Versekért kattints ide : szekelysara.webnode.hu/versek/
Novellákért kattints ide : szekelysara.webnode.hu/novellak/
Színdarabokért kattints ide : szekelysara.webnode.hu/szindarabok/
Levelekért kattints ide : szekelysara.webnode.hu/levelek/
ÚJ TARTALOM
A mások bőre
Nem tudom, hogy is kezdjem. Gondoltam írok egy novellát írról, hogy van egy szuperképességem miszerint ha valakinek nekimegyek, akkor az ő bőrében megyek tovább. Semmi ilyen természetfeletti erők, spiritiszta módszerek és semmi boszorkánykonyha, egyszerűen csak egy képesség, hogy mások bőrébe bújjak.
Azt hiszem ezért irigylem nagyon a színészeket, mert ők mindig más és más karaktert tudnak eljátszani így személyiséget, gondolat és érzelem világot kell váltaniuk, hogy hitelesek legyenek. Mégis valahol legbelül ott van bennük a maguk jól bekódolt jelenléte.
Visszatérve a mások bőrére. AZt hiszem mindenki szeretne egyszer legalább életében egy kicsit más lenni, aki. (Bár a pszichológusoknak lenne ehhez pár szavuk, de szerencsére most nem őket kérdezzük, mert a végén kiderül, hogy mindünknek komoly valami izmus, vagy valami fóbia, vagy valami komplekszusunk van. Igen tudom nem léteznek ezek a szavak, de mégis most Önök olvassák és pontosan értik mire is gondolok.)
Szóval másnak lenni, mint aki. Azt hiszem nem erről van szó, hogy nem akarok önmagam lenni, hogy nem lennék tisztában önmagammal, vagy nem szeretném önmagamat. Egyszerűen az ember kíváncsi. Személyiségünket meghatározza, honnan jövünk s hogy hová tartunk. A kultúránk, a neveltetésünk, a helyi szokások, a hely ahová születünk, a közeg ahová születünk és még sorolhatnám tovább és tovább.
Szóval valahogy kiharcoljuk, hogy felnőjünk. Legalábbis nekem megvoltak a magam harcai az életért. Aztán lesznek barátaink, akikkel közös az értékrendünk s van valami kapcsolódási pont, ami fenntart egy barátságot. De hányszor éreztük már azt, hogy mennyire nyomorultak vagyunk ha megnézzük a barátainkat. Ház, család, autó, egzisztencia. MI pedig szombat este pizsamában a kutyával valami uncsi filmet nézünk, amibe bele alszunk, s kifolyt nyállal ébredünk, amiről nem tudjuk megmondani, hogy a mienk vagy a kutyáé.
A zebrán megyek s közben látok valakit. Sajnálat, irigység vagy közömbösség érzése kezd lassana szívembe szökni. Persze nem egyszerre mind. Elmegyek hontalanok, kukákban keresgélők, kéregetők és szegény sorsúak mellett. Ilyenkor azt kívánom bárcsak tudnék rajtuk úgy segíteni, hogy egy kielégítő életet élhessenek. Aztán ott vannak a nagybetűs szép lányok, akiket meglátva -hosszú haj, szép arc csinos alak - szeretnék olyan szép lenni mint ők. Bár tudom most mindenki felszólal, hogy az csak álca s csak külsőség. Ezt én is tudom. De valaki akinek soha nem adatott szép arc annak nagyon nagy élmény lenne így tükörbe nézni. Aztán ott az átlag ember, aki olyan mint én vagyok. Irántuk közömbös vagyok. Néha a metrón hallom, hogy telefonálnak és igen vicces beszélgetés részletet tudok elkapni ilyenkor, amik jól megmosolyogtatnak.
Hogy hívják azt a lányt akivel szombat este táncoltam! Emlékezz! Bemutatkozott neked! Emma? Emili? Emilia? Lili? Eeeeee. - Valaki aki majdnem nekem jön, mert erősen töpreng.
