Borgőz

borgőzős szoba sarkában az életen merengeni,

hagyni a földet magam alatt csendben rengeni

bút, bánatot, babát örökkön- örökre felejteni, 

az élet nagy kérdését soha meg nem fejteni.

Pitypang a vörös rózsák között

• Anya, szerinted én csúnya vagyok?- Kérdezte a kislány kisírt szemekkel miközben alig látszott k a kezeslábasából és a sapijából. Szipogott, az orra majd elcsöppent, de nem érdekelte csak egy választ akart.
  Szerette az életét, boldog volt s soha nem gondolt arra, hogy valami baj lenne vele. Igaz míg minden kislánynak azt mondták, hogy milyen szép, neki annyit mondtak, hogy milyen aranyos. Ez jól esett neki, mert kétféle embert ismert aranyosakat és nem aranyosakat. Szeretett aranyos lenni. Számára a világ kellemes hely volt, ahol sok kedves barátja volt, szerette az embereket és az állatokat. Rajongott a kutyájáért és a cicáiért. Sokat mosolygott rajtuk. Vasárnaponként kifeküdt s az eget bámulta és leste, hogyan repülnek ide-oda a madarak, a fecskéket szerette a legjobban s a manővereket, ahogy hihetetlen gyorsan irányt váltanak, hogy neki ne menjenek az ablaknak. A szája tátva maradt ezt látva. Hazafelé az iskolából élvezte az évszakok váltakozását s csodálta a természet szépségét. Szépség. A hóembertől kezdve, a gesztenyefigurákon át a mezei virágokig szép volt az élet. Szép és szabad. Nem tudott sok dolgot a társadalomról, a normákról, az esélyegyenlőtlenségről és a kő kemény valóságról. A világ, ami élt benne még mesékről, álmodozásról s a természetről szólt. A családról, barátokról és a szép emlékekről. Mert még ha voltak is sebek, -ahol édesanyja szerint- ott jött ki a jóság, azok hamar begyógyultak s egy-kettőre nyoma sem maradt. Mi is a szépség? Az édesanyja nem tudta, hogy magyarázza el, hogy hogyan is működik egy igazságtalan világ, mely a külső alapján ítél meg.

Volt egy vicces mondás, amit a kislány jól ismert de sosem értett. Szép, szép de ló se csúnya. Már hogy lehetne egy ló csúnya, hiszen olyan vicces, amikor vicsorít vagy vigyorog vagy Isten tudja mit csinál. Szóval ezt a mondást nem értette a lány, azt hitte, ha ezt mondják, akkor megdicsérik. Nem tudom, hogy bárcsak e vagy szerencsére nem, de nem tudta mekkora lélekbe taposás ez a mondás. Aztán ott volt a -ha szép nem vagy, hülye ne legyél.- Igazából mindig kitűnő tanuló volt, nem tehetett róla, szomjazta a tudást s meg akarta ismerni a legtöbbet a világból, melyben él. Talán ezért is tolerálták az osztálytársai, annak ellenére, hogy ő volt a legszegényebb. Mégsem érdekelte, ha ezért bántották, soha nem akarta gyötörni azzal az anyukáját, hogy elmondja, hogy mennyire kinézik e miatt a dolog miatt. Elég nagy fájdalom egy szülőnek az, hogy nem tud mindent megadni a gyerekének, amit szeretne, hát még ha tudná, hogy mennyire gonoszok a gyerekek s ezért bántják a gyermekét.

Az édesanyát meglepte a kérdés. Arra gondolt, amikor lánya önfeledten csak kapkodta össze a mezei virágokat s futott vele hozzá. Boldog gyerek volt az édesanyja szárnyai alatt. Tudva azt, hogy a lánya mennyire hangosan kacag amikor elfújja a pitypangot;  hogy mennyit gyönyörködik benne. Így szól a kislányhoz.
 

