Az egyedül töltött napok
2021.01.17

Az egyedül töltött napok tesznek minket emberré. Ilyenkor hozzuk életünk legrosszabb döntéseit. Ilyenkor rohannak meg az emlékeke, melyek nagy részét az idő s az elménk már megszépített, s ha maradtak is rossz emlékek azok arra ösztönöznek, hogy másokat miden áron megvédjünk attól, hogy ugyanazokat a hibákat kövessék el, mint mi egykoron. Ilyenkor döntjük el, hogy mi az, amin tudunk változtatni és mi az, amin nem. S ilyenkor döntjük el, hogy ha tudunk, akkor akarunk e változtatni a dolgokon. Van egy pont, ahová, ha szerencsénk van egy nap eljutunk, hogy egyik miatt sem fogunk aggódni. Az egyedül töltött napokon gondolkodunk el azon, hogy hová tűnt körülöttünk mindenki s ekkor érezzük, hogy kik azok, akik igazán hiányoznak mellőlünk. Egyedül lenni emberi dolog. Vannak, akik menekülnek az egyedülléttől s talán sosem tudják meg kik is ők igazán, mert csak azt ismerik kik ők, amikor másokkal vannak. Vannak, akik legszívesebben minden napjukat egyedül töltenék, mert szeretik azt, hogy nem hat rájuk már a nagyvilág. Talán őket jobban sajnálom, mert sosem jönnek rá, hogy a félelem, amit éreznek a világ iránt egy jófajta félelem, mely figyelmeztet és segít, hogy miknek és kikenek engedik, hogy hassanak rájuk. (…) Az egyedül töltött napok egyetlen és legfontosabb elve, hogy Csak magad! Az egyedül töltött napok rólunk szólnak nem másokról. Nem azért vannak, hogy megpróbáljuk kitalálni mások miért mondtak vagy tettek valamit. Talán a legnagyobb áldás, hogy nem tudunk gondolatot olvasni, mert ezzel sok fájdalomtól óvjuk meg magunkat. Sokkal többtől, mint amennyit az okoz, amikor valaki elmondja valójában mire is gondolt. (…) Tegnap embernek éreztem magam. Hosszú idő után volt egy egyedül töltött napom. Megrémültem. Ijesztő a gondolat, hogy sebezhető vagyok, hogy nem tudom mások miért tesznek és mondanak valamit és talán egy nap fájdalmat fognak okozni vagy talán én nekik. Ijesztő a gondolat, hogy annyi milliárd között az ember lehet teljesen egyedül, s hogy talán a holnapot is egyedül töltöm majd, de benne van a pakliban. Így lesz az ember érző lélekké. 

 
Harcok
2021.01.16
 

Minden ember közül magunkat a legnehezebb szeretni. Olyan ostobák vagyunk néha és elviselhetetlenek. Gyakran cselekszünk hamarabb szívből, mint gondolkodnánk aggyal. Magunkkal folytatjuk a leghosszabb vitákat és magunkat a legnehezebb jobb belátásra bírni. Valljuk be önmagunkkal van a legtöbb bajunk. Pimaszok, sértődékenyek és gyerekesek tudunk lenni, amikor önmagunkkal kell elbeszélgetnünk s néha átkozottul mélyre tudjuk magunkat kergetni. Erre csak mi emberek vagyunk képesek. A kutyám szemébe nézek és látom, hogy tudja, hogy nem volt a legjobb ötlet ketté rágni a cipőfűzőmet, de amikor látja, hogy helyrehozható a rosszasága, sőt tán nem is kell, csak azt látnia, hogy ennek ellenére még mindig szeretjük, úgy folytatja az életét mintha mise történt volna, s talán megcsinálja újra és újra ugyanezt csak mindig más dolgot választ rágcsálni. Bárcsak önmagunknak is olyan könnyen meg tudnánk bocsátani s nem rágódnánk azon, hogy mi volt régen, s bárcsak ne a legrosszabb forgatókönyv forogna újra és újra a fejünkbe, ha a jövőre gondolunk… De ilyenek vagyunk mi emberek. Újra és újra elkövetjük ugyanazokat a hibákat csak mindig egy kicsit másképp. Mind közül a legnehezebb harc, amit önmagunkkal vívunk s mégis meg kell tanulnunk szeretnünk saját magunkat.

Szemek
2021.01.10
Nem nagy dolog egy másik ember szemébe nézni. Az emberek bonyolult lények. Iszonyatosan bonyolultak. Nem csak a szavaikkal hanem a hallgatásukkal is kommunikálnak s az egész testükkel, így a szemükkel is. Két ember találkozása mindig meghatározó pillanat. Az első kézfogás, az első szavak, az első egymás szemébe nézés. Mindenkinek van valami, amit először „megnéz” egy másik emberen. Nekem a másik ember hangja ez. (…) Találkozáskor néha félve kitárjuk kezeinket, miközben valaki jön felénk s titkon azt reméljük, hogy megölel bennünket. Mindenki vágyik az ölelésre, még azok is, akik azt mondják, hogy nem. Sőt, talán ők vágynak a legjobban, de annyiszor bántották már őket. Máskor nincs erő szavakhoz csak a hosszas egymás szemébe nézés. Reagálunk egymásra. Egymás szemébe nézve közeledve s távolodva egymástól érzések szabadulnak fel bennünk. A félelem, hogy elhagynak, az öröm, hogy mellénk áll valaki, vagy szorosan elénk úgy, hogy csak a szemeink beszélhessenek. Léteznek emberek, akiknek gyönyörű a szemük, mert értékeljük, ha ránk néznek. Van úgy, hogy "találkozunk" valakivel, nem látjuk, nem halljuk, csak a szavaink találkoznak, akkor ébredünk rá, hogy nem nagy dolog egy másik ember szemébe nézni, de néha megadnánk mindent, hogy megtehessük.
 