Hazamegyek mit főzzek? Bármi csinálok úgysem fog tetszeni nekik! - valaki aki szomorúan böngészi a recepteket.
Már megint a főnök hív, nem veszem fel. Hogy csapna belé a villám. (...) Hallo! - valaki aki dühösen félrelök mindenkit utat törve magának.
Unatkozom! Unatkozom! MIkor jönnek eze végre? . valaki aki a telefonját nyomogatja még a zebrán is nem véve észre, hogy majdnem nekimegy egy oszlopnak.
Mi járhat vajon a fejükben? - Én, aki megbámulva mindenkit, alig jutok át a zöld jelzésen.
Szóval a szuperképesség, hogy mások legyek! Talán a kíváncsiság a legnagyobb hajtóerő. Amikor látom, hogy valaki rosszul kezel egy helyzetet, vagy egy boldog pillanatát éli, vagy elért valamit, amit én is szeretnék akkor szeretnék az ő helyében lenni. Azt hiszem ez addig nem is baj, amíg nem csak magamnak kívánom. Dögöljön meg a szomszéd tehene is jeligével, ha már azt kívánom, hogy a másiknak ne legyen csak nekem az egy undorító irigy dolog. Inkább olyanfajta “irigység”, hogy nekem is meglegyen az, ami neki. Ez az a folyamat, aminek a végén rájössz, hogy igazából a te életed sem különb mint a mások bőre.
Várni valakire. “Az elhúzódó várakozás beteggé teszi a szívet” (Biblia)
Nőnap volt, amikor megismertem egy moziban. Azt hiszem ez egy szerelmes regénynek jó kezdete lenne. De nem az s az én szívem már beteg. Vár, vár és szépen lassan elhal. Sokszor beszéltük már hogy mi is van velünk. Azt mondja, hogy egy kapcsolat konfrontáció s ő nem szeret konfrontálódni. S én csak hallgatok. Legutóbb megkérdeztem, hogy mit gondol, mi sokat konfrontálódunk-e. Azt mondta, nem.
Van, hogy félre értjük egymást. De hát melyik két ember nem érti félre egymást, akik beszélgetnek egymással. A minap kimentünk a Duna-partra, megnézni, kicsit katasztrófaturisták voltunk. Ott találtam egy kagylót, melynek mindkét oldala. Felvettem, s mondtam, hogy ezt neki szedtem. Nem fogadta el. MIre azt vágtam a fejéhez, hogy ünneprontó és nem lehet vele semmi izgalmasat csinálni. AMiért később bocsánatot kértem, mert rettegtem, hogy felhozza majd indoknak ha egyszer újra “bepróbálkozok” nála. Elmondtam, hogy a kagylót tényleg neki akartam adni. Azt mondta, hogy akkor félre értett, s ez esetben ajándéknak jó volt. Annyira lennék, most az a kagylóhéj amit akkor és ott behajítottam a Dunába.
A legjobb baráti skatulyában vagyok. Abban, amiben el tudná képzelni, hogy jól működnénk, de mégis csak egy helyben topogunk az IKEA a Margit sziget s a kutyafuttató bezárta háromszögben. Én ismerem az ő családját, tudom honnan jött, ő az enyémet, tudja honnan jöttem. Hogy szeretem-e? MIndennél embernél jobban, aki él ezen a földön. S hogy Pamacsnál-e. Jaj, milyen veszekedést szító kérdés ez! ( Ide egy emojit akartam tenni de a szívem most nincs olyan “kettőspont pé” kedvében.) Hárman vagyunk egy “csapat”. Az meg már az én hibám, hogy egy “Család” akarok lenni.