• Tudod rengeteg virág van a világon. Az én kedvencem a százszorszép, az én nagymamámé a kék nefelejcs volt. A tiéd a pitypang. Pedig sokak szerint nem is virág, hanem csak egy gaz, de tudom mennyire szereted. Mint  a virágok olyanok vagyunk mi emberek. Sokfélék. Annyi mindenben különbözünk, pedig „egy emberből vagyunk megalkotva.” Másak a tulajdonságaink, a belső világunk de más a külsőnk is. Valakinek nagyobb az orra, elállóbbak a fülei, szabálytalan a fogsora.
• Pont mint nekem- felelte a kislány érdeklődve, hogy az édesanyja mit szeretne ezzel neki mondani.
• S te ilyen vagy, valaki akit mindennél jobban kell szeretned bárhogyan is bántsanak a külsőd miatt, elfogadnod és gyönyörködnöd önmagadba. S ha azt éreznéd, hogy mindenki más olyan szép mint egy vörös rózsa, ne feledd valakinek te leszel a leggyönyörűbb-  egy gyermekláncfű a vörös rózsák között! Ahogyan nekem is!

Hiány

Valami hiányzik. Nem tudom megmondani, hogy mi, de a hasamban repkedő pillangók már nem érik már el a szívemet.  Felhőtlenül boldognak kellene lenne, mert vagy nekem, mégis megilyeszt a gondolat, hogy ez nem fog örökké tartani. Tudom, már az elejétől tudtam, hogy ez, ami köztünk van halálra van ítélve, mert két párhuzamos utat járunk be. Így bár tudjuk egymás kezét fogni, de sohasem találkoznak a lépteink. Paralel, így hívja a matematika, de a köznyelv fájdalomnak. Mindegy milyen közel, mindegy mennyire egy irányba mégsem lesz egy és ugyanaz az utunk. A cél lehet egy lesz, boldognak lenni. De valahol hiányzik az a tudat, hogy ott leszel. Pedig nem kellene semmit sem csinálnod csupán létezni mellettem. Mégsem leszel ott, s velem csak a hiányod.
De még csak a most van, s most szeretem nézni, ahogy mellettem lépdelsz. Ahogyan azt is szeretem, ahogy kezemet is úgy szorítod, hogy le ne essek, arról a bizonyos kötélről, melyen járjuk az utunkat a szakadékok felett. 
Szívemben vívódva mely azt súgja hallgassak az eszemre; be kell látni, hogy nem mindig az lesz életed párja, akit neked teremtettek. S ez nem valami csalfa tréfa odafentről, hanem a hiány, valami hiánya, amit magam sem tudok leírni, csak érezni.
A hiány felkiált: hol vagyunk Mi? S mit ér a boldogság, ha tudod, hogy csak egy pillanatig tart!? Valami hiányzik. Talán a remény.