 Teremtésmű
2021.01.09

Világéletemben azt hittem különleges vagyok. Kicsi testemben egy csodálatos világ élet, mely rá tudott csodálkozni az élet legapróbb dolgaira is. Leguggoltam egy csiga mellé és megsimogattam, tátott szájjal néztem a szivárványt és kerestem a végeit, miközben szaladtam és próbáltam elkapni azokat. Hanyatt feküdtem a fűben és bámultam a madarakat s azt kívántam bárcsak én is tudnék repülni. Csodálattal bámultam a hangyákat még akkor is, ha azok a szobám ablakában garázdálkodtak. Szerettem a naplementéket és a napfelkeltéket. Életem legcsodálatosabb pillanata volt, amikor a cicám hasára tettem a kezemet és éreztem, hogyan rugdos odabentről sok-sok apró mancs. Majd megélhettem a születés csodáját, ami egyben a legundorítóbb dolog is volt, amit valaha láttam, de nem érdekelt. Csodáltam a teremtésművet és úgy éreztem haza értem. Figyeltem a százszorszépeket és a kék nefelejcset, milyen apró és törékeny virágok mégis mennyire gyönyörűek nekem. Számomra a mai napig nincs romantikusabb dolog mint bőrig ázni az esőben, mert akkor érzem igazán, hogy élek. Ez az élet romantikája. Bár mindez elmúlik egyszer ez nem tartja vissza őket attól, hogy amíg élnek örömet szerezzenek egy emberi lénynek. Világéletemben azt hittem különleges vagyok, mert tudtam, hogy  a teremtésmű  értem van és igazam is lett. 

 

És esni kezd a hó!
 2020.01.08

És esni kezd a hó! Nem számít mennyi harc, fájdalom, könny van a világon, ha esni kezd a hó valami remény száll a világra. A legtisztább dolog, amit valaha láttam. Kiskoromban bevittem a házba és meg akartam vizsgálni a hópelyheket, de mindig elolvadtak s nekem vissza kellett térnem odakintre, arra a helyre mely nem volt senkié, a Mindenhatóé, a szabad. Boldog vagyok, ha hóangyalt készíthetek. Csak hátra vágódom és mint egy kisgyerek izgatottan mozgatom karom lábam majd olyan óvatosan, ahogyan tudok felállok és megnézem mit alkottam. Szeretek szánkózni, emlékszem kisoromban a legkisebb hóban is szánkóztunk, még akkor is ha csikorgott a régi vastalpain az öreg szánkó, mely hűségesen kiszolgált minket. Majd arra a kisgyerekre gondolok, akinek átadtuk a szánkónkat s minden élményünket is amely hozzá fűződtek. Hóviharok tucatjaiban rohantunk haza, hóemberek tömegét alkottuk meg gyerekkorunkban s vívtunk hócsatákat aztán egyszer csak a barátaimnak már csak bosszúság lett az első hó.  A világ igazságtalansága, hogy a leggyönyörűbb dolog a hópehely valami rossz érzést vált ki azokból a felnőtt gyermekekből, akikké váltunk. Azt hiszem ahogy növünk, úgy tűnnek el belőlünk azok a jó érzések, amely által a legkisebb dolog is boldoggá tudott minket tenni, Ezért is boldogtalanok a felnőttek. Talán ha egy pillanatra megállnának kitátanák a szájukat és megpróbálnának megenni egy hópelyhet, akkor sokkal vidámabban indulnának az annyira gyűlölt reggelek. Én még harcolok azért a kisgyerekért, aki össze vissza rohangált s remélte, hogy lesz olyan hópehely, ami nem olvad el, ha elég gyorsan befut vele, s utána járhat annak a ténynek, hogy vajon tényleg minden egyes hópehely különböző. Mi emberek olyanok vagyunk, mint a hópelyhek, egyediek, megismételhetetlenek, de pótolhatóak. Néha a szenvedések melegében elolvadunk, de odakint a szabadban, ahová érkezünk, miközben lehullva megcsodálhatjuk az egész világot, odakint részesei lehetünk valami csodának. Egy gyermek önfeled, boldog kacajának. 

 
 
A bizalomról
 

Az élethez bizalom kell. Ülök az ágyamon és hallgatom a gyógyszerek jellegzetes hangját, amikor kinyomják őket a levélről s a tálkába esnek s rájövök, hogy az élethez bizalom kell. Bizalom, hogy a nővér nem hibázik. Ösztönösen bízunk abban, hogy mások nem hibáznak miközben mi magunk tudjuk, hogy néha becsúszik egy két hiba tökéletlenség miatt, mégis felszállunk a buszra és bízunk benne, hogy a sofőrje nem fog balesetet okozni. Minden nap elmegyünk dolgozni s bízunk benne, hogy a következő hónapban megkapjuk érte a fizetésünket. Megvesszük az egész évre szóló naptárt, mert bízunk benne, hogy még élni fogunk, ahogyan az ébresztőt is beállítjuk, mert abban bízunk, hogy másnap is felébredünk abban viszont nem, hogy ez magunktól sikerülni fog. Bizalom kell megvenni egy könyvet, mert szeretnénk azt érezni, hogy érdemes volt, hozzánk tett valamit. Bizalom kell adni magunkból, az időnkből és az energiánkból. Mondanám, hogy csak lélegezni nem kell bizalom, de reméljük, hogy oxigénhez jutunk a lélegzetvétel által, nem pedig mérgező gázokhoz. Bizalom kell egy köszönéshez, hogy a másik fogadja és viszonozza. Óriási bizalom, főleg ha az első köszönésről van szó.  Bizalom egy másik embernek kezet nyújtani és bemutatkozni, remélve, hogy egy jól működő emberi kapcsolatot építhetünk ki vele. (…) Az élethez bizalom kell, magunkban, másokban, s az odaföntiekben. Bizalom van de mindig csalódunk, így vette kézbe a dolgokat az agyunk helyett a szívünk, s egy újfajta bizalmat hozott létre. Ennek a bizalomnak a neve: remény. 

Hullócsillag
Szakadék szélén kapaszkodom,
Érzéseim tapossák a kezem,
Fájdalmat okoznak, zokognék
Hogy adjam fel az életem.
 
