új gazdája ölében. Jobban mondva egy fóliából készült ideiglenes otthonban. Csak néztem hosszasan s arra gondoltam, olyan az életem akárcsak az övé. Van is erről egy mondás. Sokszor vagyok boldogan ficánkoló hal, na jó inkább halacska. Mindig képes vagyok mosolyogni s olyannak látszani, akinek az ég világon semmi gondja. Mi gondja lehet ugyan egy halnak, akinek csak annyi a dolga, hogy lélegezzen s létezzen, hogy mások gyönyörködhessenek benne? Túl kicsi az "agya" felfogni a valóságot. Az ő világában fájdalom, mint olyan nem létezik, így nincs szükség orvosokra, akik értenek hozzájuk. Vagy akad-e olyan, aki józan paraszti ésszel aranyhalat akár gyógyítani? (...) Aztán ránéztem újra arra a halra. Védtelen volt, egyedül és majd belefulladt a világa szorításába. Aztán bevillant... Nem azért nincs orvos, mert nincs fájdalom, hanem mert könnyebb cserélni, mint megmenteni.

Mondják addig jó, amíg fáj, mert azt jelenti, hogy élsz. De van, hogy a lelked összeroppan. Érdekes, nem akkor, amikor a terhet cipeled, hanem amikor megérkeztél a célhoz s letetted a súlyokat. A remegő lélek látványa sokkal ilyesztőbb, mint a remegő testé. Míg utóbbinak a megnyugvás után következik valami, a remegő lélek megnyugvása a vég.Remeg a lelkem szavakért, melyek füleim nem hallottak, de szívem vágyott rájuk, s szavakért, miket hallottak s a szívemig hatoltak.Annyi remegő lélek, annyi néma sikoly, vagy mondjam úgy, tátogás? Mert a hal is csak tátog , nem sikoltozik, mert nem érez. Semelyik, egyik sem, még csak az sem amelyik velem szembe ült. Csak én gondoltam túl sokat bele. De én viszont érzek, miután elmúlt a remegés.

Függőségről

Függő vagyok. Minden függőség közül a legrosszabb az emberfüggősèg. Nem bünteti a törvény s nincsen elvonó kúra. Sőt az emberek néha még szerelem néven is illetik, pedig olyan messze van az igaz szerelemtől mint a napkelet a napnyugattól. Egyszerű az egész. Találkozol valakivel, aki legyen akármilyen is, alkotsz róla egy szubjektív kèpet S ennek a képnek a függője leszel. Egyetlen szavért, pillantásáért odaadnád a fél vesédet, rosszabb esetben azért is, hogy csak láthasd. S ezeket beilleszteni a róla alkotott, valóságtól elrugaszkodott kis képbe. Talán nem lenne ebben semmi rossz, ha függőként nem lenne teljesen mindegy, hogy milyenek azok a szavak.  De mindegy, csak mondjon valamit (...) Így rohan bele az ember ész nélkül a vesztébe, ezért ragaszkodik olyan emberhez, aki szóval s olykor sajnos tettel is bántja..mert függő. Azt hiszi összedől a világ ha elveszti függősége tárgyát de az már nem jut eszébe, hogy előtte is volt élete. S hogy mit tesznek azok az emberek akik észreveszik, hogy a másik függ tőlük? Kihasználnak. A legtöbb esetben úgy manipulálnak, mint jutalomfalattal a kutyákat. Minél ridegebben viselkednek egy függő személlyel, annál jobban fog teperni utánuk, s ezt olykor még élvezik is. Így esett, hogy mindannyian függők vagyunk kisebb nagyobb mértékben. Azt mondják a probléma felismerése már fél megoldás. Már csak annyi van, hogy megtaláljuk a megoldás másik felét. (...)

A szerelemről...