Egyszer valaki at mondta, hogy nyugodjak meg nem életem első szerelme lesz a férjem. De azt nem mondta, hogy mit is jelent valakit igazán szeretni. Tudom, hogy az a fiúcska a lapátfüleivel az általános iskolában első szerelem volt, de csak diákszerelem. Aztán jöttek soran az érzések, amire alapulhat egy kapcsolat, magány (értsd: nekem kell valaki, ezért lesz valaki), sajnálat( értsd: majd én megjavítom s megmentem az életét), félreértelmezés(értsd: valamit éreztem, ami nem volt nekem megszokott). Mondjuk olyan ember vagyok, akinek úgy kell a szeretet, mint egy falat kenyér, aki mert kiskorában nem volt senki aki megölelje, megtanulta az önölelést. Tudják, amikor saját magadat öleled meg s attól megnyugszol. Drága családom mellett szóljon, hogy a szeretetnyelv, amit használunk az elismerő szavak.
Amikor találkozunk, egy enyhe fejbiccentés a köszönési formánk. Valahogy ez így maradt. A levegőbe való puszi elvetése után marad a fejbiccentés és az ölelés. Talán meglepődnétek, hogy minden alkalommal ha elköszönünk akkor kapok egy ölelést. Nagyon viccesek vagyunk, mert én össze bírnám roppantani az ölelésemmel ő , meg szegényem kis törékeny módra tűri ezt! De szépen fejlődünk. Úgy szeretnék annyi mindent mesélni róla, de ha azt tenném még azt hinnék, hogy jóval többet érzek iránta mint ő irántam, s ebbe belehalnék ha hallanom kellene. Ha igaz, akkor azért; ha nem igaz s így vagyunk, akkor pedig azért.
Talán csak néhány szót róla. Ha választanom kellene melyik a kedvenc tulajdonsága ami megfogott benne, az, hogy nagyon okos. Okosabb annál, mintsem, hogy elitéljen a múltam s a hibáim miatt vagy megítéljen azok alapján. Azt hiszem a bölcs is jó szó lenne rá, de az olyan öregesen hangzik. Szeretem még benne azt a mérhetetlen alázatot, ahogy az emberekkel bánik s ahogyan minden áron próbálja megérteni és mentegetni őket. S szeretem, hogy nem ért virágnyelven s engem is “megnevelt”, hogy úgy mondjam ki a dolgokat, ahogy vannak. De mivel megengedte, hogy megírjam ezt a cikket, anélkül, hogy bármit kérdezett is volna, most jól leírom szépirodalmiasan ( ha létezik ez a szó), hogy mit szeretek benne.
A szeme ami figyel, hogy ne történjen velem semmi rossz, a karjai amit megóvnak az élet viszontagságaitól, a lábai amikkel fut reggelente, de akkor is ha segítenie kell. Jó a humora, mert tud nevetni akkor is ha én sírnék s ezt át tudja rám ragasztani. Ja és nincsen pénz szaga. Mire idáig eljutottam már mosolygok sírás helyett.
Mára befejezem (...) Hogy mit vigyenek ebből magukkal? Nem tudom. A saját életemből sokszor magam sem tanulok. De talán egyszer rájövök, mi miért történt.
És mi elfelejtettünk imádkozni
Nagyapánk szerint a boldogságnak öt titka van. Mid lenne ha holnap csak azod lenne, amiért ma hálát adtál Istennek?- kérdezte mindig nagyapám, kicsit szúrós mégis kiváncsi tekintettel, hogy lássa imádkoztunk-e este lefekvés előtt, ahogyan azt nagymamánk tanította. Nagyapát soha nem láttuk imádkozni, ezért bízta a gyerekek vallásos oktatását a feleségére, aki csupaszív, kedves asszony volt. Nem is értettük, hogyan kerültek egymás mellé. Két teljesen különböző ember, két világ, két lélek, mely látszólag, soha nem lett egy test, ahogyan azt az Írás mondja. De tudja a fene, lehet mi gyerekként láttuk rosszul őket. Felnőttként talán a megbékélés, nyugalom és a majdnem boldog átlagélet volt az övék.
Azért nagyapa szeretett mindig felönteni a garatra, ilyenkor a kukoricásba menekültünk, mert keresett valakit, aki elmegy neki a boltba borért, de nagyanyánk megtiltotta, hogy ezt bármelyikünk is megtegye. Igen, tényleg nem értem, hogy kerültek ők össze. (...) Nagymama vezette a háztartás s egy gyárban dolgzott több műszakban, hogy el tudja látni a családot. Arra nem emlékszem, hogy papa dolgozott-e. Sajnos az emlékek hamarabb megfakulnak, mint az érzések.