Békét kívánok S örök megnyugvást,
Könnyezve nézek egy hullócsillagot.
Majd arra gondolok, hogy a zuhanás,
Mit a csillag átélt mennyire fájhatott.

A más

Ezrek közt magányos.
Fáj! Nyüszít.
Tudja, halálos
a félelem.
Olykor reménytelen,
ellökött, kedvtelen.


Hamis ábrándok. 
Hideg ölelés, égető szó,
Mondják magánakvaló. 
Hamis kártyás, gonosz
De ti nem voltatok ott,
Nem voltatok ott.(...)

Csak szeretetre vágyik.

 

A munkaszüneti napokról
2021.01.01

 

Vannak úgynevezett munkaszüneti napok. De ezeken a napokon nem csak a munkát adjuk fel, hanem azt az énünket is, amivé tesz minket az a közeg melyben dolgozunk. Ilyenkor kerülnek fel fotók a közösségi oldalakra arról az emberről, akik vagyunk valójában. A legtöbb ember szereti a ezeket a napokat, sőt ha tovább megyek akkor a munkanapokat úgy éljük túl, hogy arra gondolunk nemsokára szabad vagy munka szüneti nap lesz. Nem tudom, hogy jó-e ez a kettősség az emberekben. Természetes, hogy máshogy viselkedünk civilben, mint amikor dolgozunk, de az nem járja, hogy csak a szombatot várva éljünk. Nem szenvedhetünk hétfőtől péntekig azért, hogy szombaton és vasárnak valamennyire jól érezzük magunkat. Meg kell tanulnunk, hogyan létezhetünk a ként, akik a munkaszüneti napon vagyunk a munkanapokon. Kell a fűszer, a jókedv, a vidámság és az emberség minden egyes nap. Direkt nem az ünnepnapokról beszélek, mert akkora a kontraszt egy munka és egy ünnepnap között, mint a fekete és fehér között, vagy ha egy vicces példát szeretnék felhozni, mint az igazolványképünk s a valódi képünk között. Én minden nap ugyanolyan vagyok, akárkivel, akárhol legyek is, talán ezért nem értem a szabadnapok lényegét. Vagyis más lényeget adok nekik, mint a nagy többség. De ez már egy másik történet(…)
 

Bocsáss meg, de még nem tudlak elengedni.

Annyi nap után az aluljáróban egy robotkutya a lábamnak szaladt...S én mosolyogtam... önkéntelenül. Fel akartalak hívni s elmondani mennyire cuki. El akartam mondani, hogy őszintén tudtam nevetni, de ekkor eszembe jutott, hogy a halálod miatt nem tudok mosolyogni. 

Rettentően haragudtam rád, mert elmentél. Nem szóltál, sőt azt mondtad találkozunk. Megvettem a bort is, amit kértél, hogy leültünk majd s felhigítjuk jó sok kólával, mint ahogy meséltek, hogy régen csináltátok. Barátok voltunk, s még most is azok vagyunk. De hiába várom minden reggel, hogy besétálj az ajtón, hogy ott legyél, mikorra beértek dolgozni, hogy hívjalak ha hajnalban kelek, hogy értem tudsz e kanyarodni. 

Bűntudatot érzek még minden pillanatban, amikor boldog vagyok....vagyis dehogy boldog, csupán nem annyira nyomorult. Azt akarom, hogy te is tudj róla, hogy elmondhassam neked, hogy aztán mindenki nevessek egy jót. Ezért nem tudlak még elengedni. Gondolatban sokszor mesélek neked, s bár megfogadtam, hogy nem állok majd a sírod előtt egyszer ha elég lesz az erőm megnézem, hol leltél örök nyugalomra.

De addig is haragudni fogok rád, mert itthagytál mindent és mindenkit. Nem köszöntél el s mi sem köszönhettünk el. 

Kegyetlen dolog a gyász. Míg fekete zászlók mutatják a gyászt egy épületen, addig a fekete ruha az emberen bár jelez valamit, de örökké nem hordhat feketét, pedig örökké fog fájni. 

A gyász harag, mert elhagytak, szomorúság, mert nem jön többé vissza az, aki elment, S remény, hogy az idő segít majd, hogy jobb legyen. Félek, hogy egy napon majd elfeledlek, de nem akarlak, mert a legértékesebb barátom voltál. Most bűntudatot érzek ha valami megnevettet. Pontosan tudom mit mondanál, hogy lépjek tovább s legyek nagyon boldog de bocsáss meg, még nem tudlak elengedni. 

 

 

Már csak belül ordít a lelkem

2020.12.21

A legtöbbször elhangzó kérdés a világon, a hogy vagy? A legtöbbeket nm érdekli a válasz így meg sem hallgatják. Van azonban egy különös csoport, aki megelégszik a jól vagyok válasszal, mert nekik ez a kényelmesebb. 

Senki nem szereti azt hallani, hogy mennyire szenved a másik. Talán együtt tudna érezni vele, de nem veszi a fáradtságot, hogy átvegyen a teherből egy keveset. A lelki fájdalom nem látszik. Nem bicegsz, nem jajgatsz és nem is lehet semmiféle műszerrel kimutatni, éppen ezért kételkednek emberek abban, hogy létezik- e egyáltalán olyan mint mentális betegség. 

Az én lelkem már csak belülről ordít. Nem látszik rajtam semmi, azt mondják, sőt jól áll, hogy jra mosolygok, ha tudnák, hogy minden pillanatban arra gondolok, hogy nem akarom tovább csinálni, nem akarok tovább küzdeni. Nem megélem már a napokat, hanem túlélem. Az idő ólomlábakon jár a szívem pedig megszakad, mert nem tudom elmondani mennyire rossz is most élnem.  S hiába orvos és gyógyszer, csak én maradok és a fájdalom.