Azt mondják a szerelem, olyan mint a tűz. Ha nem táplálod szépen lassan elalszik. De tudják van az a gyertya, ami akárhányszor fújnak is el újra lángra lobban. Na vannak ilyen szerelmek is. Néha elég csak egy pillanatra újra látni valakit, akit szeretünk s mintha újra élnénk minden egyes pillanatot vele. Ezek a szerelmek nem tűnnek tova ha napvilágot látnak s csupán azért sem múlnak el, mert eltelt az idő. Én így szerettem Őt. Az eszem már nem szereti esküszöm, de a szívem tragédiája, hogy akárhányszor szembe jön velem újra belé szeretek. Próbáltam elfordulni, elszökni előle de ott van az álmaimban s a gondolataimban. Én pedig, mint valami félnótás próbálom elfújni a gyertya lángját egyre erősebben és erősebben de az újra és újra lángra kap, s engem ezmegnevettet. Talán a saját hibám talán az ő érdeme, vagy  az Élet lelketlen kis tréfája. Akárhogy is megtanultam...nem minden szerelem múlik el. 

 

Az emlékekől 

Vannak emlékek, amik fel-felötlenek bennem. Talán hiányzik néhány pillanat, amit megéltem, de talán már a részem. Mind változunk, s talán az együtt megtett út öröme nem az út hosszában, hanem az emlékekben rejlik. A boldog pillanatok reményt adnak a boldogtalanokban. Mégis emlékezni arra, hogy valaha boldogok voltunk, a legnyomorultabb dolog a világon. Mert amíg a boldog pillanatok emlékeket szülnek, addig az emlékek boldogság helyett csak újabb vágyakat szülnek s időközben döbbenünk rá, hogy minden változik. Így hátrafelé fordulva, előre törve csak pofára esünk.

 

A magány csendje

Van különbség a magány csendje s az élet csendje között. Az élet csendje egy napsütéses téli nap, amikor tiszta az ég s a tüdőnk megtellik levegővel s rettenetesen vizesek leszünk a kutyánk miatt. Ma a parton ültem s örültem, hogy még itt vannak a hattyúk. Azt mondják, ha jön a tavasz tovább állnak. Csak télre jönne közel az emberhez, hogy túléljék valahogy. Azt hiszem a tél hasonlít legjobban az életre. Van hogy csontig fagysz máskor a kályha mellett iszogatod a meleg kakaódat s a kedvenc költődet olvasod néha szünetet tartva rápillantasz a lábadnál kucorgó bóbiskoló kutyára. Aztán másnap a parton ülve odaszalad s kilöki bármi is legyen a kezedben jelezve hogy ideje élni.

 

A magány
A Magány rám talál összetör s kiköpött,
Bábként rángatja erőtlen testem ég s föld között
Bár lakozna valami érzés
Egy kongó szív, lélek s test mögött.
 

 

 

 

Van különbség a magány csendje s az élet csendje között. Az élet csendje egy napsütéses téli nap, amikor tiszta az ég s a tüdőnk megtellik levegővel s rettenetesen vizesek leszünk a kutyánk miatt. Ma a parton ültem s örültem, hogy még itt vannak a hattyúk. Azt mondják, ha jön a tavasz tovább állnak. Csak télre jönne közel az emberhez, hogy túléljék valahogy. Azt hiszem a tél hasonlít legjobban az életre. Van hogy csontig fagysz máskor a kályha mellett iszogatod a meleg kakaódat s a kedvenc költődet olvasod néha szünetet tartva rápillantasz a lábadnál kucorgó bóbiskoló kutyára. Aztán másnap a parton ülve odaszalad s kilöki bármi is legyen a kezedben jelezve hogy ideje élni.

 

 

 

 

 

 

 

 

Vannak emlékek, amik fel-felötlenek bennem. Talán hiányzik néhány pillanat, amit megéltem, de talán már a részem. Mind változun

k, s talán az együtt megtett út öröme nem az út hosszában, hanem az emlékekben rejlik. A boldog pillanatok reményt adnak a boldogtalanokban. Mégis emlékezni arra, hogy valaha boldogok voltunk, a legnyomorultabb dolog a világon. Mert amíg a boldog pillanatok emlékeket szülnek, addig az emlékek boldogság helyett csak újabb vágyakat szülnek s időközben döbbenünk rá, hogy minden változik. Így hátrafelé fordulva, előre törve csak pofára esünk.

Kapcsolat