Szóval az öt titok....nem emlékszem rájuk. Legalábbis a négy közül dereng valami, de az ötödikre ma is emlékszem. Pedig papa soha nem fejtette ki, nem volt hozzá tanmeséje, mint az első négyhez, se egy története a múltból, mely sok részében kitalált volt. Amire szintén felnőtt fejjel jöttem rá, bár gyerekként is sejtettem, hogy nagyapa nem verekedhetett medvékkel a tajgán, nem napozott a Balaton közepén egy stégen és nem beszélgetett a birodalom fejével, mert csak egy egyszerű munkásember volt, bár ehhez annyit tett hozzá, hogy amikor még fiatal volt.
Hát igen, a felnőttek sok mindent kitalálnak, hogy megnevettessék és csodálatra késztessék a gyerekeket. A minap egy szomorú vagy legyen inkább szégyelős fiúcskát kérdeztem meg, hogy hívják. Láttam, hogy zavarban van. Mondom, engem Bélának hívnak. Elmosolyodott. Mert tudta, hogy egy lányt sem hívnak Bélának. Nevettes meg másokat s magad is nevetni fogsz. Ezt egy önsegítő könyvben olvastam néhány éve, de rájöttem, hogy nagyapa engem sokkal régebben megtaníttott erre, amikor történeteket mesélt a hideg téli estéken a cserépkályha körül. Ő forralt bort kortyolt, mi pedig olcsó málna üdítőt. Én büszke voltam rá, hogy majdnem olyan nagy vagyok, mint nagyapa, aki pont ugyanolyan színű italt ivott, mint én, csak az büdös volt. Igen, a mai napig nem ittam csupán egy korty bort, de rá kellett jönnöm, hogy a bor szeretetében nem nagyapára ütöttem.
Azt hiszem a régi öregek tudtak valamit az életről, a boldogsáról és az emberségről valamint a méltóságos életről és halálról. Nagyapát sírni sem láttam soha, de így belegondolva semmilyen érzlmet nem mutatott ki csupán az arcáról és a hangjából lehetett olvasni. Olvastunk mi a sorok között, mögött, csak a sorokat nem tudtuk mi kisgyermekként értelmezni. De azt tudtuk, hogy egyetlen kötelező dolog, amit minden este elvár nagyapa, hogy imádkozzunk. Gyerekként imádkozni nehéz. Nem tudod mit mondj, nem tudod, hogy tegeződni kell-e vagy magázódni s azt sem, hogy érdekel-e valakit amit mondasz. De imátkoztunk, mert minden reggel mosakodás közben jött a kérdés. No, mitek van meg ma? Egymásra néztünk a testvéreinkkel, mert fogalmunk sem volt a válaszról. Annyira fáradtak voltunk már, hogy nem emlékeztünk semmire az imáinkból. - Az lehetne, hogy mégegyszer elmondjuk, amiért hálásak vagyunk még most reggeli előtt?- kérdeztük félve Nagyapát.- Ejnye kis suhancok, már megint elaludtatok? De ez legyen az utolsó! Erre mind odaszaladtunk az ágyunkhoz letérdeltünk mellé és elkezdtük a magunk kis módján felsorolni, mi az amit szeretnénk, hogy ma is meglegyen. Lekváros kenyér, a játszótér, a bunker a kukoricásban, nagymama finom mákos bejlije, a patak, az inda a patak felett; de voltak olyanok amiket nem szerettünk volna megtartani. Az egyik csintalan unokabátyám mindig egy óriás szalonnaért imdtkozott, rákötve az iskolára és egy kutyáért, aki elhúzza azt. Azóta az unokaöcsém is felnőtt, s mindig nyúzza a gyerekeit, hogy menjenek iskolába, mert az a legfontosabb, hogy tanuljanak, nekik most ez a munka. Aztán ráérnek majd még dolgozni 40 évet.