 

Belül ordít a lelkem, de ezt senki ember nem hallja. Kimerült harcosként földre rogyva próbálok talpra állni . Boldogság, szomorúság, fájdalom, düh és üresség. Ez a napi rutin, és sohasem tudhatom mikor jön el a pillanat amikor minden megváltozik s egy újabb fázis következik. Már félek örülni, mert tudom, hogy nem tart örökké, csak az a legrosszabb az egészben, hogy így azt sem tudom, meddig marad bennem a fájdalom ordítva, hogy nem kell több szenvedés.

 

Egy szál vörös rózsa
2020.12.17

Egy szál vörös rózsa. Ennyi maradt a barátságunkból. Egy virág, mely soha nem hervad el s nem tépázhatja meg már semmi, mert nem él. Halott virág, akárcsak te. A fájdalom vörös rózsája.

Álltam a virágok előtt, haldoklott mind de próbálták még tartani magukat, hogy olyan helyre kerüljenek, ahova szánták őket. Van amelyiket vázába szánták s van amelyiket sírokra. Én állok és némán nézem Isten ujjainak műveit a virágokat s azon gondolkodom melyik fejezné ki legjobban azt a fájdalmat, amit érzek. Azt a mérhetetlen fájdalmat, amit akkor érez az ember, amikor elveszít valakit, akit szeret. A harag rózsája is, van rajta tövis, pontosan úgy mintha igazi lenne. Talán olyan vagyok, mint ez a rózsa, haldoklom és tele vagyok tövissel, mellyel másokat sebzek meg.

Kérdezi valaki a virágok közül kihajolva, hogy miben segíthet, de amire igazán szükség lenne, ahhoz neki nincs hatalma. Nem tud visszahozni Téged. Most már csak egy fejfa emlékeztet arra, hogy valaha voltál s mindaz, amit nekem tanítottál, mondtál, tettél értem s másokért. A fejfán csak egy név, melyet ezer hangsúllyal tudtam kimondani, attól függően, hogy haragudtam-e rád, vagy csak meg akartalak viccelni. Akarnék még haragudni rád, veszekedni, toporzékolni, csapkodni mert valamiben nem értettél velem egyet s be kellett látnom, hogy igazad van. Akarnék még kérdezni az életről, az emberekről, a világról. Akarnék még…de nem lehet, mert már csak a sírodon növő virág köt az élethez. Talán ez a virág vigyáz majd a rózsámra, melyet neked viszek.

 

Bar senkit nem érdekel, hogy ott van e az a rózsa, csak én akarok elbúcsúzni tőled. S elfogadni, hogy a barátságunkból  nem  maradt más csak egy elhagyatott temetőben egy szál vörös rózsa egy fejfa mellett állva. 

 

Van egy hely 
2020.12.09

Van egy hely, ahol mindenki őszinte, ahol mindenki egy emberként fog össze, ha baj van, ahol nem szégyen önmagadat adni, sőt kötelező. Itt nem kell mosolyogni, ha nem akarsz, nem kell erősnek lenni, nehogy meglássák mások és kihasználják, itt szabadon lehet sírni, Ezen a helyen megtanítanak, hogyan élj túl egy olyan világban, ahol mindenki hazug, képmutató és csaló. Ezen a helyen az érzelmi és fizikai segítséget nyújtanak.  Itt nem kel szépre sminkelni az arcod és a lelkedet sem. Itt lehetsz az aki vagy és azzá állhatsz aki lenni szeretnél.

A pszichiátria mentsvár a haldokló léleknek. Mégis emberek milliói ítélik el és nézik le azokat az embereket, akik ezen a helyen jártak. Itt nem szégyen megkérdezni, hogy miért akartál véget vetni az életednek, és amikor megkapod a választ együtt is tudsz érezni vele. Szabadon ki lehet mondani, hogy nem akarom tovább ezt az életet, s nem ítél el emiatt senki, hanem kézen fognak és segítenek megtalálni, mi az amiért mégis érdemes tovább csinálni.

 

 

S  talán a leggroteszkebb az egészben, hogy amikor életedben először komolyan gondolnád a Viszont látásra köszönést, akkor ébredsz rá, hogy ha már megerősödve távozol, akkor jó eséllyel soha nem következik be a viszont látás. 

 

Veszteségek
2020.12.08

Valaki önszántából elmegy, valakit magunk küldünk el, valaki örök nyugalomra tér, valakit elsodor az élet. Akárhogy is veszteség. Nem tudom hány embert tudunk elveszíteni anélkül, hogy bele őrülnénk, de azt igen, hogy egyetlen ember elvesztése az életünkből lavinaként indíthatja el érzelmeink sokaságát.

 Meghalt egy barátom, egyik pillanatban dühös vagyok rá, mert itt hagyott másik pillanatban pedig az ajtóval szemben ülve várom, hogy belépjen s valahol a kettő között van egy szomorú üresség, hogy egy közös történet véget ért és egy új kezdődik el. Az új történetek pedig félelmetesek, bizonytalanok és kegyetlenek.

Valaki nem hal meg csak egyszerűen elsétál az életünkből. Valamikor van ok, valamikor nincs, legalábbis a mi részünkről semmi okot nem találunk a távozásra. Bármit vesztünk el az mindig elvesz egy apró darabot az életünkből s belőlünk is. Már nem leszünk azok, akiket kihozott belőlünk a másik, aki már nincs mellettünk. Ha szerencsénk van, akkor az emlékeink velünk maradnak s tudni fogjuk hogyan viselkedne, mit tenne vagy mondana.

 Mindenki hozzánk tesz valamit, s ezeknek egy töredéke maradandó csak, de talán már ennyi is elég a megbocsátáshoz. Bár soha nem fogjuk kimondani, hogy haragszunk valakiért, aki távozott, akár az életünkből, akár az életből. Mégis egy napon eljutunk majd odáig, hogy megbocsátunk, még akkor is ha senki nem kért bocsánatot azért mert elhagyott minket.

Talán a megbánás indít tettekre, amikor olyanokra gondolunk, akiket mi küldtünk el. Mindannyian hozzunk olyan döntéseket, melyeket már abban a pillanatban bánunk, amikor kimondjuk, de túl gyávák vagyunk ahhoz, hogy egy mondat közepén megálljt parancsolva átgondoljuk a döntésünket. Nem szokás manapság azt mondani, hogy bocsáss meg, s kérlek maradj. Ahogy azt sem, hogy megbocsátok, s itt maradok.