Miattad

Csak akkor tudom túlélni a napokat, ha velem vagy. Nem számít mellettem vagy-e, vagy a világ másik végén ha a mosolyodat látom akkor tudom, hogy biztonságban vagyok. A világ jobb hely veled. Azt mondják nem az számít, hogy kivel tudnál leélni egy örök életet, hanem az, hogy ki nélkül nem. Én nélküled. Legyen akárhol, akárki, akármilyen, ő nem te vagy. Nem te vagy. S te nem vagy olyan, mint bárki. Próbáltam felidézni valaki mást, hogy hátha nem téged szeretlek, csak egy elmúlt szerelem jött vissza, de nem jutott eszembe semmi. Nem volt az életben senki más, akinek ilyen vidám volt a nevetése, ilyen gyengédek a szavai és ennyre finom az ölelése. Árnyék vagy, fényben előttem jársz; sötétben vigyázod a lépteim. A szívem melege vagy. Miattad érdekel, hogy a napfény első sugara játszik e a porszemcsékkel, boldogan nyugtázom, hogy igen; játszani kezdek a fénnyel, s megpróbálok suta módon szív alakot festeni fénnyel a falra, mint egy "rossz" gyerek. Miattad hallgatom, hogy a madarak csicsergéséből kihallani-e valami dallamot. S ha igen elgondolkodom, hogy akárhol legyél is vajon te is hallod-e.  Miattad hangosabb a madárcsicsergés, mint a városi közlekedés zaja Miattad s érted lettem az, aki vagyok. Nincs lánc mely hozzád láncol, mégis melletted akarok lenni. Nincs veszély, mely karodba kényszerít, mégis oda vágyom. Már nincsen külvilág, ami elválaszt tőled, mégis a világom vagy. Téged nézlek,de meglátom Önmagamat, pedig olyan régen homály fedte, hogy ki is vagyok. . De veled még ez is csak játék. A játszópajtásom vagy. Miként egy gyermek kacagtatja a világot úgy nevettetsz meg a legsötétebb gödör mélyén is, hova száműz az élet. Miként egy gyermek fogja kézen a másikat s szaladni indul vele úgy vezetnek karjaid a fájdalom erdelyében s a magány erődjén keresztül. Mára mind elmúlt, hazug dolog. Nem mondom, hogy mostmár minden tökéletes, hogy az élet csak napfény és madárcsicsergés mert tökéletlen s beteg szívű vagyok. Lesznek órák, mikor gyűlölni fogsz, felejteni akarsz majd de mosolygok, mert nem fogsz tudni. S lesznek órák, amikor magamat fogom gyűlölni, s sírok majd, mert már oly természetes lesz a szomorúság mintha haza térnék.(...) De ne, még ne szaladjunk előre. Most még süt a nap. Ha a világ másik oldalán is, de süt. S én a sötét homály ködében várom, hogy megjelenj. 

Te vagy életem legbonyolultabb Excel- függvénye de nem bánom, megírom a megoldókulcsodat! :) 

Mind tudjátok, hogy küzdök valamivel.Keves tudják, hogy pontosan mivel. Megpróbáltam leírni néhány pillanatomat, amit nem mondok ki s nem látszk rajtam, de küzdök vele vagy ellene. (18+) A címe: A liftig
Ide kattintva a legfelső cikk, amit akkor olvass el kérlek, ha tudod, hogy nem lesznek rád negatív hatással az olvasottak s egyszerű tényekként tudod kezelni őket! OCD

Versekért kattints ide : szekelysara.webnode.hu/versek/

Novellákért kattints ide : szekelysara.webnode.hu/novellak/
Színdarabokért kattints ide : szekelysara.webnode.hu/szindarabok/
Levelekért kattints ide : szekelysara.webnode.hu/levelek/

Minden sebből

kis világom minden sebből vérzik
kis virágok boldog múltam idézik
odafent hetyke felhők látták bizony
hogy egy napon boldog voltam nagyon.

apró szívem minden sebből vérzik,
jól vagy rosszul vagy te lány, kérdik
de hidd a választ már nem igénylik
s nem látják, hogy vérben állok térdig.

ez a világ minden sebből vérzik,
de akarom látni mindennek a végi’t,
s talán akkor kis világom, apró szívem
elmémnek gyógyulni indulást i’zen
 

Mindennapi kenyerünk

Aggódtál már, hogy holnap mit fogsz enni? Ugye nem, mert tudod, hogy odamész a hűtőhöz, kinyitod és ott az étel. De érzed, ha az ételre nézel, hogy mennyire szerencsés vagy!?

Attól függ honnan jössz. Talán vidéken egy eldugott kis faluban nőttél fel, ahol zsíroskenyér lilahagymával volt a reggeli, hagymástészta az ebéd és a vacsora a maradékból állt. Ha így van még akkor is szerencsés vagy.  Valahol semmi nem kerül az asztalra, nem hogy napi háromszor.