Néhány hete csörögött a telefon és nagymama síró hangjára lettem figyelmes. Papa meghalt, szólt s letette a telefont.(...) Eljött a temetés napja Mind itt vagyunk. MInd akiket nagyapa tisztességre, becsületre és emberségre tanított.(...)
Ne haragudjanak- mondom s elcsuklik a hangom. S ne haragudj nagyapa, de hosszú évek óta nagyon rossz vagyok.
- Ugyan kincsem, ne mondj ilyet. - lép oda nagymama és átölel. (…) A temetés után mind ott ültünk egymásra nézünk, s a kukoricásban szaladás jut eszünkbe, bárcsak ott lennénk újra mind. Bárcsak elhúzta volna a kutya az iskolát, s bárcsak még nagyapa mesélne nekünk, olyan hihetetlen történeteket. De nincs. NIncs, mert annyi éve, minden este, mindannyian, elfelejtettünk imádkozni.
Tempera
Színes világot festettem èn temperával. Színes képekkel, kék éggel, zöld fűvel, szivárvánnyal, boldogsággal, óriás bálnákkal, tengerekkel, óceánokkal. Minden csupa csupa színes volt. Szebbnèl szebbek. Versenyeztek melyikük pommpázik szebben. Szèp volt a világ s boldog. Ès mi ott éltünk (...)
Színes világot festettem volna, ha lett volna pénzünk kenyèrre s temperára.
Minden sebből
kis világom minden sebből vérzik
kis virágok boldog múltam idézik
odafent hetyke felhők látták bizony
hogy egy napon boldog voltam nagyon.
apró szívem minden sebből vérzik,
jól vagy rosszul vagy te lány, kérdik
de hidd a választ már nem igénylik
s nem látják, hogy vérben állok térdig.
ez a világ minden sebből vérzik,
de akarom látni mindennek a végi’t,
s talán akkor kis világom, apró szívem
elmémnek gyógyulni indulást i’zen
Sára vagyok. 32 éves és író. Mindenekelőtt azonban ember vagyok. Ember, aki máshogy van bekötve mint a többiek : Rajongok a tömegközlekedésért és a BKV-ért. Kedvenc napjaim a hétfők. Szeretek utcai ruhában a kanapén átaludni éjszakákat.Szeretem az üres kifliket. Nem érzem, hogy választanom kellene a kutyák és a macskák között. Egyformán szeretem őket. Szeretek bőrig ázni a szakadó esőben. Táncolok a lépcsőfordulókban és felfelé a lépcsőkön. Szerintem minden embernek este 10-re már az ágyban a helye. Szerencsétlen vagyok de nem cserélnék senkivel. Egy plüssmaci van a zsebembe és azzal játszok egész nap zsebredugott kézzel. Az esetek nagy többségében fogalmam sincs, hogy hívják azt az embert akivel éppen beszélek. Soha nem veszem fel a telefonom ha csörög. Ha valaki nagyon akar valamit úgyis újrahív. Ha bemutatkozom soha nem mondom a vezetéknevemet. A világ legfeleslegesebb dolgának tartom. Nem szeretem a csokit, de a gumicukrot annál inkább. Minden nap eltévedek legalább egyszer. Sosem nézem meg melyik buszra szállok fel. Mindig elveszem a szórólapot, amit az utcán osztogatnak. Szeretem a galambokat, és órákig el tudom őket nézni. Egyszer majdnem megbuktam földrajzból. Mindig megnyomom a leszállásjelzőt a végállomásnál. Sokszor sétálok mezítláb a körúton. Néha hangosan éneklek az utcán. A gyorséttermekbe összecsomagolom az egész tálca tartalmát egyetlen pohárba. Gyűlölöm a zoknit és mindenféle cipőt. Meg tudok fejben oldani egyismeretlenes másodfokú egyenleteket ha az X együtthatója 1. Sára voltam! Vagyis vagyok.. Máshogy bekötve.