 

Az emberi kapcsolatok adnak értelmet az életnek, s ezek a kapcsolatok így vagy úgy megszakadnak egyszer. Ezer és ezer szálon keresztezik egymást az emberek útjai mely találkozások olykor boldogságot, olykor fájdalmat és ürességet hoznak. Akárhogy is minden alkalommal veszteségként tekinthetjük vagy mondjuk úgy könyvelhetjük el egy másik ember távozását, miután az összes könnyünket elsírtuk. 

 

 

Ne menekülj! A gyógyulás is munka, sőt…
2020.12.08

Tíz éve menekülök olyan dolgok elől, amivel nem akartam szembe nézni vagy éppen túl gyengének tartottam magam ahhoz, hogy szembenézzek velük. Menekültem mindenhova. A napjaim nagy részét alvással, zenehallgatással és sorozatok nézésével töltöttem. Akkor és ott ez segített.

Könyörtelen mércék, így nevezi az orvostudomány, azt a sémát ami szerint érzek magammal és másokkal kapcsolatban. Volt nap az életemben, amikor tizennyolc órát dolgoztam de a a tizenkilencedikben már azt éreztem, hogy nem vagyok értékes, mert nem csinálok semmit. Tudom ezt épp elmével nem lehet felfogni.

Most a legfontosabb dolog, hogy elfogadjam, hogy a gyógyulás is egy munka. Amint ez megvan azt is el tudom majd fogadni, hogy jár a pihenés  is ehhez a munkához, még akkor is ha azok a módszerek melyekkel menekültem egy-egy túlhajszolt munkanap után mára megijesztenek és akaratlanul taszítanak.

 

A szellemi, mentális gyógyulás egy olyan munka, ami teljesen ellentétben áll azzal, amit szeretek s ami a komfortzónámba esik. Most ez a lecke, ezt kell tanulni. Befejezni a menekülést, elfogadni egy másik életformát ideiglenesen és szembe nézni azzal, hogy most egyetlen feladatom van, mégpedig a gyógyulás. 

 

 

 

Don't save Me! /Ne ments meg
2020.12.05

A világ talán egyik legnehezebb dolga nem segíteni valakin. Az ember belepusztul, amikor látja, hogy valaki, akit nagyon szeret egy olyan lejtőn indult el, melynek a vége egy olyan mély szakadék, melyből nincs kiút. Mégis joga van hozzá, hogy lefelé száguldjon, s még élvezze is ideig-óráig, amíg rá nem ébred mi lesz a sztori vége. Pedig a szakadék, mely egyre mélyebb, egyre több embernek jelentett megoldást.

Mindenki hordoz magán valamiféle üzenetet. Szeress, ölelj át szorosan, most hagyj békén. A legfájóbb mégis a ne ments meg üzenet. Nem megmenteni nehéz valakit, hanem meg nem menteni.

 Talán éppen ezért kapjuk magunkat nap mint nap azon, hogy túlléptünk egy határt. Van egy láthatatlan határ, melyet egy napon mindenki előtt látható lesz, ugyanis mindenkinek joga van úgy élni az életét ahogyan akarja. A legnagyobb jóindulattal sem léphetjük túl a szabad akarat határvonalát. Isten sem teszi meg. Hogy mi is a szabad akarat? Anyáinktól megtanulhattuk már, amikor azt mondták, hogy: Édes fiam, ha rám hallgatsz, azt csinálsz, amit akarsz.

Emberként harcolunk másokért, vagy mondjuk úgy, harcolunk mások problémáival. A szeretetet használjuk indítékként és mentségként arra, hogy beleavatkozunk mások életébe. Ösztönösen harcolunk egymásért a gonosz ellen, s talán saját magunkat áldoznánk azért, hogy egy másik embert boldognak lássunk. Nem lenne nehéz áldozat, mert minket is boldoggá tenne. Nehéz az, amikor ezt nem tehetjük meg.  Talán a sors iróniája ez is. Cserébe végig nézhetjük, hogy korcsosul el egy ember, hogyan teszi tönkre magát és hogyan végzi úgy, mint önmaga valamikori rémísztő más.

Talán egyszer kegyes lesz az élet hozzánk s valaki odasétál majd hozzánk, miközben mi annak a szakadéknak a szélén táncolunk, ahová azok kerültek, akik arra kértek, hogy ne mentsük meg őket, s a szakadék szélén valaki hozzánk szól, még ismeretlenül is, és arra kér: ments meg. 

Légy boldog
2020.12.05

Van úgy, hogy boldog vagy. Van úgy, hogy kevésbé boldog és van úgy, hogy boldogabb, mint valaki más. Akármennyire legyél is boldog vagy boldogtalan mindig lesz egy boldogabb és boldogtalanabb ember.

Egyedül lenni nem akkor nehéz, amikor a fejünk felett összecsapnak a hullámok, mert egy idő után megtanulunk egyedül felállni, egyedül lenni akkor fájó, amikor boldogok vagyunk s végre kisüt a nap, mert nincs mellettünk senki akivel meg tudnánk osztani az örömünket. Éppen ezért hisszük azt  boldog emberként, hogy mindenkinek meg kell mutatnunk milyen szép és gyönyörű az élet, és milyen boldog az egész világegyetem. Én is ilyen ember vagyok. Rajongok a legkisebb dologért is, ami egy pillanatnyi boldogságot tud adni. Önzőségnek tartom megtartani a boldogságot, kivéve ha azt akinek adni akarunk belőle nem teszi boldoggá.