Én a szerencsésebbek közé tartoztam, mert mindig volt mit enni. Gyerek fejjel nem volt kérdés, hogy lesz reggeliidő, ebédidő és vacsoraidő. Még ha az zsíros kenyér is volt, vagy egy üres zsömle, akkor is étel került az asztalra. Mégse mindig örültem. Toporzékolni tudtam volna, hogy már megint hagymás tészta, rántottleves vagy „hamis ”gulyásleves. Bizony létezik ez az étel, gulyásleves hús nélkül. Ünnepnap volt, amikor kakaós palacsintát ehettünk.

Óriási szerencsém volt, hogy az iskolában 4 gyerekes családként nagyon olcsón ehettünk, így minden hétköznap tudtam főtt ételt enni iskolaidőben. De mi van azokkal a gyerekekkel, akiknek nincs ennyi testvérük mégis éhesek? (…)

Sajnos nem mindegy ki hova születik. Az osztály társaim között volt a volt polgármester unokája, a jelenlegi polgármester lánya, s „ a mindenki” gyereke, aki nagy tiszteletnek örvendett a faluban (pap, óvónő, tanárnő), az osztály másik fele meg a csibészek voltak, akik erőszakkal akartak túllendülni a szegénységen. S maradtam én a nyeszlett deszka, csontrakéta vagy csontkollekció, ahogyan csúfoltak.

Fájt látnom, hogy az osztálytársaim a májkrémes és zsíros kenyereket a plafonra dobálják, vagy éppen a szekrény tetejére . Édesanyám azt tanította nekem, hogy az étel nem játék. Az étel az élet!

A mélyszegénységről még mindig csak félve beszélnek az emberek és szégyellik, ha erről esik szó. S valljuk be könnyebb elkapcsolni a tévét amikor felkavaró képsorok következnek akár a mélyszegénységet bemutató riportokban. De áldás, hogyha valaki csak múltidőben tud erről mesélni, mert a lakosság nem elhanyagolható része éhesen fekszik le, vagy úgy, hogy a tápanyag, amit bevisz a szervezetébe annyira elég, hogy elvegetáljon vele a következő étkezésig.

Azok, akik szegénységben nőttek fel gyakran rettegnek attól, hogy visszakerülnek oda. Az idő pedig megszépíti az emlékeket. Én jóízűen eszem ma is a rántottlevest, hagymástésztát és a hamisgulyáslevest. De még mindig félek attól, hogy egyszer nem lesz mit ennem. S attól még jobban, hogy egyszer a gyermekeimnek nem tudok majd enni adni. Mert azt hiszem nincs annál nagyobb fájdalom, amikor egy szülő nem tud mit adnia gyermekének, aki a sír az ételért.

Talán a legszomorúbb látvány az után, hogy valaki egyedül eszik az, ha valakinek nincsen egy betevő falatja sem. Mindig is igazságtalannak tartottam, hogy az alapvető életben maradáshoz tartozó dolgokért pénzt kérnek el. A levegő ingyen van (még), vizet egy jószívű vendéglátóstól kaphatunk, de az ételért papírt kérnek.

Mert mi a pénz tulajdonképpen? Egy papír! Felsőbbrendű leszel, ha sok papírt szedsz össze?  Jobb emberré tesz Téged az, hogy neked több papírod van, mint nekem? Kedvesebb leszel, mert van ilyen papírod? Többet érsz majd nálam? Boldogabb leszel, mert van sok papírod? Sok papírral kiválthatod az egészséged s az életed?  Hiba lenne azt gondolni, hogy több, jobb, szebb, bölcsebb vagy bármilyenebb is leszel csak mert sok papírod van.

Gyakran járok egy ingyen konyha felé, ahol sajnos szétdobált kenyereket találni, pedig a kenyér az élet alapja. Nem mindenki becsüli meg azt, amit kap a segítségre induló kézből. De még mindig vannak olyanok, akik hálásak azért a néhány falatért, mely az életet jelentheti nekik. Ilyenkor karácsonykor az emberek adakozni szeretnének. Van, aki kötelességtudatból, mert muszáj s van, aki tényleg segíteni akar, és ritkán vannak olyanok is, akik odaállnak és segíteni az év 365 napjából 366-on! Mindegy mi az indíték, mert mondhatnák, hogy „Fújj, de undorító és képmutató, mert csak akkor ad, ha kötelező” de szíve joga. Adjon. Akármi is az oka szívesen várjuk a támogatásokat!