Mosolyogj, légy boldog! A mondat, ami hallatán sok embernek összeszorul a szíve, mert újra és újra eszébe jut, hogy mi az, ami annyira fáj, ami miatt már őszintétlen mosolyt sem tud az arcára erőltetni. Szépen lassan az a valaki, aki mindig mosolygásra akarja bírni az embertársait eltávolodik tőlük. A boldogságot nem lehet ráerőszakolni valakire, ezt akkor tanuljuk meg, amikor elveszítjük sorra magunk mellől az embereket, akikkel ezt próbáltuk elérni, hogy végre valahára mosolyogjanak.

A boldogság a legtörékenyeb ajándék, amit adni lehet. Nem mindegy kinek, hogyan és miért adjuk. Nem írhatjuk egy üdvözlő lapra, hogy légy boldog. Bárcsak ilyen egyszerű lenne. Ezt az ajándékot nem mi adjuk, hanem valaki elkéri majd tőlünk, ha látja, hogy a birtokunkban van. Egyet megtanultam az elmúlt évek alatt, boldogságra kényszeríteni senkit nem lehet, de lehet boldognak lenni, méghozzá olyan boldognak, hogy a világ is meghallja. Egy mosoly, egy tréfa, egy szép pillanat melyet átélünk egyedül hatnak ránk, az érzéseinkre a személyiségünkre, a tetteinkre és szavainkra. S míg lesznek olyanok, akik sohasem értik meg, hogy a világ apró dolgai tesznek igazán boldoggá kivétel nélkül mindenkit, eljön majd az a nap, amikor az, akit boldoggá akarsz tenni eléd áll és arra kér, mutasd meg, hogyan legyen boldog.

Happy End nélkül 
2020.12.03

A keserű közömbösség napja volt. Mindent köd és csemd borított. Embetek fekete ruhákban, világfájdalommal az arcukon sétáltak, mintha csak utolsó útjára kísérnék a boldogságot. mintha temetnék a boldog véget. Egyikük sem tudott túllatni a ködön, pedig ott volt az éltető nap, mely utolsó mentősugárként kelt fel mindsn reggel egy megtört nemzedéknek. 

Az emberek mellkasára ólomsúlyként nehezedett minden, ami rossz. Szorongtak azért, ami nem fog megtörténni s azért ami történni fog. Egyikük sem gondolta arra, hogy cselekedjen. Az emberiség tehetetlennek érezte magát s ezt annyira belesujkolta a saját gondolkodásába, hogy végül azok is lettek. Voltak akik a tenni akarás vágyával harcoltak, mert akarták, hogy jobb legyen, hogy szebb vége legyen egy történetnek.

Ezer otthon
 ( 2019.11.14 Budapest)

Visszatérnék mindenhova,
hol valamit ott hagytam.
Visszavenném alakomat,
mit akkor mutattam.

Vágyom része lenni, annyi mesének,
mennyi helyen egykoron,magam is éltem.
Vágyom mellette lenni minden barátnak,
itt, ott és amott is a múltba hív a vágyam.

Szorongatja gyomromat a különös érzet,
nélkülem ment tovább mindenhol az élet.
Pedig akartam ott lenni, hol valaha jártam,
az lenni ki voltam s vagyok mostanában.

Most otthonom van ezer,
mégis vágyom haza.
Így jár az az ember,
kinek egész világ az otthona.

 

Élettel festett kép
(2016.07.21)

Mosolyom napsugár,
könnyem a zápor,
szívem s elmém távolsága,
mi egy vásznat behatárol.

Sikereim fenséges dombok,
bukásaim mély vermek,
annyi tervem ecset kezembe,
- mivel éltem -
vásznára színeket festek.

Barátaim szilárd hegyek,
miket szavaim pusztítanak s építenek.
Lépéseim nyomán virágok nőnek,
- mik érzelmeim viharában tanulják,-
hogy legyenek elég erősek!

S ha egy nap elfárad kezem,
te fesd rá helyettem a nevet,
mi rejtett engem, világom,
s az egész Életemet!
Magamat ajánlom, (...) Én!

Ha itt lennél

Ha itt lennél most hozzád bújnék, szorosan, átölelve téged. Talán összekönnyeznélek is. Ha itt lennél elmondanám, ami bánt s remélném, hogy te erősebb vagy mint én s együtt közösen mindent megoldunk majd. Ha itt lennél, talán nem mondanám ki, hogy szeretlek de éreznéd reszketésemből, s látnád a szemem csillogásából. Ha itt lennél, nem érezném, hogy egyedül kell megoldanom a világ összes gondját, s megmentenem mindenkit, mint anno Teréz anya. Ha itt lenné tudnám, hogy végre én is lehetek a gyengébb s törékenyebb. Ha itt lennél talán elhinném, hogy tényleg létezel.

Falak mögött

Zajlott az élet a házfalak között,
Meghalt, született, elköltözött,
Így üzent ez a táj, mióta a világ örök….

Falak mögött dúltak háborúk,
Majd ott köttetett a béke, 
Onnan indult útjára egy eszme,
s visszatérve nyugtázta, hogy vége

Falak, melyek messze látszanak,
Mögöttük bujkálnak emberek,
Életesdit komoly módon játszanának,
de így valódi életről beszélni, nem lehet.

 

Gondolt az ész, érzett a szív a falak mögött
Így lettek emberekből, állatok
Mert mit a falak engedtek, csupán az ösztön,
Élve a mának, nem várva más holnapot.

Zajlik az élet a házfalak között,
Hogy én hol voltam, s vagyok?
Mentségem egyszerű kérem szépen,
csak önfeledt hintázom a játszó téren.

 

Egy összevérzett hercegnői ruha
Férfi-női párbeszéd az ölelésről 

-Megölelnél, kérlek!
-Miért?
-Csak ölelj meg! 
-De te nem szoktad kérni, hogy csak öleljelek meg!
-Most kérem, gyenge női napjaimat élem. 
-Nagyon fáj a hasad? Ezért öleljelek meg?
-Már vettem be fájdalomcsillapítót. Az legalább a fogamra is jó.
 -Fáj a fogad is? Ezért öleljelek meg?
-Kivették a bölcsességfogamat. Az egész arcom görcsöl és fáj az álkapocs csontom, mert fúrták. Azért van bedagadva a fél arcom. 
-Zavar a kinézeted? Ezért öleljelek meg?
-Hatott a fájdalomcsillapító, de nagyon fáj tőle a gyomrom. Nem kívánok enni. Napok óta alig eszem. 
-Éhes vagy? Ezért öleljelek meg?
-Nem vagyok éhes. Nem is tudok ennii se a gyomrom, se a fogam miatt. Gyomoridegem van.
-Ideges vagy? Ezért öleljelek meg?
-Alig aludtam az elmúlt napokban. Sokat dolgoztam. Felriadtam éjjel is.
-Fáradt vagy? Ezért öleljelek meg?
-Nincs időm fáradtnak lenni. Mindenhol helyt kell állnom, itthon, a munkahelyen, a családban. 
-Eleged van? Ezért öleljelek meg?
-Néha nem érzem magam elég erősnek mindehez. Mindig nekem kell elől menni, míg a többiek követnek.
-Túl sok a felelősség? Ezért öleljelek meg?
-Ez ad célt az életemnek és értelmet. Így legalább hasznosnak érzem magam.
-Céltalan az életed? Ezért öleljelek meg?
-Nehéz néha felkelnem reggelente, főleg, hogy nincs mellettem senki.
-Magányos vagy? Ezért öleljelek meg?
-Jól esne néha szeretni valakit és viszonyt szeretve lenni?
-Nem érzed a szeretetet? Ezért öleljelek meg?
-Bizonyos módon érzem, de hiányzik az ami régen volt, amikor még nem voltam egyedül, amikor a szülőfalumban gondtalan gyermek voltam.
-Honvágyad van? Ezért öleljelek meg?
-Már itt az otthonom. Csak elszomorít néha ha a múlton gondolkodom és a jelenhez mérem azt.
-Szomorú vagy? Ezért öleljelek meg?
-Nem kifejezett szomorúság. Egyszer fent egyszer lent. Ilyen et a depresszió. Most lent vagyok, de legalább így megtanulom értékelni a boldog pillanatokat?
-Beteg vagy? Ezért öleljelek meg?
-Nem mondom magam betegnek, ez az én próbám: embernek maradni bármi is történik. Ragaszkodni az élethez keresztűl mindenen.
-Már nem akarsz élni? Ezért öleljelek meg?
-Szeretek élni, csak ne lenne ennyire nehéz! Csak lenne elég erős a hitem, hogy odafent valaki támogat.
-Kevés a hited? Ezért öleljelek meg?
-Küzdök azért, hogy hinni tudjak. Azért, hogy minden reggel felkeljek, és hogy végig tudjak csinálni egy-egy napot. Akkor is ha nincs ok, nincs cél. 
-Nincsen ok? Ezért öleljelek meg?
-Csak ölelj meg! Minden ok nélkül!

 

Az aranyhalakról

Csak ültem a villamoson. Velem szemben egy halacska boldogan úszkált az új gazdája ölében. Jobban mondva egy fóliából készült ideiglenes otthonban. Csak néztem hosszasan s arra gondoltam, olyan az életem akárcsak az övé. Van is erről egy mondás. Sokszor vagyok boldogan ficánkoló hal, na jó inkább halacska. Mindig képes vagyok mosolyogni s olyannak látszani, akinek az ég világon semmi gondja. Mi gondja lehet ugyan egy halnak, akinek csak annyi a dolga, hogy lélegezzen s létezzen, hogy mások gyönyörködhessenek benne? Túl kicsi az "agya" felfogni a valóságot. Az ő világában fájdalom, mint olyan nem létezik, így nincs szükség orvosokra, akik értenek hozzájuk. Vagy akad-e olyan, aki józan paraszti ésszel aranyhalat akár gyógyítani? (...) Aztán ránéztem újra arra a halra. Védtelen volt, egyedül és majd belefulladt a világa szorításába. Aztán bevillant... Nem azért nincs orvos, mert nincs fájdalom, hanem mert könnyebb cserélni, mint megmenteni.

Mondják addig jó, amíg fáj, mert azt jelenti, hogy élsz. De van, hogy a lelked összeroppan. Érdekes, nem akkor, amikor a terhet cipeled, hanem amikor megérkeztél a célhoz s letetted a súlyokat. A remegő lélek látványa sokkal ilyesztőbb, mint a remegő testé. Míg utóbbinak a megnyugvás után következik valami, a remegő lélek megnyugvása a vég.Remeg a lelkem szavakért, melyek füleim nem hallottak, de szívem vágyott rájuk, s szavakért, miket hallottak s a szívemig hatoltak.Annyi remegő lélek, annyi néma sikoly, vagy mondjam úgy, tátogás? Mert a hal is csak tátog , nem sikoltozik, mert nem érez. Semelyik, egyik sem, még csak az sem amelyik velem szembe ült. Csak én gondoltam túl sokat bele. De én viszont érzek, miután elmúlt a remegés.

Függőségről

Függő vagyok. Minden függőség közül a legrosszabb az emberfüggősèg. Nem bünteti a törvény s nincsen elvonó kúra. Sőt az emberek néha még szerelem néven is illetik, pedig olyan messze van az igaz szerelemtől mint a napkelet a napnyugattól. Egyszerű az egész. Találkozol valakivel, aki legyen akármilyen is, alkotsz róla egy szubjektív kèpet S ennek a képnek a függője leszel. Egyetlen szavért, pillantásáért odaadnád a fél vesédet, rosszabb esetben azért is, hogy csak láthasd. S ezeket beilleszteni a róla alkotott, valóságtól elrugaszkodott kis képbe. Talán nem lenne ebben semmi rossz, ha függőként nem lenne teljesen mindegy, hogy milyenek azok a szavak.  De mindegy, csak mondjon valamit (...) Így rohan bele az ember ész nélkül a vesztébe, ezért ragaszkodik olyan emberhez, aki szóval s olykor sajnos tettel is bántja..mert függő. Azt hiszi összedől a világ ha elveszti függősége tárgyát de az már nem jut eszébe, hogy előtte is volt élete. S hogy mit tesznek azok az emberek akik észreveszik, hogy a másik függ tőlük? Kihasználnak. A legtöbb esetben úgy manipulálnak, mint jutalomfalattal a kutyákat. Minél ridegebben viselkednek egy függő személlyel, annál jobban fog teperni utánuk, s ezt olykor még élvezik is. Így esett, hogy mindannyian függők vagyunk kisebb nagyobb mértékben. Azt mondják a probléma felismerése már fél megoldás. Már csak annyi van, hogy megtaláljuk a megoldás másik felét. (...)