S mit tegyen az, aki nem tud adni, mert maga is rászorul. Van, hogy már egy ima is elég, mert milliárdok imádkozzák mind a mai napig: „Mindennapi kenyerünket, add meg nekünk ma!

Sára vagyok. 30 éves és író. Mindenekelőtt azonban ember vagyok. Ember, aki máshogy van bekötve mint a többiek : Rajongok a tömegközlekedésért és a BKV-ért. Kedvenc napjaim a hétfők. Szeretek utcai ruhában a kanapén átaludni éjszakákat.Szeretem az üres kifliket. Nem érzem, hogy választanom kellene a kutyák és a macskák között. Egyformán szeretem őket. Szeretek bőrig ázni a szakadó esőben. Táncolok a lépcsőfordulókban és felfelé a lépcsőkön. Szerintem minden embernek este 10-re már az ágyban a helye. Szerencsétlen vagyok de nem cserélnék senkivel. Egy plüssmaci van a zsebembe és azzal játszok egész nap zsebredugott kézzel. Az esetek nagy többségében fogalmam sincs, hogy hívják azt az embert akivel éppen beszélek. Soha nem veszem fel a telefonom ha csörög. Ha valaki nagyon akar valamit úgyis újrahív. Ha bemutatkozom soha nem mondom a vezetéknevemet. A világ legfeleslegesebb dolgának tartom. Nem szeretem a csokit, de a gumicukrot annál inkább. Minden nap eltévedek legalább egyszer. Sosem nézem meg melyik buszra szállok fel. Mindig elveszem a szórólapot, amit az utcán osztogatnak. Szeretem a galambokat, és órákig el tudom őket nézni. Egyszer majdnem megbuktam földrajzból. Mindig megnyomom a leszállásjelzőt a végállomásnál. Sokszor sétálok mezítláb a körúton. Néha hangosan éneklek az utcán. A gyorséttermekbe összecsomagolom az egész tálca tartalmát egyetlen pohárba. Gyűlölöm a zoknit és mindenféle cipőt. Meg tudok fejben oldani egyismeretlenes másodfokú egyenleteket ha az X együtthatója 1. Sára voltam! Vagyis vagyok.. Máshogy bekötve.

Van különbség a magány csendje s az élet csendje között. Az élet csendje egy napsütéses téli nap, amikor tiszta az ég s a tüdőnk megtellik levegővel s rettenetesen vizesek leszünk a kutyánk miatt. Ma a parton ültem s örültem, hogy még itt vannak a hattyúk. Azt mondják, ha jön a tavasz tovább állnak. Csak télre jönne közel az emberhez, hogy túléljék valahogy. Azt hiszem a tél hasonlít legjobban az életre. Van hogy csontig fagysz máskor a kályha mellett iszogatod a meleg kakaódat s a kedvenc költődet olvasod néha szünetet tartva rápillantasz a lábadnál kucorgó bóbiskoló kutyára. Aztán másnap a parton ülve odaszalad s kilöki bármi is legyen a kezedben jelezve hogy ideje élni.

Vannak emlékek, amik fel-felötlenek bennem. Talán hiányzik néhány pillanat, amit megéltem, de talán már a részem. Mind változun

k, s talán az együtt megtett út öröme nem az út hosszában, hanem az emlékekben rejlik. A boldog pillanatok reményt adnak a boldogtalanokban. Mégis emlékezni arra, hogy valaha boldogok voltunk, a legnyomorultabb dolog a világon. Mert amíg a boldog pillanatok emlékeket szülnek, addig az emlékek boldogság helyett csak újabb vágyakat szülnek s időközben döbbenünk rá, hogy minden változik. Így hátrafelé fordulva, előre törve csak pofára esünk.