A szerelemről...

Azt mondják a szerelem, olyan mint a tűz. Ha nem táplálod szépen lassan elalszik. De tudják van az a gyertya, ami akárhányszor fújnak is el újra lángra lobban. Na vannak ilyen szerelmek is. Néha elég csak egy pillanatra újra látni valakit, akit szeretünk s mintha újra élnénk minden egyes pillanatot vele. Ezek a szerelmek nem tűnnek tova ha napvilágot látnak s csupán azért sem múlnak el, mert eltelt az idő. Én így szerettem Őt. Az eszem már nem szereti esküszöm, de a szívem tragédiája, hogy akárhányszor szembe jön velem újra belé szeretek. Próbáltam elfordulni, elszökni előle de ott van az álmaimban s a gondolataimban. Én pedig, mint valami félnótás próbálom elfújni a gyertya lángját egyre erősebben és erősebben de az újra és újra lángra kap, s engem ezmegnevettet. Talán a saját hibám talán az ő érdeme, vagy  az Élet lelketlen kis tréfája. Akárhogy is megtanultam...nem minden szerelem múlik el. 

 

Az emlékekől 

Vannak emlékek, amik fel-felötlenek bennem. Talán hiányzik néhány pillanat, amit megéltem, de talán már a részem. Mind változunk, s talán az együtt megtett út öröme nem az út hosszában, hanem az emlékekben rejlik. A boldog pillanatok reményt adnak a boldogtalanokban. Mégis emlékezni arra, hogy valaha boldogok voltunk, a legnyomorultabb dolog a világon. Mert amíg a boldog pillanatok emlékeket szülnek, addig az emlékek boldogság helyett csak újabb vágyakat szülnek s időközben döbbenünk rá, hogy minden változik. Így hátrafelé fordulva, előre törve csak pofára esünk.

 

A magány csendje

Van különbség a magány csendje s az élet csendje között. Az élet csendje egy napsütéses téli nap, amikor tiszta az ég s a tüdőnk megtellik levegővel s rettenetesen vizesek leszünk a kutyánk miatt. Ma a parton ültem s örültem, hogy még itt vannak a hattyúk. Azt mondják, ha jön a tavasz tovább állnak. Csak télre jönne közel az emberhez, hogy túléljék valahogy. Azt hiszem a tél hasonlít legjobban az életre. Van hogy csontig fagysz máskor a kályha mellett iszogatod a meleg kakaódat s a kedvenc költődet olvasod néha szünetet tartva rápillantasz a lábadnál kucorgó bóbiskoló kutyára. Aztán másnap a parton ülve odaszalad s kilöki bármi is legyen a kezedben jelezve hogy ideje élni.

 

A magány
A Magány rám talál összetör s kiköpött,
Bábként rángatja erőtlen testem ég s föld között
Bár lakozna valami érzés
Egy kongó szív, lélek s test mögött.
 

E-BOOK! :D 

"Jen egy vidám és egy szomorú fejet mutatott a hallgatóságnak. Először hat másodperc különbséggel váltakoztak, majd öt, négy, három, kettő és egy másodperc alatt szomorodott el vagy derült fel a kép, melyet egyenként fél percig mutatott a videó. Szemnek és elmének nehéz képek voltak, míg a fülnek az volt a legnehezebb, hogy néma csönd volt. Hölgyeim és uraim üdvözlöm Önöket a világomban."
 
  • A Szerbiában töltött utolsó napjaim alatt írtam egy könyvet. Borderlineról, az addigi életemről és azokról akik és amik fontosak nekem. Aztán kiadták. A lenti linken letölthető :) Igaz nem ingyen, de egy jelképes összegért! Aki kíváncsi rá annak jó olvasást! :) Napsütéses szép napokat, Sára
    Cím: A humorista felesége
  • Alcím: Borderline a szavak mögött
  • Letöltés itt: undergroundbolt.hu/termek/a-humorista-felesege-ekonyv/

 

 

 

Van különbség a magány csendje s az élet csendje között. Az élet csendje egy napsütéses téli nap, amikor tiszta az ég s a tüdőnk megtellik levegővel s rettenetesen vizesek leszünk a kutyánk miatt. Ma a parton ültem s örültem, hogy még itt vannak a hattyúk. Azt mondják, ha jön a tavasz tovább állnak. Csak télre jönne közel az emberhez, hogy túléljék valahogy. Azt hiszem a tél hasonlít legjobban az életre. Van hogy csontig fagysz máskor a kályha mellett iszogatod a meleg kakaódat s a kedvenc költődet olvasod néha szünetet tartva rápillantasz a lábadnál kucorgó bóbiskoló kutyára. Aztán másnap a parton ülve odaszalad s kilöki bármi is legyen a kezedben jelezve hogy ideje élni.

Vannak emlékek, amik fel-felötlenek bennem. Talán hiányzik néhány pillanat, amit megéltem, de talán már a részem. Mind változunk, s talán az együtt megtett út öröme nem az út hosszában, hanem az emlékekben rejlik. A boldog pillanatok reményt adnak a boldogtalanokban. Mégis emlékezni arra, hogy valaha boldogok voltunk, a legnyomorultabb dolog a világon. Mert amíg a boldog pillanatok emlékeket szülnek, addig az emlékek boldogság helyett csak újabb vágyakat szülnek s időközben döbbenünk rá, hogy minden változik. Így hátrafelé fordulva, előre törve csak pofára esünk.

Kapcsolat